„Roskadt, kicsi házak közül, beépítetlen telkek körzetéből emelkedik a hatalmas épület, hossza, szélessége akkora, hogy utcára való helyet foglal el, egy emelet magas, formája tiszta, modern, szembeszökik az izmosságával, fehérségével. […] Egymást váltják itten az előadások, szemináriumok; tanítanak történelmet, gazdaságtant, fizikát, földrajzot, számtant; a fejlődöttebb munkásokat tudományos ismeretekre oktatják; eszperantó kurzust tartanak; a zenei művelődést forszírozzák, két zenekaruk van, természetesen mind a kettő munkásokból alakult; a könyvtáruk 2200 könyvből áll és a könyveket irányítással adják az olvasók kezébe. Minden előadásnak sok a hallgatója, a szemináriumok hat hónapon át foglalkoztatják a jelentkezőket és senki el nem marad – munkások, akik a nehéz napi munka után, így pihennek.” – Olvashatjuk a Népszavában, 1928-ban. Az atmoszférateremtő beszámolóból a mai olvasó számára is világosan kiderül, hogy mi volt a munkásotthonok célja, és hogyan működtek. Vagyis, hogy a munkásotthon a munkásmozgalom és a munkásművelődés helyi központja. Története már ekkor évtizedekre visszanyúlik. Sőt, a kerületben – a Kiskorona utcában –, működött már korábban is munkásotthon.
Története a szentendrei úti Suszter vendéglőben kezdődött, ahol is a helyi MSZDP szervezet alakuló gyűlésén negyven-ötvenen vettek részt. Már ekkor felmerült a saját, állandó szervezeti helyiség igénye. Somogyi Béla tanító-tanár, újságíró, a Népszava szerkesztője, főszerkesztője, maga indítványozta az óbudai munkásotthon létrejöttét, és gyűjtést indított ez ügyben. Ahogy az nem volt példa nélküli, a gyűjtést szövetkezeti formában szervezték meg bélyegvásárlás formájában. A szükséges pénz, 1300–1400 millió korona hét év alatt sem gyűlt volna össze, ha Budapest, a főváros, nem szavazott volna meg végül is 300 000 korona segélyt. Ugyanis fontosnak tartotta, hogy a „munkásotthon a III. kerületi munkásság szociális és kulturális igényeit fokozottabban kielégítse és a munkásjóléti célok fejlesztéséhez hozzájáruljon és a megvalósítását szolgálja.” (Fővárosi Közlöny) A munkásotthont „1926. szeptember 25-én, vasárnap adták át rendeltetésének Óbuda külső részén, a Selmeczi utcában. Az épület nagytermével, négy kisebb termével, különböző szakmák irodahelyiségeivel, sport- és játékszobájával az óbudai munkásmozgalom központja lett.” (Gergely Ernő–Schönwald Pál, 116.)
Somogyi Béla a szociáldemokrácia őszinte híveként és hangadójaként részt vett az őszirózsás forradalom kormányában mint közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaságban nem vállalt funkciót. Kitartott saját véleménye mellett, majd a Népszava felelős szerkesztője lett 1919 szeptemberétől. A fehér terror különítményeseinek célpontja volt, hónapokig félelemben tartották, majd 1920. február 17-én brutálisan meggyilkolták Bacsó Béla újságíróval együtt. Bacsó Béla szerencsétlenségére Somogyi Bélával tartott az utcán, ahol lecsaptak rájuk. Meggyilkolásuk mélységes felháborodást keltett hazai és nemzetközi szinten is, temetésük a szociáldemokrácia százezres nagygyűlésévé alakult. A tetteseket soha nem büntették meg.
