A páratlan természeti adottságai miatt az ősidőktől folyamatosan lakott Óbuda területén rengeteg régi sírt és temetkezési helyet tártak fel a régészek, ezek a helyek sokszor gazdag leletanyagot tartalmaztak. A különböző őskori kultúrák, majd a római és a népvándorlás korának temetői segítenek rekonstruálni az adott korszakra jellemző természeti, politikai, gazdasági állapotokat, így könnyebben megérthetjük az itt élők történetét.
Az efféle módszer a következő korok vizsgálatánál is teljes mértékben használhatónak bizonyult, főleg miután a település populációja erősen eklektikussá vált. Egy temető rengeteget elárul az adott település és hajdani lakói múltjáról, történetéről. Ez különösen igaz Óbudára, ahol a többnemzetiségű és -vallású lakosság okán számos temető, illetve más temetkezési hely, templom működött. Ezek jól demonstrálták a mindenkori óbudai világot, hiszen az elhunytak többsége itt élt, dolgozott, házasodott és végül innen távozott el.
Ez a sokszínű Óbuda a törökök kiűzése után, a XVIII. század elejétől kezdett kialakulni, ami a temetők használatát és a temetkezési szokásokat is alapvetően meghatározta. Ahogy nőtt a város lakossága és területe, úgy változott a temetők helye és sokszor felekezeti felosztása. Az idők során bezárt és felhagyott óbudai temetők ma már jórészt beépített területen feküdtek, történetük és emlékük a múlt homályába vész. Hosszú folyamat végén juthatunk el tehát a mai temetkezési állapotokig, amely história egészen a középkorig nyúlik vissza.
A középkor során nagyjából a mai Szent Péter és Pál Fő-plébániatemplom helyén állt az aprócska Margit-kápolna, amelyet a XIV. században kibővítettek és átépítettek plébániatemplommá. A templom átvészelte a török hódítást, valamint az Óbudát súlyosan érintő felszabadító harcokat, így újra birtokba vehették a visszatérő hívek. Ámde hamar kiderült, hogy méreténél fogva csak nehezen tudja ellátni funkcióját, ugyanis az óbudai uradalmat birtokló Zichy földesurak idején (1659–1766) zajló betelepítések miatt jelentősen megnőtt a katolikus hívők száma. Ezért elbontották, és részben a helyére épült fel a ma is álló barokk templom a XVIII. század közepén. A korszakban még természetes volt, hogy a temetők a templomok közvetlen közelében vannak, ami több okból is logikus volt. Óbuda lakossága is a plébániatemplom körüli területen kialakított temetőben temette halottait. Ökumenikus temető volt, hiszen 1744-ig közösen használta az óbudai katolikus és protestáns felekezet (a zsidó temetőről külön beszélünk).
Az új temető a régitől északabbra, a mai Kiscelli és Pacsirtamező út találkozásánál, részben a mai postánál nyílt meg 1744-ben. Kezdetben a protestánsok is használták egy elkülönített részen, ám nemsokára külön felekezeti temetőket alakítottak ki és szenteltek fel. A két protestáns felekezet északabbra kapott földterületet saját temetőik kialakítására. A protestáns temetőt a mai Szentendrei út (korábban Majláth utca) és a Miklós tér között, a lakott terület északi határán, míg a kis létszámú evangélikus közösség temetőjét ezzel szemben, a Szentendrei út és Raktár utca sarkán nyitották meg. A területek kiválasztásánál fontos tényező volt Mária Terézia 1775. évi rendelete, amelyben megtiltotta új temetők kialakítását lakott területen belül. Idekapcsolódik az 1780-ban felszentelt újlaki temető is – kiscelli vagy sváb temetőnek nevezték –, ahol szintén kizárólag katolikusok temetkeztek. Ez a temető egészen 1924-ig működött, kő feszületét 1932-ben helyezték át a városi házak belső terére.
A XVIII. században egy ideiglenes temető is működött Óbudán. A legutolsó nagy pestisjárvány 1738 decemberében érte el a török pusztítás után éppen csak újjáépülő települést. Óbudán a pusztítás 1739-ben érte el a tetőpontját, ebben az évben a lakosság fele, 358 család 888 tagja halt bele a szörnyű betegségbe. A betegek ápolása mindig a lakott részeken kívül történt, ezért Óbudán is település szélén, a mai Miklós tér északi sarkában építették fel a pestiskórházat.
