Milyen volt a gyerekkorod?
A kisgyermekkorom leginkább a nagymamámhoz köt, sok időt töltöttem iskolás korom előtt is nála, Óbudán. Aztán ide költöztünk: addigra felépült a lakótelep egy része, és mivel minden lakást úgy kaptak meg az új lakók, hogy egy vagy két gyerekük volt már, a házak közötti grund egy igazi gyermektábor-hangulatú hely volt. Az épülő házak mellett az építkezési törmelék között hihetetlenül vadregényes játékokat lehetett játszani. Amikor kicsit idősebbek lettünk, bejött a punkzene, így ebből a rengeteg gyerekből és a különböző, közelebbi-távolabbi kisebb társaságból alakult ki Óbudán az a zenei közeg, amiből később elég sok ismert ember és zenekar is kikerült.
Téged mennyire ragadtak el a kalandok?
Ó, hát mindenhova belógtunk! A régi téglagyár kőbányájába is, ahol mindenféle tiltott dolgokat műveltünk, különféle vegyszerekkel kísérleteztünk, petárdákat gyártottunk mindenből, amiből lehetett, és durrogtattunk… A Mátyás-hegyen sziklát másztunk mindenféle védőeszköz nélkül, felkúsztunk a tetejéig – így visszanézve azért igen bátrak voltunk. Az általános iskolában jóban voltam azokkal az emberekkel, akiket kimondottan nehezen viseltek el a tanárok, és emiatt biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy én is az eleven gyerekek körébe tartoztam, de magamra nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekként emlékszem.
A sport nem kísértett meg? Mert mondjuk Szendrei Zsolt, aki osztálytársad volt, elég komolyan sportolt abban az időben.
Én is atletizáltam egy kicsit, aztán sziklamászással foglalkoztam, de amikor, mint ahogy Szaszának is, bejött a zene, a sport gyakorlatilag elmúlt, hiszen a zene töltötte ki az összes időnket, meg az őrültségek. Aztán az F. O. System aktív évei alatt kezdtünk el újra sportolni. Ez leginkább a focit jelenti, amit játszottunk kis- és nagypályán is. De persze a sport, ha nem is versenysportként, mindig is az életünk része volt: rengeteget kerékpároztunk, hobbiszinten eveztünk, síelni jártunk, és továbbra is sziklát másztunk a barátaimmal.
Hogy jött a zene az életedbe?
Egy ilyen panelházban, amilyenben felnőttem, minden lépcsőházban volt három-négy-öt olyan ember, aki zenetanárhoz járt, vagy önképző módon elkezdte babrálni azt a hangszert, ami éppen a keze ügyébe került. Ezek az emberek gyorsan megtalálták egymást, így gyakorlatilag 30 lakásonként alakult egy zenekar. Aztán ezek is nyilván megismerték egymást, és elkezdtek fuzionálni, az emberek innen oda, onnan ide mentek, egy kicsit letisztult a kép, és kialakultak az olyan csapatok, amelyek már képesek voltak olyan produkcióra, amire aztán a közönség is kíváncsi volt.
Hogy nézett ki ez pontosan? Lementetek a térre, és azt mondtad, „Te figyelj, játsszunk már együtt”?
Hát, Szendrei esetében pont ez volt. Talán az érettségire készültünk, ültünk a téren a könyvekkel, de leginkább persze arról beszéltünk, hogy zenekart kellene csinálni, egy újat, egy nagyszerűt. És mondtam neki, hogy „Nincs dobosunk, Zsolti, nem akarsz megtanulni dobolni?”, mire ő elment tanárhoz, és nagyon gyorsan, nagyon színvonalasan megtanult, más helyi dobosok, mint például Balogh Józsi segítségével.
Neked hogy jött a basszusgitár? Mert az elsődleges választás, ahogy én elképzelem, mégiscsak az, hogy „gitáros leszek és énekes”.
Meglepő módon az első olyan formációban, amiben benne voltam itt a házban, pont énekesként voltam jelen, és csak azután jött a basszusgitározás, akkor még azzal, hogy mellette énekelnék is.
Ráadásul tényleg mindenki gitározni akart, én meg kitöltöttem azt az űrt, hogy basszusgitárosból kevesebb volt.
Mennyire volt egyenes vonalú az, amíg eljutottatok az F. O. Systemhez?
Korábban is játszottam zenekarokban, például a BTK-ban zenéltem egy rövid ideig, de miután bevonultam katonának, az az irány elvetélt. Mindezek előtt volt két-három kísérleti jellegű zenei próbálkozásunk. Eleinte nagyon „magyar punkos” volt a hangzás, később a csapat tagjai közül az egyik ilyet, a másik olyat szeretett, így elkezdtünk magunkban stílusokat keverni, ebből a fúzióból pedig kialakult valami izgalmas zenei irány. Ettől kezdve szinte elvárás volt, hogy lehetőség szerint mindig a megszokottól eltérő, újszerű legyen a hangzás.
