Esszéim és előadásaim összegyűjtve az Orpheusz kiadónál jelentek meg Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve címmel, eddig három kiadásban. Az alábbi esszé korábbi változata szintén megjelent a kötetben, az Óbudai Anziksz kérésére a szöveget kissé javítottam, illetve kiegészítettem a kortárs recepcióról és Hamvas-hagyatékról alkotott véleményemmel.

Az igazság az, hogy Hamvas Béla életművének értelmezése ténylegesen és valójában csak most, ötvenhat évvel a szerző halála után, a XXI. század elején kezdődhet(ne) meg, hiszen egészen a rendszerváltásig az életmű csak töredékekben, részletekben, problémás másolatokban volt elérhető. Az elmúlt harminc évben is csak lassan, évről évre, darabonként jelentek meg a fontosabb könyvek. Ennyit arról, hogy „nem maradtak remekművek az asztalfiókban”. Dehogynem, és erre Hamvas Béla csak egy példa, jó volna a többieket is olvasni, hogy csak két fontosabb nevet és címet említsek: Weöres Sándor Elhagyott versek kötete és Márai Sándor Hallgatni akartam című könyve.

Ám a Hamvas-életmű kiadása még most is problematikus. Nem csak azért, mert a kiadás nem kritikai kiadás, nem jegyzetelt és még mindig nem teljes – ami különösen a naplók és a levelek, továbbá a fiatalkori írások esetében fájó –, hanem, mert nincs időrendben, s egy kezdő Hamvas-olvasó nehezen tudja magában összerakni a hamvasi életmű ívét. Talán elsőre nincs is erre szükség. Később viszont annál inkább.

Nem igazán lehet tudni, hogy pontosan mi következik mi után. Ha csak a klasszikus, magyarul elérhető Hamvas életmű-sorozatot nézzük, sokkal inkább az egyes művek elérhetőségéről beszélhetünk, azoknak is különféle szövegváltozatairól, ami úgy tűnik, hogy inkább volt szempont, mintsem az, hogy valóban időrendben és ezáltal logikai sorrendben egy teljes élet és mű kirajzolódjék előttünk.

Így történhetett meg, hogy az életmű publikálása a méltán népszerű és sok kiadást megélt Anthologia Humanával nyitott 1991-ben; igaz, kissé megváltoztatva az eredetit, hiszen bizonyos részleteket a szerkesztők (pl. Marx) kivettek, míg másokat a későbbi új kiadásokba – amelyeket Hamvas nem rakott bele – beleraktak. Kemény Katalin ezt így indokolta meg:

„Az Anthologia humana első kiadása 1946-ban jelent meg, ezt további két változatlan kiadás követte. Amint Hamvas Béla hátrahagyott jegyzetei tanúsítják, a negyedik kiadást lényegesen bővíteni kívánta, ugyanakkor bizonyos fejezeteket törölni, másokat cserélni szándékozott. Ezért az új kiadásba felvettünk néhány olyan szemelvényt is, amit Hamvas Béla a negyedik kiadás számára készített elő. A kihagyásokban, cserékben, változtatásokban és bővítésekben ugyancsak vázlatának irányítását követtük.”

Az Anthologia Humana – Ötezer év bölcsessége eredetileg is három egymást követő kiadásban jelent meg, Hamvas legfontosabb éveiben, életének delén, amikor benne állt a magyar szellemi élet fősodrában, de megelőzte (és természetesen követte) nagyon sok minden. Ha viszont valaki az életműkiadást sorrendben olvassa, tehát az első kötet után a másodikat veszi a kezébe, s ebből messzemenő következtetéseket kíván levonni az életműre, pályára vonatkozólag, akkor az nagyon nagy bajba kerül.

A második kötetben ugyanis rögtön a három utolsó kisregényhez érkezik, a Szilveszter (1957), a Bizonyos tekintetben (1960-1961), és az Ugyanis (1966-1967), amelyeket Hamvas utolsó évtizedében írt, s amelyeknek az esszék között talán csak az ugyanebben az időszakban (1964-ben) íródott Öt meg nem tartott előadás a művészetről című fundamentális nagyesszé lehetne a társa, amely azonban az életműkiadás huszonhatodik kötetében jelent csak meg, 2014-ben.