A katolikus temető viszonylag hamar megtelt, ezért ismét új területet kellett keresni. Egy, az akkor még városon kívüli, illetve beépítetlen telekre esett a választás, mai Kórház, Vihar, Kerék és Raktár utca által határolt területre, lényegében a mostani piac helyére. Ez a temető 1788–1888 között működött, és az évek során többször bővítették. 1823-ban egy kápolna épült a sírkertbe. A városegyesítés, Budapest létrejöttének idejére (1873) a település népessége elérte a 22 ezer főt – Óbuda közigazgatási területe jóval kisebb volt a mainál –, és egyre inkább ipari külvárossá alakult át. Szükségessé vált a korábbi parlagon lévő területek beépítése, illetve a most már belső részeken fekvő temetők felszámolása. Megint költözniük kellett a temetőknek, aminek megvolt az időközben kialakult protokollja. Ennek megfelelően értesítették a fellelhető hozzátartozókat a felszámolásról és az exhumálásokról, valamint az új temetőben a sírhelyek kijelöléséről. Amennyiben nem találtak hozzátartozókat, vagy azok nem jelentkeztek, a maradványokat közös sírba temették az új temetőben. Óbudán ez az új temetkezési hely a Táborhegyen lett kijelölve, a mai Farkastorki, Bécsi, Táborhegyi út és a Laborc utca közötti telken, ahol hajdan intenzív szőlőművelés folyt. Az Öregtemetőnek is nevezett hely 1881-től működött a XX. század elejéig (1913. február 1-én volt az utolsó temetés), amikor ez is megtelt. Maga a temető ismét ökumenikus kegyeleti hely volt, minden felekezetnek – ide már a zsidó hitközség is temetkezett – megvolt a maga kijelölt helye, amelyet használhatott. Gyakorlatilag a temető közepén állt egy katolikus kápolna, illetve a Bécsi út felőli részen, amelyet az izraeliták használtak, működött a rituális halottasház (a tégla épület, tetején a Törvénytáblákkal a mai napig áll, irodaként funkcionál). Viszont a lejtős, agyagos talaj már a kezdetektől sok gondot okozott, főleg a közeli téglagyárak miatt, a gyakori földcsuszamlások miatt. Sok régi sír megrongálódott, vagy megsemmisült. Nincs új a Nap alatt, újra meg kellett oldani a problémát és új temetkezési helyet keresni. Ezúttal a döntéshozók hosszútávú megoldást akartak keresni és végül meg is találták.
Az új köztemető részére kiválasztott 15 hektáros földterület a Törökkő-dűlőben feküdt és Finály Zsigmond tulajdonában volt. A Finály család a XVIII. század végétől volt jelen Óbuda gazdasági életében, főleg mint selyem- és textilipari vállalkozók, leginkább a Bécsi úton működő üzemeikkel. A Temető Bizottság által kiválasztott területért potom félmillió koronát kértek. Jól tudták, hogy a temetőt előbb utóbb bővíteni kell, ezért újabb telkekre lesz szüksége a fővárosnak, amelyet szintén a családtól kell majd megvásárolni. Azonban az összeg nagysága miatt komoly vita alakult ki a Fővárosi Közgyűlésben, többen azt ajánlották, hogy Óbudán ne legyen önálló temető, hanem használják a Farkasrétit. A Temető Bizottság nem engedett, és kitartott eredeti elképzelésénél, kijelentve, hogy Óbudának saját temetőre van szüksége. Azt is eldöntötték, hogy a temetkezési helyet három részre kell osztani, aminek értelmében lesz egy köztemető, a felekezet nélküliek (és a krematórium) része, illetve az izraeliták számára fenntartott terület. A létesítéshez szükséges pénzügyi és mérnöki munkák 1908-ban kezdődtek el, az új temető átadását 1909-re tervezték.
