Mikor kezdték vonzani a hangszerek?

Iskolás korunkban az öcsémmel kezdtünk el hangszereket javítgatni, és muzsikáltunk is egy kicsit. Az osztálytársaim és zenésztársaim, akikkel kis amatőr zenekarokat csináltunk, hozták a hangszereket, amelyek esetleg megsérültek.

Milyen hangszereken játszott?

Tanultunk zongorázni, az öcsém a fúvós hangszereken is gyakorolt. Később megpróbáltam gitározni. Első nagy fegyvertényem volt, hogy készítettem egy basszusgitárt.

Egy nagyon szép anyagból lévő régi vasalódeszkát körbevágtam lombfűrésszel a konyhaasztalon. Végül is működő elektromos hangszer lett belőle, persze szörnyen nézett ki.

A Ferencvárosban egy kétudvaros, 80 lakásos pesti bérházban laktunk a másodikon, a nagymamámék a földszinten, ott hoztam létre az első műhelyem. Gimnázium után megpróbáltam a képzőművészeti főiskolát, persze nem sikerült. Szakmunkás iskolába mentem. A Krisztina körúton volt az iskola, ahol az elméleti képzés zajlott. Olyan szakmák voltak még ott, mint fogtechnikus, optikus, látszerész, kozmetikus, fodrász és hangszerkészítő. Nem mondhatom, hogy rossz volt, az általános dolgokhoz nagy segítséget adott, viszont csak két évig tartott a képzés. Mit lehet ennyi idő alatt megtanulni? Mai fejjel már tudom, hogy nagyon keveset.

Ki volt a mestere?

Bohák Lajos, a Bohák cég legutolsó hangszerkészítő tagja, Kürtös, Lehoczky. Nagyon tiszteltem őket. A Lajos bácsi látott bennem valamit. Úgy vette fel a tanulókat, hogy kezet fogott velük, és az alapján eldöntötte, hogy lesz-e belőle hangszerkészítő. Megérezte, kinek van „manuális” kisugárzása, képessége.

Milyen hangszert készített először?

Cimbalommal kellett kezdenem. Nagyon nem azt akartam csinálni, így otthon is összehoztam egy kis műhelyt az öcsémmel, és ott már csak vonós, pengetős hangszerekkel foglalkoztunk. Szerencsére az öcsém a ’70-es évek közepe táján a Zeneakadémia vonós javítóműhelyéhez került, majd én is követtem a ’70-es évek végén. Közben katona is voltam Szolnokon a repülősöknél.

Nem tett rosszat a kezének?

Egyáltalán nem, mert gyorsan elsőosztályú távírász lettem. A leszerelés után a Zeneakadémián rám bízták a hárfákat. Azt mondták, hogy én sokoldalú ember vagyok – akkor már megvolt a szakmunkások számára írt tankönyvem –, és nincs, aki a hárfákkal foglalkozzon.

Volt pár darab orosz hárfa, és senki sem tudott mit kezdeni velük, ha bármi probléma akadt. Kaptam egy kis műhelyt, ami hangszerraktár is volt, ahol önállóan tudtam dolgozni.

Aztán kiküldtek a Szovjetunióba tanulni. Az akkori Leningrádban működött egy óriási hangszergyár, többnyire ott készültek azok a hárfák, amiken a Zeneakadémián a mai napig játszanak. Tanultam is, de főleg láttam az Ermitázst, a hidakat, palotákat, voltam az operában. Miután pár hónap múlva visszajöttem, kaptam egy másik műhelyt a Somogyi Béla utcában, ami a zeneakadémiai vonósrészleg kísérletező műhelye volt. Később, a rendszerváltás után, amikor a zeneakadémiai hangszerműhelyeket felszámolták, kénytelen voltam egy saját műhelyt nyitni a lakótelepen.

Hogyan kerültek Óbudára?

Körülbelül 30 éve lakunk itt. Rákoskeresztúrról költöztünk ide minőségi lakáscserével. Egy kicsit rá kellett fizetni, de a gyerekek száma miatt szükség volt nagyobb térre, ugyanis 7 gyerekem és már 11 unokám van – igaz, ők ma már nem velünk laknak. A gyerekeim sosem érdeklődtek a hangszerkészítés iránt, de nem is erőltettem.

Bizony, ez a pálya olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Megélhetésnek nem elég. Nem panaszkodom, mert rengeteg szép dolgot csináltam.