Sorra lehetne venni a köteteket és az anomáliákat, de most nem ezt teszem. A lényeg, hogy az egész életműkiadás bár fontos, nélkülözhetetlen és hiánypótló, mégis kusza, öntörvényű és elhibázott. Még akkor is, ha a kiadás elején olyan, gondolom, hogy alapvetően jó szándékú emberek bábáskodtak az életmű felett, mint Hamvas özvegye, Kemény Katalin, vagy jogutódja, Dúl Antal. Valószínűnek tartom, hogy nem látták ennek a kiadásnak a végét, s nem is lehettek biztosak benne, hogy végig tudják vinni. Illetve nem filológiai szempontokat érvényesítettek, tekintve, hogy Dúl Antal teológus és Hamvas-tanítvány, Kemény Katalin pedig író és Hamvas özvegye volt, vagyis nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy érthető módon elfogultak voltak. Így aztán azt tarthatták szem előtt, hogy mihamarabb elérhetővé tegyék a szerintük legfontosabb és nélkülözhetetlen műveket a kiadatlan életműből, továbbá, hogy lehetőleg népszerűek legyenek a kiadások. Hiszen az Anthologia Humana akárhányadik kiadása méltán közkedvelt, míg mondjuk a Művészeti írások – bármennyire fontosak és jók – csak szűkebb olvasóközönséget vonzanak. Bár ma már a Hamvas-reneszánszon jócskán túl vagyunk, s Hamvas-divat lett, arra senki sem számított, ami végül ténylegesen történt, hogy egészen egyszerűen, bármilyen profánul is hangzik, de így van: jó üzlet lett Hamvas.

A művek publikálása kezdetén talán fontosabbak voltak a korábban említett szempontok annál, mint az életműkiadás időrendje, vagy filológiailag pontos közlése – hiszen Dúl Antal maga mondta nekem egy interjúban, még 2010-ben –, a Naplók kiadása kapcsán, hogy:

„Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat.”

(„Lehet koncentráltan élni” – Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából. Irodalmi Jelen. 2010. szeptember 14.)

De ez csak apróság, s lehetne akár azt is mondani, hogy csak a Naplókban tetten érhető, elszigetelt jelenség, csakhogy nem az. A Magyar Hüperión és az Öt géniusz is  jelentős változtatásokkal jelent meg az eredeti gépiratokhoz képest. Az már külön vizsgálat tárgya kell majd legyen, hogy mi minden változott a különböző kiadások során. Felmerül továbbá a Hamvas-szövegkiadás kapcsán is az a kérdés, hogy mit tekintünk „eredeti” gépiratnak, tekintve, hogy Hamvas írásai gyakran mások által legépelt másolatokban maradtak fenn, illetve a szerző maga sem törekedett véglegesített szövegekre, hiszen 1948-tól haláláig nem volt lehetősége könyveit kiadni. Külön vita tárgya lehetne Hamvas helyesírása, hiszen előfordul, hogy akár egyetlen nevet többféleképpen ír le, vagy a háború előtti helyesírást használja, ráadásul az írógéppel írott szövegek sok esetben nem tisztázott, kiadásra előkészített írások. Ráadásul bizonyos esetekben jogos lehetett Dúl Antal és Kemény Katalin javítása, míg más esetekben kimondottan értelemzavaró, ugyanez igaz az újabb kiadásokra, amelyeket már Palkovics Tibor és Várhegyi Miklós neve fémjelez. Előbbi vette át Dúl Antaltól a jogutód szerepét. Palkovics és Várhegyi szintén filozófusok, nem filológusok, elkötelezett hívei a Hamvas-életmű tradíció felőli értelmezésének, ami a szövegkiadások hitelességét illetően ismét aggályosnak mondható, különösen, hogy az elmúlt években már az ő szerkesztésükben jelent meg az egykori Unicornis kötet Unicornus* címmel, vagy a Karnevál* Karneval címen. Mivel egyik sem kritikai igényű kiadás, így ezek a címmódosulások még akkor is nehezen indokolhatóak, ha valamelyik Hamvas-gépiratban valóban így szerepelnek, hiszen gondolom, a Karnevált Hamvas Béla írta, nem Hamvas Bela*. De ez a kisebbik gond az új kiadásokkal és a hagyaték gondozóival, a nagyobb probléma, hogy Hamvas-kapcsán tett nyilatkozataikban (lásd pl.: Miért kell újra kiadni Hamvas Béla életművét? – Palkovics Tiborral, a Hamvas hagyaték kezelőjévek beszélget Katona Zsuzsa.– https://youtu.be/KkCC6OOjuDM?si=DxnyNgVZmX7HhcRQ – 2024 március 14. ) az összes előző kiadást elvetik, kijelentik, hogy Hamvas életművét senki sem ismerhette meg, nyilvános szerepléseik során Dúl Antalról és Kemény Katalinról lesújtó véleménnyel vannak, és maguknak vindikálják a Hamvas-értelmezés kizárólagos és egyetlen helyes jogát. Nem csak számomra visszatetsző szereptévesztés ez, különösen, hogy az általuk szerkesztett új kiadások is jelentős kívánnivalókat hagynak maguk után, s továbbra sem felelnek meg annak az elvárásnak, hogy az életművet egyben, időrendben, a különböző szövegváltoztatások teljes tükrében, sőt akár kortárs kontextusában lássuk.