Hogy került Matyi a képbe, amikor összehoztátok az F. O. Systemet? Mert, gondolom, Szasza adott volt…
Szasza adott volt, ők pedig akkor már túl voltak néhány közös zenekaron. Matyi édesanyja meg az én édesanyám egy általános iskolába, egy osztályba jártak, így aztán kisgyerekkorunk óta ismertük egymást, ha felületesen is. Néha találkoztunk és beszélgettünk, de alapvetően azért más baráti társaságunk volt. Én nem sokkal előtte szereltem le, és egy kicsit bóklásztam velük abban a ’85 és ’86 közötti télben. Aztán egyszer csak, úgy május körül körvonalazódott, hogy senkinek nincs éppen aktuális zenekara: kezdjünk egy kicsit zenélgetni, csináljunk valami könnyedet, amit nem kell nagyon komolyan venni, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. És akkor Matyi nagypapájának a házában, a Selmeci utcában elindult valami kísérletezgetés. Ezzel valameddig eljutottunk, de később, amikor egy baráti ismeretség révén Miklós Péter is a csapat része lett, egy kicsit megváltoztak a szerepek. Addig Matyi énekelt, a ekkor viszont Szasza vette át a mikrofont. Abbahagyta a dobolást, pedig nagyszerű dobos volt akkor már. Helyette Miklós Péter jött dobolni, aki rengeteg új zenét ismert. Olyanokat, amelyekhez alig lehetett hozzájutni itt, Magyarországon. Ez nagyon erős lökést adott nekünk, és elkezdtek kialakulni az F. O. Systemre jellemző zenei hangulatok.
Az elején nagyon titokzatos zenekar voltatok, a zenén túl szinte semmit nem lehetett rólatok tudni.
Az volt az elképzelésem, hogy az undergroundban nem azért zenélünk, hogy mutogassuk magunkat, vagy, hogy sikereket érjünk el, hanem a zenéért, és hogy ezt a zenét átadjuk a közönségnek.
A későbbiekben nyilván rá kellett jönni, hogy a zene Nyugat-Európában sem pusztán zene, hanem zeneipar, és bármilyen jó is az underground, tíz éven belül nyilvánvalóvá vált, hogy ha nem valami koncepció szerint haladsz és teljesen elvetsz minden egyéb segítséget, akkor nem hallanak meg, olyan nagy a zaj körülötted.
Az F. O. Systemmel hamar meghatározó zenekar lettetek, volt egy felfutás, kijött egy lemez, utána viszont elég gyorsan vége lett a sztorinak.
Ezt így is lehetne mondani, de én máshogy fogalmaznám meg. Addig futottunk fel, amíg azt gondoltam én is meg Matyi is, hogy elértünk egy olyan pontra, ahol ebben a gondolati világban, amit mi képviseltünk, már nem lehetett fokozni az ismertséget. Másrészt addigra már teljesen más zenét szerettünk volna játszani mind a ketten. Úgy gondoltuk, hogy felveszünk egy lemezanyagot azért, hogy azt a munkát, amit addig beletettünk, megmentsük, és hogy az egésznek legyen valami dokumentációja. De akkor már tudtuk, hogy befejezzük, és tudatosan varrtuk el a szálakat. Utána egy darabig nekem eszembe nem jutott, hogy újra zenéljek.
Akkor, ott, a húszas éveid vége felé az volt benned, hogy elásom a basszusgitárt, és jó napot kívánok?
Azt nem mondtam, hogy elásom, egyszerűen csak beraktam a szekrénybe, és azt gondoltam, hogy most minimum egy évig, de lehet, hogy ötig ezzel nem akarok foglalkozni. Aztán úgy alakult, hogy találkoztam különböző emberekkel egy-másfél év múlva, és addigra elmúlt ez az ellenérzés. Úgyhogy újrakezdtünk a Maskkal egy ugyanilyen öt évet, aminek a végén pont ugyanide jutottam. Csak akkor nem egy-két évig tartott, hanem tízig, hogy ne zenéljek. Elegem volt abból, hogy nincs másra időm. A próbák, az új számok írása, a fellépések szervezése, a turnék mellett dolgoztam egy nyolcórás munkahelyen, és az a vágyam, hogy mondjuk utazgassak a világban, teljesen kilátástalannak tűnt. Ebben az időszakban a zene mellett már mindenféle sporttevékenységet szerveztem, mentünk hegyi kerékpártúrákra, hetekre, meg evezős túrákra, és az akkor már sokkal nagyobb örömet okozott nekem, mint a koncertezés. Meg nyilván a zenekaron belül is voltak már törések, repedések, így eljött az a pont, amikor vége lett.
Az utazás elég fontos az életedben, ugye?
Igen. Kisgyermekként én nem mentősofőr akartam lenni, vagy rendőr, vagy szemetes, mint mások, hanem világutazó. Olyan, aki csak úgy megy, és rácsodálkozik a világra. Az első igazán hosszú út egy három hónapos dél-amerikai túra volt: Chilén keresztül lementünk Tűzföldig, aztán Argentínán át vissza, Bolívia, Peru, Ecuador: erős és jó indítás volt a más kontinensen való utazás, és elhitette velem, hogy ezt lehet és érdemes is folytatni.