Somogyi Béláról nevezték el az óbudai munkásotthont, ami két ok miatt alakulhatott így. Egyrészt, mert ő maga kezdeményezte a létrejöttét, másrészt pedig mártír szerepe miatt. Emlékére 1926-ban, a munkásotthon felavatásakor zászlót bontottak. 1930-ban egy második zászlót is felavattak, emlékezvén a tíz évvel korábbi meggyilkolására. Az 1930-as zászlót a kerületi pártszervezet a központi pártszervezetnek szánta, de az megőrzésre visszaadta az óbudaiaknak. A zászló leírása: „A zászló pajzs alakú. Anyaga neoreneszánsz vörös selyembrokát. Egyik oldal: az egész mezőt a Biro Mihály által – még 1911-ben, a Népszava propagálására – tervezett „vörös kalapácsos ember”-e uralja. Lent sugárzó felkelő nap. Felirata: „Óbuda szociáldemokrata munkássága”, a zászló alsó szélén lévő felirat: „Az eszme él!” A zászló három szélén 5 cm-es keretező csík látható, ami az alsó szélén 22 cm-re szélesedik ki. A keretelő csíkon jobbra lenn signo: Biro. Másik oldal: a mező közepén arany színű szív, amelyből indák nőnek ki. Az indák végén csillag alakú virágok, a virágok folyamatosan a zászló keretét alkotják három oldalon. A szívre zöld-fekete kígyó tekeredik, amely belemar a szív felső részébe. Felirat: „Somogyi Béla mártíromságának – 1920. II. 17. – 1930. II. 17.” Hímzés: alátöltött, aranyszállal, színes selyemfonállal hímzett. Mérete: H:138 cm, Sz: 98 cm.” (Ring Gusztávné, 89–90.)
A zászlókat ereklyeként őrizték a munkásotthonban, de az azt érő támadások miatt a gondnok a lakásán rejtette el azokat. Erre muzeológusok az 1960-as évek első felében jöttek rá. Ekkor vették ugyanis múzeumi nyilvántartásba, a ma már történeti jelentőségű Magyar Munkásmozgalmi Múzeum gyűjteményébe a mozgalmi relikviákat. A mai Vármúzeum helyén működő legújabb kori történeti gyűjtemény 1957-től vált önállóvá, 1966-ban vette fel nevét. 1990 után beolvadt a Nemzeti Múzeumba, a gyűjteménye annak megfelelő részeibe tagozódott be.
Somogyi Béla szobor-másolatának létéről azokból az újságcikkekből értesülhetünk, amelyek az 1938 novemberében a szélsőjobboldali Nemzeti Front összehangolt támadásának részeként érte az óbudai munkásotthont. A szobrot a támadók megsemmisítették. Ezúttal az elkövetők börtönbüntetést kaptak, a Somogyi–Bacsó gyilkosságtól eltérően. Habár az adatok arról szólnak, hogy 1939-től már mozi működött az épületben, 1945-ben (Népszava, 1945. március 8., 2.) a háború után újra gyűlésező szociáldemokrata párt itt gyűlt össze. Vagyis, a mozi üzemeltetése nem zárta ki a munkásotthon további meglétét sem. Hiszen voltak ott korábban is filmes események, ahogy a mai szóhasználattal mondanánk.
Érthető tehát, hogy a Selmeci utcai munkásotthon avatásán, 1926 szeptemberében Somogyi Béla életművét is méltatták. Ünnepi beszédet Propper Sándor mondott. Várnai Zseni Prológus címmel verset írt, ezt elszavalták. Az alkalmi vers az eseményhez illő pátosszal, a munkásmozgalom iránti elkötelezett szenvedéllyel szólt: „Mert nem mindig halott az, akit eltemettek, / S nem mindig néma az áldozat ajka, / S ki eszméért szenvedett kínhalált, / Erő marad, ha testét nehéz rög is takarja. Illetve: Hordjuk hát a köveket! / Keverjük a vakolatot! /Munkástestvéreim! Uj épületek várnak, / Fundamentumot ásunk, mi szürke téglahordók /
egy emberibb, igazabb, egy boldogabb világnak! (Népszava 1926. szeptember 26., 10.)
(A nyitóképen: Somogyi Béla Munkásotthon Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár/Budapest-képarchívum)
Felhasznált források:
Budapesti Lexikon, 1993, „munkásotthonok szócikk”, 152–153.
Faludi András: Egy zászló regénye, Népszabadság, 1963. március 21., 6.
Fővárosi Közlöny, 1926. június 4., 1305.
Gergely Ernő–Schönwald Pál, A Somogy-Bacsó gyilkosság magyarországi és nemzetközi hatása, in: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve 1977–1978, 82–122: 116, 118.
Marosi Tibor: A Somogyi–Bacsó Gyilkosság, archivnet.hu, XXI. századi történeti források, 2021 (21. évf.), 1. szám.
Révész Béla: Korcsmaasztaltól a fehér palotáig, Az Est, 1928. január 6., 8.
Ring Gusztávné: Adalékok a magyar munkásmozgalmi múzeum zászlóihoz, in A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve, 1971–1972, 63–96.
