Mindig elámulok Dámosy Géza rajzain, mert néhány vonallal képes mély történeteket elmesélni.
Gézának is minden egyes rajzához van egy története, megőrzött benyomása, amit könyveiben leírt a rajzok mellé. Mostani beszélgetésünket szeretném úgy irányítani, hogy Gézát kifaggassam élete igazi irányváltásairól és előbukkanó emlékeiről, melyeket nem csak érdekesnek gondol, hanem – talán mások számára is – tanulságosnak.
Hol is kezdődött ez a rendkívül tartalmas élet-utazás?
A pesti Dalszínház utcában születtem harmadik gyerekként, ahol édesapám körorvos volt, ezért itt polgári jómódban élhettem meg az akkori eseményeket. A háborút és 1956-ot is, amelyek az idilli gyermekkorból elég kemény küzdelmekbe sodortak. Persze akkor még nem tudtam, hogy milyen kemény leszek, akkor még szerettem volna „csak” gyerek lenni. Ez nem nagyon sikerült, mert már gyerekként is megfigyeltem a világ felnőttes dolgait.
Az „élet-edzés” következménye lehet, hogy még 70 éves korában is századmagával csüngött egy vonaton Kasmírban, miközben körülötte egyfolytában lövöldöztek. De Dámosy Géza mindent megúszott, és amit átélt, egyedülálló rajzos krónikákban örökítette meg. Egyik kiállításának a címe: Körberajzolt világ. A bizonyíték: több tízezer rajz, számos kiállítás és az eddig megírt hat könyv. De térjünk vissza az életúthoz.
Az iskoláiból mi maradt meg?
Emlékszem az épületekre, néhány tanárra is, másra nem nagyon. Az egyetem már más. Makovecz Imre évfolyamtársam volt a műegyetemen, de Kévés Györggyel is ott találkoztam először. Aztán sokáig egyikükkel sem.
Ezek szerint építész alkotónak készült?
Gyorsan rájöttem, hogy az építészet nem nekem való. 1954-ben művészettörténet szakra szerettem volna menni, de az országból összesen csak két embert vettek fel. Így jelentkeztem a budapesti Műegyetem építészeti karára.
Néhány év múlva pedig, 1962-től a római képzőművészeti akadémián tanultam. Berlinben nehéz volt akkoriban, az absztrakt művészet volt az uralkodó, nem tudták elfogadni a realista művészetet, lemarxistáztak. Rómában más volt, ott az emberek zsigereiben van a művészet.
Túl nagyot ugrottunk, hogy is került külföldre? Úgy tudom, az ön életében is fordulópontot jelentett 1956.
1956 végén sokad magammal „disszidáltam” – akkor még így mondták, ha valaki elhagyta az országot. 1956 novemberének végén a Keletibe indultam, hogy Nyugatra mehessek. Anyám elkísért, utam fontosságát ezáltal alátámasztandó, ilyesmi ugyanis nem volt szokása. Mindenkit megkérdeztem, velem tart-e, de senki sem volt hajlandó. Mindenkinek volt valakije, aki itthon tartóztatta. Az én egyetlen szerelmem, Budapest romokban hevert – ez megkönnyítette elhatározásomat, utunkat a pályaudvarig persze nem. Még sötét volt és hideg, a világítás nem működött, ugyancsak a lábunk elé kellett nézni, hova lépjünk, a járda tele törmelékkel, de az úttesten sem volt könnyebb, a roncsok és egyéb barikádok még ott hevertek, csak a halottakat temették el ideiglenesen. A Sztálin-szobor sem feküdt már a Nemzeti sarkán, darabokra szedve mind elvitték szuvenírnek. Menetünk utolsó szakasza – végig a Rákóczi úton a hatalmas romokkal – egy apokaliptikus opera fináléjával búcsúztatott engem. A peronon már várt bátyám, munkája előtt odajött egy búcsúölelésre. Vonatjegyre nem volt szükség, anyámtól titkos csókkal búcsúzva, a vonatba préselődve vártam az indulást. Semmi sem működött még akkor, egyedül a vonatok indultak pontosan Nyugat felé. A hangulat rendhagyó volt: bent fiatal fiúk tömkelege, a peronon anyák, barátnők meg spiclik. Most az ablakon keresztüli búcsúztatás lenne a normális, a lányok sírdogálnának, hogy „gyere hamar vissza”, az anyukák mondanák, hogy „vigyázz magadra fiam”. De nem. Ott és akkor senki sem beszélgetett.