Ezekre az utakra hónapokig készültünk mind kulturális szinten, mind a természeti viszonyokat illetően. Abban az időben még nem volt olyan könnyű megszervezni egy ilyen utat, alapos rákészülés kellett hozzá, hogy minden szükségeset magammal vigyek.
Ezek hátizsákos túrák voltak?
Igen, az első szállás – ahová a repülőtérről mentünk – volt az egyetlen fix pont, onnantól kezdve csak azt tudtuk, hogy hová szeretnénk eljutni. Aztán általában sikerült, de egyszer-egyszer nem. Volt, hogy egy szállodai portás szerzett valami feltört autót, mondjuk Kamerunban, és azzal mentünk végig, Ugandában viszont szereztünk terepjárót, és akkor már a leglehetetlenebb helyeken is tudtunk autózni, ahol egyáltalán nem is voltak utak. Ha ezek nem történtek volna meg, akkor borzalmas hiányérzettel élném most az életemet. Úgy gondolom, ilyen szempontból nem panaszkodhatok, mert amit elképzeltem fiatalon, azt úgy hozzávetőlegesen sikerült megélni. Persze remélem, lesz még, amire azt mondom, „Fú, de jó, ezt nem hagynám ki!” – és akkor elindulok azokkal az emberekkel, akikkel szeretnék együtt menni. Ezúttal talán nem azon lesz a hangsúly, hogy hová, hanem, hogy kikkel megyek. Korábban ez inkább gyakorlatias dolog volt, az volt a fő szempont, hogy olyan emberekkel menjek, akik alkalmasak erre: bírják a puritán viszonyokat, nem éhesek napközben, nem betegesek, és ha vészhelyzet van, akkor azonnal tudnak reagálni. A gyakorlati ügyek persze most is fontosak, mert lehet valaki akármennyire kedves, szerethető ember, ha egy ilyen utazás során teljesen széthullik, akkor az az egész csapatnak problémát okoz.
Neked ez az egész természet dolog hogy csípődött be?
Azt hiszem, gyerekkoromban égett belém. Két-hároméves koromban még menni is alig tudtam, de az apám már a hátán vitt az erdőbe, ötévesen a hegyekbe kirándultam vele, így egyszerűen megszoktam, hogy én ott érzem komfortosan magam. Lehetőség szerint nem túl nagy társaságban, csendben nézni az állatokat és a természetet. Egyszerűen csak csodálni. És ez a mai napig tart. Egyedül is el tudok menni egy vagy két napra bárhová, egyszerűen csak a táj szépségéért. Bár azóta megváltoztam valamelyest, és kimondottan jól érzem már magamat az emberek között is.
A másik, amivel téged azonosítani lehet, az a látvány, a fotózás.
Igen, a képzőművészet, a vizuális kultúra közel állt hozzám mindig is. A mai napig nagyon érdekel, hogy hogyan lehetne azt a hangulatot, amit te gondolsz, vagy érzel, valamilyen más módon leképezni, és másokhoz is eljuttatni. A legtöbb dolgot, ami a művészethez kapcsolódik, nem tanultam, hanem önképző módon sajátítottam el – először nyilván azért, mert így alakult, később már tudatosan. Technológiák, technikák tanulhatók a művészethez, de a művészet nem tanulható. Az a kérdés, hogy amit gondolsz, azt hogy öntöd formába, vagy hogy egy hangulatot, egy képet, egy üzenetet milyen módon képezel le.
A basszusgitározásom is hasonló gondolatiságon nyugszik, tehát nem egy tanult rendszeren keresztül játszom, hanem ahogy én elkezdtem kezelni ezt a hangszert, és elkezdtem magamat tanítani, abból alakult ki valamiféle technika. Ami nem túl bonyolult, ellenben valamiféle egyedisége azért van, hiszen más, mint ahogy a többség csinálja. És ez számomra fontos.
Ha végigvesszük a hozzád köthető zenéket, kirajzolódik egy kicsi, de szépen gondozott életmű. Van egy F. O-lemez és a mellé szórt számok, van két Mask-lemez és az, amit a BTK-val vettél föl. Nincs hiányérzeted? Vagy mindent elmondtál zeneileg, amit eddig el akartál?
Az az igazság, hogy mondanivaló már nem szorult belém. A zenei kísérletezést illetően még éreznék magamban annyit, hogy valami izgalmasat alkossunk másokkal, de ez nem akkora hiány, hogy feltétlenül megváltoztassa a mostani életemet. Van valamiféle terv, és hogy ha kellő energiát és embereket találok hozzá azokon kívül, akikkel ezt már megpróbáltuk átgondolni, akkor talán egyszer ebből is lesz valami hallgatható anyag.
Ezek óbudai csávók?
Nem feltétlenül. És lehet, hogy nem is csak csávók. Mit lehet tudni?