Az utóbbi időben kevés olyan kísérlet volt, ami valóban rendet kívánt rakni az élet és életmű körüli kuszaságban, s nem úgy, hogy csak Hamvas írásainak egyik vagy másik oldalát preferálta volna. Az egyik – amiről recenziót is írtam megjelenésekor – A valóságban felébredni kötet lett volna, ha nem lennének benne olyan hibák, mint például rögtön az elején a Három nap a Dunántúlon – ami Hamvas egyébként első nyomtatásban megjelent írása volt, és itt Három nap a Dunánál*-nak írják –, szóval, ha mindezen apró fiaskóktól eltekintünk, akkor ez a kötet legalább megpróbált valami időrendiséget vinni az életműbe és összekötni azt az életrajzzal, úgy közölve korábban közölt és közöletlen szövegrészleteket, hogy megmutatta azok egymásra épülését.

Mert ez lenne a lényege az életmű időrendjének.

Meglátjuk belőle, hogy mi miből következett, melyek voltak a kitérők, s mely elsőre mellékesnek tűnő kitérőknek lett később jelentőségük. Aki csak benyomást szeretne szerezni Hamvasról, vagy egészen egyszerűen jó esszéket, regényeket szeretne olvasni, annak mindegy, hogy milyen sorrendben olvassa az életművet. Aki azonban a teljes történetre akar rálátást, annak valamilyen sorrendet ki kell alakítania. Még akkor is, ha Kemény Katalin ezzel szemben azt mondja, hogy

„(…) aki művei alapján tárgyiasított életrajzot akar formálni, éppúgy nem közelíti meg a művével egy testet alkotó lényét, mint aki életrajza alapján értelmezné művét.”

S bár ezt a kijelentést mindvégig figyelembe kell vennünk, mi mégis miért ne követhetnénk ugyanazt a sorrendet, mint ahogy maga a szerző írta meg műveit?

Miért kellene nekem elfogadnom a későbbi szerkesztők, mint fentebb bizonyítottam, sokszor irreleváns és teljesen esetleges vonalvezetését?

Egyébként éppen az életmű időrendjében igen nagy segítségünkre lehet a Hamvas Béla Alapítvány honlapja, amit a jelenlegi szerkesztők gondoznak, ahol teljes és részletes bibliográfiát találhatunk (Már törölték. Megj. szerz. – 2024 február 5.) Ez a későbbi kiadásokat illetően némi reménykedéssel töltött el egy rövid ideig. Ezek alapján például újraszámoztam a saját Hamvas-könyveinket és beillesztettem a hiányzó tanulmányokat, hogy egyben és időrendben láthassam az életművet.