Elkezdődött életem leghosszabb utazása, amely a mai napig is tart…
A kiérkezés után milyen iskolák következtek?
1957-ben már Aachenben tanultam, a Technische Hochschulén, majd 1958-ban a Technische Universitäten, Berlinben. 1959-ben váltottam a művészi grafikára, de az építészet a mai napig érdekel. A további tanulmányok a művészetet érlelték bennem teljessé: 1959–1962 Hochschule für bildende Künste, Berlin (grafika), 1962–1963 Academia della belle Arte, Róma, 1964–1965 Freie Universität, Berlin (művészettörténet), majd 1966-tól a Pädagogische Hochschule, Bonn. Ebben a város lehorgonyoztam, ott van ma is a fő táborhelyem, bár Pesten is sokat tartózkodom egy szülőhelyemmel szomszédos utcai garzonlakásban. De a tanítás – a gondolatok átadása és a közlési vágy szerintem minden művészetek legszebb felső szintje – tényleg „elkapott”. Ennek hatására a bonni főiskolán tanárként dolgoztam, és mellette egy javítóintézetben tanítottam egészen nyugdíjig. A nehezen nevelhető gyerekekkel jól megtaláltam a kapcsolatot – talán mert én is extrém voltam világ életemben.
Úgy tudom, egy akkoriban új művészeti kifejezési mód is izgalomba hozta – a pantomim.
Igen, megtanultam, és szerettem játszani – 1976-ig a bonni Reflector pantomim társulat vezetője voltam. Nagyon sikeres szerepléseinkre is szívesen emlékszem.
AZ UTAZÁS: SZENVEDÉLLYÉ VÁLT
Az utazás, világlátás sok ember álma. Önnél hogyan vált ez fő szenvedéllyé, fő tevékenységgé?
Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy Pesten és Bonnon kívül is élnek-e emberek, és hogyan. Persze az eredeti kíváncsiság az épületek, városképek felé is irányult: mi változott, milyen lett az idők során például egy jellegzetes római külváros, miután ott is megindultak a nagy építkezések. Budapestet láttam romokban a háború után és 1956 után is – bámulatos, hogy mi minden újjáépült, és sokszor milyen gyorsan –, persze még ma is vannak hiányok. Különösen érdekes volt például Nürnberg, ahol nagy volt a pusztítás, és az 1950-es években a legrondább lakótelepek épültek.
Ezeket a változásokat meg kellett nézni, és le kellett rajzolni – több ezer rajzom van az ilyen változásokról.
Az utazás pénzbe kerül. Hogy tudta finanszírozni ezeket, hisz a tanári fizetés Bonnban sem lehetett túl nagy?
Igen, itthon az első kérdés mindig az volt, hogy „miből” telik egy tanárnak minderre. Nagyon spóroltam, csak erre költöttem. Az utazások költségeit kis részben megspóroltam, nagyobb részben pedig utazási irodáknál vállaltam csoportok vezetését (művészettörténeti ismereteim megalapozták az idegenvezetést).
2000-ben nyugdíjas lettem, ami több időt és több utazást jelentett – és persze kevesebb pénzt. Úgyhogy a rajzaimból is eladtam néhányat, a kiállítások után mindig akadnak vevők. Volt még egy spórolási forrásom: az utazások során mindig megelégedtem a legegyszerűbb szállásokkal és ellátással. A távoli országokban például sokszor figyeltem a fiatal amerikai diáklányokat, mert ők jól ismerték a legolcsóbb és még tiszta, rendes szállásokat, amelyeket így én is megtaláltam.
Mesélte, hogy az utazásokon a poggyásza legfőbb kelléke a kis széke és a rajztáskája volt, hogy minden fontos benyomást és élményt rajzban meg tudjon örökíteni.
Igen, ma is a legfontosabb alapelvem (ha híres leszek, lehet, hogy életfilozófiának fogják nevezni?), hogy ahol és amikor csak lehet, ülök és rajzolok, ettől nem lehet eltéríteni! Mindenhonnan az emberi kapcsolatok emlékeivel, történetekkel, leírt esszékkel és rajzokkal jöttem vissza. Minden egyes rajzomról tudok mesélni, van, amikor „le kell lőni”, hogy abbahagyjam.
Azon kívül, hogy a gyerekek körülvették az utcán, és bámulták a „rajzoló idegent”, ezeknek a találkozásoknak volt néha folytatása?