Az új köztemetőt az Aranyhegy és Testvérhegy lábánál, a Külső Bécsi út, Pomázi út és az Aranyhegyi patak által határolt háromszög alaprajzú területen alakították ki, amelynek többször bővített területe 25,4 hektár. A tervezők a temető úthálózatánál és a parcellák tervezésénél parkszerű kialakításra törekedtek és területén négyszög elrendezésében négy köröndöt alakítottak ki. A köröndökről sugár irányban kiinduló utakon az összes parcella könnyen megközelíthető. Fontos feladat volt a terület fásítása, amelyet szintén gondosan megterveztek, és már a megnyitáskor megkezdtek. A fák túlnyomó többségét az utak mentén, a parcellák szélére telepítették, a kettős fasorok teljes hossza mintegy három kilométer. A különböző fafajok és örökzöldek telepítésével kellemes és meghitt környezetet alakítottak ki. A Bécsi út és Pomázi út sarkán megépült főbejáraton belépve a Feltámadt Üdvözítőnek szentelt, borostyánnal befutott római katolikus temetőkápolna áll, amelyet Adamek Ferenc tervezett. Az 1931-ben átadott és felszentelt, neoromán stílusban épített kápolnát napjainkban is használják gyászmisék megtartására. A templom hátsó falán az 1956-os forradalom óbudai áldozatainak tiszteletére egy emléktáblát helyeztek el. A kápolna két oldalán hasonló stílusban épült lakó- és irodaépület található, így a főbejáraton belüli tér egységes képet nyújt a belépők számára. A kápolna mögötti részén alakították ki a kegyeleti parkot 1988-ban, ahol a temetőlátogatók gyertyát gyújthatnak, virágot helyezhetnek el a távol nyugvó hozzátartozójuk emlékére. A félköríves kialakítású emlékpark közepén találjuk az örök élet jelképet, a mondák szerint a tűzből újjáéledő főnixmadarat ábrázoló szobrot, amely Mészáros Mihály szobrászművész alkotása.
Viszonylag későn, csak 1930-ban épült fel a temető ravatalozója, amelyet 1998-ban átépítettek és kibővítettek. A ravatalozó falán szintén van egy emléktábla az 1956-os forradalom és szabadságharc III. kerületi mártírjainak. A ravatalozó mellett épült meg a szóróparcella 1992-ben, amely egy egyre népszerűbb új temetkezési forma. A szóróparcella a hamvak befogadására kialakított bazaltkövekből megépített kúttal, kiegészítő gépházzal és az ízlésesen alkalmazott kertépítészeti megoldásokkal együtt alkot egységes képet, amelynek kertépítészeti kialakítása Hamar Éva tervező munkája.
A temetőben több generáció ízlésvilágának és anyagi helyzetének megfelelő síremlékeket találhatunk. A század elejétől kezdtek elterjedni a svéd gránit síremlékek fekete, vagy sötétszürke színben. A fekete szín a gyászhoz kapcsolódott, és a kor ízlésvilágának jól megfelelt a fekete háttérből elővillanó aranyozott felirat. A fekete és szürke gránit a kisnemesi és polgári családok uralkodó síremléke volt. A legelterjedtebb forma a változatos magasságú, csonka gúla formájú obeliszk volt, amelyet földbe ásott kőlapokra helyeztek el. Ebből a síremlék-típusból igen sokat találunk az Óbudai Temetőben. A sírkövekhez használt alapanyagokból – mészkő, márvány, gránit – sokféle síremléket láthatunk a temetőben. A modernebb alapanyagnak számító műkő cementből és kőporból készült új sírhelyek, valamint az egyre nagyobb számban kialakított urnatemetők megjelenése egyfelől szükséges, másfelől megbontja az egyensúlyt.
A köztemető belső elosztásában és a sírok elrendezésében jól nyomon követhető az elhunytak egykori óbudai társadalmi szerepe és rangja. Ez leginkább a temető bejárattól jobbra, a Pomázi út mentén kialakított kriptasoron figyelhető meg, ahol a gazdag németajkú családok sírhelyei vannak, amelyek egyben a legkorábbi időszakból származnak. Ezek a családok jelentős összeggel segítették az új temető létrehozását. A hatalmas gesztenyefák alatt sorakozó igényes, változatos síremlékek sora összhatásban egységes képet nyújt, amely szinte visszarepít a múltba. Az 1870-es évektől találkozhatunk a lassan polgárosodó és iparosodó Óbudán élt emberek és családok neveivel, akik nagyban hozzájárultak a település gazdagításához és fellendítéséhez.
Ha tovább sétálunk, feltárul az igazi múlt: a XX. század elején és a két világháború között élt mesteremberek, vendéglősök, egyházi személyek, köztisztviselők síremlékeivel találkozunk. Akadnak köztük ismertek és ismeretlenek, akik mind Óbudán éltek, vagy valamilyen okból kötődtek a városrészhez.