Félreértés ne essék, nagyon nagyra becsülöm mindazt a munkát, amit az elmúlt két évtizedben Hamvas életműve körül végeztek többen, mégis azt mondom, hogy ez bizonyos helyeken következetlen, kapkodó és hibás volt, s hogy hamarosan – az életmű publikálásának végeztével, a szerző halálának hatvanéves távlatából – az egészet újra kellene gondolni, méghozzá elölről, lehetőleg kritikai és filológiai alapokra helyezve a szerkesztést. De ez csak egy szerény javaslat. Nem politikai, nem filozófiai, nem személyes, nem irodalmi, s végképp nem üzleti szempontból, hanem igenis, még egyszer mondom: kritikai és különösen filológiai szempontból, ahogy Arany vagy Babits életművét is kiadták. Ahogyan Platón dialógusai elérhetőek, s ahogy sok más életművet az utókor (még a magyar is) végül nehezen, de csak kiadott. Addig, amíg ez nem történik meg, mindenkinek magának kell összeraknia az általában töredékes képet a XX. század egyik legfontosabb, magyar nyelven alkotó szerzőjéről, és így a saját képek ellentmondásosságából, esetlegességéből és személyességéből kifolyólag folyamatos félreértéseknek, azokból fakadó sértődéseknek, és meg-nem értésnek lehetünk tanúi.

2.

Csakhogy van itt még valami. Hamvas Béla életműve annyi arcot mutat, ahány olvasója van, mégis meg kell találnunk e tízezer arcban az azonost, a közöst, és ez elsősorban az alapfogalmak mentén lehetséges. Filozófia, irodalom, történelem, sőt költészet csupán szavak arra, amivel itt szembetaláljuk magunkat, hiszen nem lehet nem látni azt, hogy élet és életmű ebben az esetben egy és ugyanaz volt, ahogy Kemény Katalin is figyelmeztetett erre. Hamvas nem csak leírta, hogy „a verseket nem írjuk, hanem éljük”, hanem valóban át is élte.

Hamvas Béla mindazt, amit leírt, átszűrte saját lényén.

Azon kevés emberek közé tartozott, akik komolyan vették mindazt, amit a Védákban, Buddhánál vagy Jézus tanításában találtak, sőt, ő magára nézve kötelezőnek ismerte el ezt a tudást. Nem egyszerűen „irodalmi szöveggel” van tehát dolgunk, amikor például az életmű egyik csúcspontját, a Scientia Sacrát olvassuk, hanem a hagyomány hamvasi kristályosításával, a tanítás egy ember életén átszűrt és megtisztított alapművével. Tudom jól, hogy ha ilyeneket leírok, akkor máris nagyon sokan kényelmetlenül érzik magukat, s túlzónak tűnhet nekik mindez, míg mások azt mondják, hogy ez közhely s természetes. De nem azért írom le ezeket, mert bosszantóvá vagy vonzóvá szeretném ezt az írást tenni bárkinek is, hanem mert éppen ezek azok az alapvető okok, amelyekből az következik, hogy élet és életmű elválaszthatatlan.

Lehet olvasni és kiragadni Hamvas életművéből bármit össze-vissza, s az lehet jó és szép és inspiráló, de valójában az egész élet és életmű összetettségéből, egységéből és lényegéből az fakad, hogy időrendben, egymásra épülve, pontosan kellene látnunk az egészet.

Csak akkor lehetne azt mondani, hogy tudjuk, ki volt és mit írt Hamvas Béla, ha egyrészt végigolvashattuk volna az egész életművet az elejétől a végéig, lehetőleg időrendben (nem egyszer és nem felületesen, végképp nem saját eszméink és téveszméink igazolásaként), illetve, ha mindehhez hozzá tudnánk rendelni az életrajz vonatkozó passzusait, ha tehát mindig tudnánk például, hogy a művek megírásának idejében Hamvas mennyi idős volt, mivel foglalkozott, hol élt és hogyan, kikkel és miről levelezett, esetleg mit írt naplójába.