Mindig azt mondja az egész család, hogy én csak játszom itt, meg szórakozom. Olyasmit nagyon ritkán csinálok, ami akármilyen okból nem tetszik. Soha nem hajszoltam a pénzt, a műhely mellett voltam portás és ablakpucoló is, hogy meglegyen a napi betevő.

Mekkora ez a szakma, van-e jövője, és mit gondol az utánpótlásról?

Rendkívül jó képességű fiatalok vannak, akadnak köztük olyanok is, akiktől még én is szívesen tanulnék. Később kiderül, hogy lesz-e elég energiájuk és hivatástudatuk évtizedeken át kitartani a szakmában.

Megkeresik, hogy tanítson vagy tanácsot adjon?

Igen. Többször tartottam már előadást, és vizsgáztattam is a Zeneakadémia hangszerész képzésén. Gyakran adok elő egy kreatív zene műhelyben, viszek érdekes hangszereket mutogatni.

Több mint 15 évig az Aelia Sabina iskolának dolgoztam, most a Mókus utcai Andor Ilona iskolától kapok feladatokat.

Honnan jönnek a munkák?

Sokan ismernek, a hangszerboltok is ajánlanak. Hívnak, amikor használt hangszereket vesznek, amiket fel kell újítani.

Épített valaha új hangszert?

Persze, kétszáznál is többet! Ilyen például egy barokk hangszer, a viola pomposa, ami Bach korában volt népszerű. Sokat kutattam, régi hangszerleírásokat tanulmányoztam. Ezek nem műszaki leírások, de legalább az kiderül belőlük, hány húros volt, milyen zenében használták. Ez a hangszer nem hegedű és nem is brácsa, de még csak nem is cselló és nem is viola d’amour. Hanem ő a pomposa! Megépítettem egy példányt, most egy hangszerboltban várja, hogy valaki megvegye.

Készítettem egészen nyakatekert dolgokat is, mint kétnyakú gitárokat, vagy olyan hangszert, amit meg lehet fordítani, és akkor egy másik instrumentum.

Ezek nem sorolhatóak a hiteles hangszerek közé. Készítettem egy angol cisztert, amellyel az Iparművészeti Múzeumban a Zeneakadémia hangszerkészítő iskolájának jubileuma alkalmából rendezett kiállításon elnyertem a közönségdíjat.

Van menthetetlen hangszer?

Van, de én ezt nagyon ritkán mondom ki egy felújítandó darabról. Ha a megrendelő úgy dönt, hogy mindenképp meg akarja csináltatni, akkor megcsináljuk. Előtte megmondom neki, hogy nem éri meg, de ha ennek dacára is akarja, mert mondjuk a nagypapáé volt, akkor rendbe hozom.

Mesélne az anyagokról?

Az öreg Bohák annak idején levitt a pincébe, ahol mindenféle limlom össze volt halmozva, köztük régi szép anyagok is cimbalomhoz és pengetősökhöz. Sokat mesélt arról is, hogy mit kell nézni egy anyagban, melyik mire képes, mit érdemes és mit nem érdemes csinálni vele. A különböző fáknak különböző a száradása és szárítása, és a kivágási idő sem mindegy. Ott láttam egy-két olyan fát, amit azóta se, és kaptam is tőle régi szép anyagokat.

Habos mahagóni! Csodaszép és jó anyag. Egy olyan viola d’amourt csináltam belőle, amit ma is használnak.

Mi lett a zenészi ambícióival?

Semmi. Szeretem a zenét, de nem művelem. Nekem épp elég megszólaltatni egy hangszert. Bár az nem zene, azért sok következtetést le tudok vonni, hogy mi sikerült, vagy mit lehetne jobban csinálni.

Min dolgozik most?

Itt van ez a ciszter mandola (mediterrán pengetős hangszer), ott egy csarangó (dél-amerikai pengetős hangszer), ami teljesen össze van zuhanva, az ott egy stájer citera, amott pedig egy 150 éves magyar parasztcitera. Ez itt egy lantgitár, az egy rebab (bolgár pengetős hangszer). Van munkám bőven, de ezekkel is annyit elszuszogok, hogy pénz alig jön belőle.

Ha most lenne fiatal, ugyanezt az utat választaná?

Igen, de nagyon aggódnék magamért. Régen természetes volt az, hogy az embernek van munkája. Ha nem is fényesen, de meg tud élni. Erre a rengeteg lehetőségre és lehetetlenségre együtt nem számított senki.