Hát persze! Például Dardzsilingben, Körösi Csoma Sándor emlékhelyeinek végigjárása alatt az utcán ültem kisszékemen, és rajzoltam, amikor gyerekek vettek körül. (A gyerekeknek mindenütt nagyon érdekes volt a rajzoló idegen.) Beszélgettünk, összebarátkoztunk – és este már egy ottani családnál velük vacsoráztam, és ott is alhattam.
KIÁLLÍTÁSOK
Tudom, hogy mindig izgatta, hogyan tudná megmutatni az embereknek a rajzait. Végül is egy művésznek ez az igazi célja. Hogyan sikerült?
Valójában nem vagyok elégedetlen. Bemutatkoztam már Spanyolországban, Németország számos városában, Angliában, Olaszországban és Magyarországon. Az 1996-os bolognai Nemzetközi Művészeti Vásáron én képviseltem Németországot.
És az itthoni bemutatkozások? Hiszen erre kellett a legtöbbet várnia, pedig ez volt igazán a szívügye.
Ma három rajzomat a Szépművészeti Múzeum, egyet pedig az egri Érseki gyűjtemény őrzi. Itthon döntően az építészeti rajzaimat láthatták a Kispesti Kaszinóban, a Kulturális Örökség Minisztériuma várbéli galériájában, a Kévés Galériában, 2012-ben és 2013-ban az új pécsi Zsolnay művészeti központban, 2014-ben Debrecenben. Wekerle kertváros hangulatát az ott töltött idő alatt ismertem meg, és az élmény fogva tartott – készült belőle vagy húsz rajz.
Emlékszem, sikeres kiállítás volt a Wekerlei Társaskör Egyesületben. Olyannyira, hogy a képeket lefotózták, és a wekerlei iskolák folyosóin „kamarakiállításokat” csináltak belőlük.
Igen, ez nagyon jólesett, és örülök, hogy ezáltal a fiatalsághoz is eljutottam. Ezekről a képeimről ismerik meg a gyerekek Wekerle igazi sugallatát, ahogyan azt Kós Károly építész társaival száz éve megálmodta és megteremtette.
Óbuda elég messze van a Belvárostól – mégis mi kapcsolja ennyire ehhez a városrészhez?
Már beszéltünk arról, hogy építészként szenvedélyes védelmezője vagyok minden szép és értékes épületnek, harmonikus városképnek. Nagyon kiborít, ha pusztítást és vandál átépítést látok.
Készülő könyvemben külön fejezetet szántam Óbudának.
Miért példaértékű Óbuda megújulása?
E városrész mégiscsak az 1873-as városegyesülés tagja volt, és mint városnegyed, a századfordulót éppen megúszta. Az első tőrdöfést akkor kapta, amikor 1939-ben elkezdődött az Árpád híd építése. Akkor szakadt ketté. Északi fele máig valahogy megvan. A déli félen az 1960-as években végigjártamkor itt egy valóságos Tabán-utódot véltem felfedezni. Emlékszem, sok földszintes ház bejárata mellett ott állt a tábla: „Tiszta udvar, rendes ház”. De aztán Óbuda halálra ítéltetett, mert közel volt a városközponthoz. Jöttek a buldózerek, és felépültek a panelszörnyetegek. Egyelőre meghagytak egy pár házacskát pihenőül, vagy kantinnak az építőmunkásoknak. Ilyen volt a Híd vendéglő is. Aztán jött az ízlésváltás, és a Korona tér környékén megmaradt egy kis műemléknegyed. A Krúdy-házból múzeum lett, a Hídból a patinás Kéhli vendéglő – a jobb oldali kis belső szobájának falait az én óbudai rajzaim díszítik.
Van személyes kötődése is a városrészhez?
Hát persze! A panelrengeteg mellett, Békásmegyer Ófaluban lakott haláláig unokatestvérem, az ország egyik első olajmérnöke, aki évekig Líbiában professzorként működött.
Először a világpanorámát mutattuk be csaknem száz rajzommal, majd az Úton – útszélen című könyvem bemutatója volt itt. Nemrég pedig a portréimból rendeztek tárlatot Elesettek címmel. Ennek előzménye, hogy jó pár éve mondta nekem Makovecz Imre: menj vidékre, majd meglátod, hogy másféle emberek is vannak. Megtaláltam ezeket az embereket itthon és külföldön is. Azt hiszem, az egyéniség, az emberi értékek rangját kellene visszaadni, és az emberrel kell többet törődni – ilyesmiről beszéltem annak a kiállításnak a képeivel is, amelyet két éve Bonnban rendeztünk Minoritates Mundi címmel. És nagyjából ezt a kiállítást láthatták az érdeklődők itt Óbudán Elesettek címmel.