Ma ilyen ember nincs, és a közeljövőben – látva a Hamvas-hagyaték körül kialakult szektás kuszaságot – nem is lesz.

Ötvenhat évvel Hamvas Béla halála után elmondhatjuk, hogy valójában senki sem ismeri teljesen sem Hamvas Béla életét, sem életművét, hiszen e kettő egy. Én sem. Igazán méltó ez a Karnevál szerzőjéhez, s egyszerre tragikus és komikus, ha úgy tetszik humormisztikus.

Éppen ezért teljes és tiszta képet arról, hogy egészen pontosan ki volt Hamvas Béla és milyen életművet hagyott maga után, senki sem alkothat. Nemcsak azért, mert ahogyan már elmondtam, az életmű kiadása kissé problematikus, hanem azért is, mert Hamvasnak több műve még mindig nincs kiadva, vagy egészen egyszerűen elveszett. A fiatalkori detektívtörténetek, az adriai utazások leírása, például Nin városáról szóló esszéje, vagy később a Fügefahimnusz, a Tíz meg nem tartott előadás, a Tündérország, A pokol költői – mind-mind elérhetetlen, nincs kiadva, lappang vagy elveszett. De végérvényesen elveszett a háború alatt a Szent János éjszakája című kisregény, hogy csak néhányat említsek a hamvasi életmű láthatatlan történetéből.

Ha tehát elkezdjük kritizálni Hamvast és mindazt, amit írt és amit később jelentett, akkor világosan látnunk kell, hogy mi itt, ahogy a kortársak, sőt a teljes utókor is, csak töredékeket láthatunk meg az egészből.

Ezt tudatosítani kell és fel kell vállalni.

Az általam bárhol megrajzolt Hamvas-kép is csak töredékes értelmezési kísérlet és közeledés lehetett.

Még Kemény Katalin – aki pedig alighanem a legjobb ismerője volt Hamvas életének és életművének – sem volt mentes az érthető elfogultságtól, hiszen ami előnye az egyben a hátránya is volt, mégpedig az, hogy Hamvas Béla felesége volt – bármilyen is volt a viszonyuk utolsó közös éveikben – egyszerre volt áldás és átok az életműre nézvést. Arról egyébként, hogy Hamvasnak milyen viszonya volt a nőkkel, feleségével, hogy erről mi mindent össze lehet olvasni, külön kellett írnom, hiszen az emberek nagy része gyakran összekeveri az indiszkréciót és az életrajzot, de ez megint messzire vezetne mostani témánktól.

Most Hamvas-recepciójával foglalkozom, s éppen ezért mutattam fel az életmű megközelíthetőségének problematikus mivoltát, amiből pedig az fakad, hogy minden kritika, amit Hamvassal szemben (vagy mellett) megfogalmazunk, esetleges, s csak remélhetjük, hogy helytálló, de kategorikusan nem jelenthetjük ki, hogy igaz. Tévedhetek – sőt, valószínűleg tévedek is – Hamvas értékelését illetően, egyetlen mentségem, hogy mindez személyes értékelés, amelynek nem több és nem kevesebb célja van, mint hogy megálljak önmagam előtt, s ne próbáljam megúszni annak felelősségét, hogy volt itt egy megvalósított ember is, nem csak kiemelkedő és nagyszerű és hatalmas írók és költők, és főleg nem a számtalan huncut. Éppen ezért írtam esszéket, s nincs nagyobb becsvágyam vele, mint hogy elmondjam, hogy miért tartom a XX. század egyik legfontosabb alkotójának Hamvas Bélát, s hogy mindazokról az alapvetésekről is értekezzek, amelyeket valójában ő hozott be a gondolkozásunkba.

Erre mondja ő – kissé talán szerénytelenül, vagy mondjuk inkább úgy, hogy „hüperióni kedéllyel” – a Magyar Hüperiónban, hogy ő hozta az isteneket erre a földre.

És tényleg. Gondoljunk csak az említett Magyar Hüperiónra vagy a Scientia Sacrára. Egyik sem „csak” irodalom.

Mert bár nagyon fontos szerző a korban Várkonyi Nándor és Szabó Lajos, valószínűleg kultúrtörténetileg megkerülhetetlen Lukács György, s az irodalomtörténet jegyezni fogja Németh László és Szentkuthy Miklós nevét, amíg csak lesz magyar irodalomoktatás az egyetemeken, addig a XX. századból Márai Sándor, Weöres Sándor és Pilinszky János mellett csak Hamvas Béla fog megmaradni úgy, mint aki az irodalmon túl a szellem történetébe szőtte bele gondolatait. Tegyük hozzá gyorsan, hogy ez elég személyes és szigorú értékítélet, s helyességének megvitatására csak száz év múltán térhetnénk vissza. Ha azonban kicsit szélesebb horizontra nyitunk, akkor látnunk kell, hogy az angol J. C. Powys, a francia nyelven alkotó Henri Michaux, vagy az indiai, de főleg angolul író Aurobindo szellemi síkon és életművükben, kijelentéseikben közelebb állnak Hamvas Bélához, mint saját magyar kortársai közül bárki.

Ezt különösen abból értjük meg, ha megvizsgáljuk, milyen kritikák merültek fel Hamvassal szemben Németh László, Szentkuthy Miklós és Lukács György, vagyis a kortársai részéről. Mindezt ismertettem korábban könyvemben.

A kérdés már csak az, hogy milyen az én Hamvas-kritikám?

3.

 „Hogyan olvassunk Hamvast?”– ez volt az egyik leggyakoribb és legkülönösebb kérdés, amit Hamvas-kapcsán a legfurcsább helyzetekben nekem szegeztek. Mintha én tudnám, hogy mások hogyan olvassák!

Csak azt tudom, hogy én hogyan olvastam.

Az Arkhai esszéit szinte kamaszként, a szatírákat fiatalemberként, a Scientia sacrát és a Karnevált felnőttként. A Babérligetkönyvet egyszer kóbor fiúként, másszor atyai érzésektől áthatva, de mindkét alkalommal tengeren, árnyékban, lelkesen vagy lassan és tűnődve. Félbe-félbehagyva, elengedve és az elengedés által megértve.

Irodalmi gourmand vagyok, és Hamvas írásai olyanok, mintha egyszerre hozzáférnénk az irodalom éléskamrájához és fűszer-különlegességeihez. Amennyire kinevette az ősi spájz-ösztönt, a hosszú télre való felkészülést, a gyűjtögetés és elrakás ösztönét, annyira volt írásaiban ő maga is „spájzoló”, gyűjtögető, elrakó, vagy még inkább elmentő és átmentő, különösen pedig rosszabb korokra készülő.

Sokszor, amikor Hamvas Béla írásait olvasom, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy most pontosan ugyanazt értem, mint amikor késő ősszel, kifáradva, átázva, egy végigcsavargott nap után beléptem nagyszüleim éléskamrájába. Csodálatos kuszaságban, de felcímkézve a lekvár, a szörp, fürtökben pirospaprika és fokhagyma, illatosan a kolbászok, sonkák és szalonna, nagy bödönben zsír, demizsonban bor, ládákban és befőttes üvegekben gyümölcs és zöldség, többféle paszta. Innen válogattam – sósat és édeset –, ha éhes voltam, mindösszesen egyetlen kikötés volt, hogy amit megnyitottam azt meg is kellett ennem. Hamvas Béla írásai éppen ilyenek voltak számomra, s mint egy kifáradt kölyök nagyszülei kamrájában, felfedező és csodálkozó otthonossággal válogattam köztük. A különbség talán csak annyi, hogy míg egy befőttet egyszer lehet megenni, addig az ő írásait többször is el lehet, sőt el is érdemes olvasni. Sőt, megkockáztatom, el kell olvasni.

Hogy miért?

Mert mást mond a kamasznak, felnőttnek és az öregnek ugyanaz a szöveg, éppen úgy, ahogy másképpen értékeljük a szilvalekvárt gyerekként és felnőttként. Könnyen lehet, hogy még olyan korszakunk is van, hogy egyáltalán nem értékeljük, nem kívánjuk, nem szeretjük a szilvalekvárt. Erről nem a szilvalekvár tehet, még csak nem is feltétlenül mi. Nem is értjük olyankor, mit lehet azon a szilvalekváron annyira szeretni?

Hamvassal is sokan vannak így. De azoknak, akik azt hiszik, hogy Hamvas túl sok, sokszor Böhme vagy Nietzsche elviselhetetlen lenne. Szóval a szilvalekvárt nem szabad erőltetni.

 „Az ember komolysága lemérhető azzal, hogy mi az, amit meg lehet neki mondani.”

Ha valakinek el lehet mondani, hogy Hamvas Béla miről beszélt, és még ha nem is ért egyet, de elfogadja, ahogy azt például Németh László tette, az már valami. Ha valaki pedig beépíti és tovább gondolja: az már érdem.

Meghaladni?

Mostanában sokaktól hallottam olyanokat, hogy valaki régen szerette Hamvas írásait, de Hamvas ezt és azt nem látta, nem tudta, ebben és abban tévedett, úgyhogy hiába is szerette régen, most már „meghaladta”. Meghaladta Hamvast. Mert nem volt eléggé ilyen vagy olyan. Ilyenkor mindig elmosolyodok és eszembe jut, hogy Hamvas mit mondott Nietzsche kapcsán a Hexakümionban:

„Volt valaki, aki az emberiséget elvezette olyan világba, amelyről azelőtt sejtelme sem volt, azt se tudta, hol van, és van-e egyáltalán. E világba özönölve azonban kis idő múlva lekicsinyléssel kezdik mondogatni, hogy az illető ezt a hegyet se látta, azt az erdőt se jelölte meg. Érdemeket faragnak abból, hogy ők voltak azok, akik a részleteket feltárták és elnevezték. Amerigók, akik arra pályáznak, hogy a helyet róluk nevezzék el, miután a földrészt Kolumbusz fölfedezte.”

Talán nem ártana, ha külön tudnánk kezelni magát a hamvasi életet és művet, még a recepciótól és filológiától is, de főleg és leginkább mindattól, ami halála óta az elmúlt ötvenhat évben rárakódott mások által.

Mert míg sokaknak Hamvas Béla és művei valóban reveláció értékű olvasmányélmény volt, s akadtak, akik valóban sokat hozzáadtak megértéséhez, addig néhányaknak csak ürügy, önigazolás, apropó szektára, politikai tőke, s hasonlók.

Máskor, kevésbé szigorú pillanataimban arra gondolok – visszatérve a spájz-allegóriához –, hogy Hamvas az általa teremtett spájzban a szilvalekvár. Csak kevesen találják a sok Véda, Evangélium, szúfi és Buddha és más mozaikok és mítoszok mellett, melyeket mind-mind beépített műveibe. Pedig ott van. Még olyan is van, hogy előre szól, úgy fog írni mint más és nem jelzi:

„…megkísérlem Thoreau-t utánozni úgy, hogy műveiből bizonyos szakaszokat, eszméket és szavakat átveszek. Kedvem telik abban, hogy most nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.”

Az esetek többségében azonban máskor sem tesz különbséget, hogy éppen kitől és mit vesz át, még akkor sem, ha valóban nagyon sok helyütt, igenis jelzi, hogy ezt ki mondta és hol. Powyst éppen annyira másolja, mint Jasperst, a szútrák stílusát legalább annyira elsajátítja, mint édesapja, Hamvas József holisztikus világirodalom szemléletét. Egyedisége éppen abban rejlik, hogy miközben másol, azalatt továbbgondol és újat teremt, jellegzetes Hamvas-szövegek születnek, amelyeket amennyire könnyű parodizálni, olyan nehéz (és felesleges) utánozni.

Ha valaki a kortárs szerzők közül igazán elgondolkodtató és elméletileg megalapozott recepciót kíván olvasni Hamvas Béláról, annak ajánlom Losoncz Márk írását, amiben azt írja:

„Hamvas nagyon is korának gyermeke, hogy megannyi szállal kötődik a tizenkilencedik század második s a huszadik század első felének szellemi légkörének bizonyos aspektusaihoz. Ám ennek egyoldalú hangsúlyozásával szem elől tévesztenénk Hamvas kétségtelen korszerűtlenségét, illetve azt, hogy gondolkodásának számos rétege korábbi történelmi korokból származik: a reneszánszból. Először is, amit analógiás logikaként magasztal, kifogástalanul megfelel annak, amit Michel Foucault A szavak és a dolgokban a reneszánsz episztéméjeként mutat be. Ebben a világlátásban nem a reprezentációk vagy az emberi végesség jellegzetességei jelentik a vezérfonalat, hanem a kozmoszt benépesítő hasonlósági formák. 

(…) 

Szó sincs tehát arról, hogy Hamvas igenlené az általában vett reneszánszt: csupán bizonyos vetületeiből táplálkozhat, mindenekelőtt azokból, amelyekből egy alternatív modernitás lehetősége rajzolódik ki. Azé, amelynek számára a szellemi beavatottság élménye elsődleges marad.”

És az 1948 utáni Hamvas-pozícióról:

„Hamvasnál talán még tisztábban nyilvánult meg a kívülállás attitűdje, mint az alkotók többségénél, hiszen kitaszítottsága teljes volt, s nem törekedett megalkuvásra. (…) A kivonulás kényszere idővel szült szükséget.”

(Losoncz Márk: „Hagyományul a beavatatlan” – Hamvas Béla újraolvasása. Híd 2018/3.)

Losoncz Márk idézett tanulmányában nagyon jól rávilágít Hamvas másféle modernségére és poétikává váló kívülállósságára, amit szerintem jellemző módon szokott az utókor totálisan félreérteni, s ezáltal Hamvas jellegzetes helyzetét a magyar műveltségben eltúlozni vagy éppen lekicsinyelni, tehát meg nem érteni. 

Végül még egy apróság. Hamvas Béla azt állította, hogy létezik a „Hagyomány”, az emberiség közös „ős-tudása”. Azt állította, hogy Jézus, Buddha, Lao Ce, Hérakleitosz végső soron ugyanarról beszéltek, s ő sem tett mást, minthogy ismét és ismét erről írt. Lehet azt mondani, hogy ez egyfajta szinkretizmus, sőt azt is, hogy téveszme, mánia, őrület. Lehet azt mondani, hogy az emberiség alapvetően széteső, értelmetlen massza, nincs közös tudás, nincs metafizikai tapasztalat, nincs kiút a pácból, a káoszból. De Hamvas mást gondolt erről. Legalább olyan nagy hiba ezt a gondolatot elutasítani, nem megfontolni, mint vakon hinni benne. Ahogyan A bor filozófiájában írja:

„Nem elég tudni, meg kell valósítani.”

Végül azonban, hogy miben tévedett és miben volt igaza, az részletkérdés ahhoz képest, hogy mekkora munkát végzett el.

Visszatérve a spájzba, azon kevesek azonban, akik mégis megtalálják az elrejtett szilvalekvárt: néha túl édesnek, túl sűrűnek, túl töménynek érzik azt. Ez azonban már inkább ízlés és az ízlelő érettségének dolga, amibe nagy kár lenne beleveszni.

Az viszont, hogy az ember, ha éhes, akkor egyen: már a józan ész szava.

Mi itt mind ki vagyunk éhezve a szellem gyümölcseire, még akkor is, ha ezt gyarlóságból, lustaságból, hazugságból, tévedésből nem vagyunk hajlandók észrevenni. Hamvas írásaiban pedig a szellem gyümölcseit kínálja az éhezőknek. A józan ész diktálja azt, hogy ha már végre itt van, elérhetjük, hozzáférünk, akkor – akár ízlik, akár nem, akár ezt gondoljuk, akár amazt róla – egészen egyszerűen olvassunk Hamvast és olvassunk ne csak Hamvast is.