Rengeteg óbudai családnak pihen az Óbudai Temetőben hozzátartozója, barátja vagy ismerőse, de mint minden temetkezési helyen, itt is akadnak olyan sírok, amelyekben nemcsak a településen, hanem országosan is ismert személyek nyugszanak. Egy ilyen rövid felsorolás vagy összefoglaló nem lehet teljes, mégis, néhány fontosabb név érdekes lehet. Itt temették el Görgey István honvéd tábornokot, Görgey Artúr öccsét, aki a büntetése letöltése után jogi pályára lépett, illetve íróként is ismertté vált. Csakúgy, mint a vele közös sírban nyugvó rokona, Görgey Gábor író. Sok óbudai mesterember végső nyugvóhelye a köztemető, köztük a híres óbudai mészáros és hentes Ruzicska Józsefnek, a patikus dinasztia jeles képviselőjének, Zboray Bertalannak. Itt van eltemetve Brichta Antal sütőmester, a messze földön elismert kőfaragó Král család, számos óbudai plébános, és egész vendéglős családok, mint a Kéhli, a Schlosser vagy a Wittmann, a Buruczky, a Sipos, de itt van Veress Lajos cukrászmester sírja is. Nagyon sok egykori sportolót temettek ide, valamint közkedvelt színészeket: Káldi Nóra, Sinkovits Imre, Szemes Mari is Óbudán lelt végső nyugalomra. Mint ahogy Móra Ferenc, Toldalagi Pál és Csoóri Sándor írók és Ugray György szobrász. Külön sírhelyen fekszenek az 1956-os forradalomból ismert politikusok, mint Bibó István, Litván György és Göncz Árpád, a későbbi köztársasági elnök. Külön parcellában helyezték el a régi békásmegyeri temetőből áthelyezett sírokat, valamint saját parcellában nyugodnak a Budapesten – főleg Óbudán – elesett szovjet katonák. A nagy kiterjedésű sírkerthez tartozik a részben különálló izraelita temető, amelynek története a XVIII. századig nyúlik vissza.
Csekély lélekszámú zsidó lakosság már III-IV. században élhetett Aquincum településén, amit egyes elméletek szerint a menórás sírkövek igazolnak (más elmélet ezt nem találja teljes mértékben bizonyítottnak). A jelentős óbudai zsidó diaszpóra kialakulása a XVIII. századra datálható, amikor a Zichy földesurak – Pesttel és Budával ellentétben – befogadták őket, és védelmi pénz fejében önálló életet élhettek. Lehetett saját templomuk, bírójuk, rabbijuk, iskolájuk, fürdőjük és temetőjük. A helyi zsidó közösség leginkább a zsinagóga mellett, illetve a Lajos utcában és környékén telepedett le és dolgozott. A temetőjük a lakott városon kívül, a Zichy- kastélytól északra feküdt, a mai Laktanya utca, az egykori Kő utca és a Duna-part által határolt területen. Hivatalosan 1737-ben kaptak engedélyt a telek használatára, de iratokból tudjuk, hogy már 1724 óta használták. A legöregebb sírnak Trebits Lékerét tartották. A temetőt magas kő kerítés vette körül, és a Laktanya utca részén volt a halottasház. A Duna közelsége sok problémát okozott, mert a gyakori árvizek rendszeresen elöntötték a temetőt és sok sírt elmostak. A feljegyzésekből tudjuk, hogy több sírhoz római sírköveket használtak fel. A zsidó temető, vagy ahogy ők hívják, a Béth hácháim (Az élők háza), a dinamikusan bővülő lélekszámuk miatt hamarosan megtelt, és a XIX század végére a sírkövek nagyon sűrűn sorakoztak egymás mellett. Az iratok szerint nagyjából 4 ezer sírhely volt a temetőben. A fővárosi hatóságok 1888-ban lezárták a temetőt, bár még szórványosan használták. Az óbudai zsidóságnak ezzel párhuzamosan is volt egy másik temetkezési helye, a Pálvölgyben. Az 1831. évi kolerajárvány idején megtiltották a Laktanya utcai temető használatát, mert féltek a betegségtől. Ezért a távoli Zöldmál-dűlőben fekvő régi pálvölgyi zsidó temetőt kellett egy ideig használniuk, amelyet sok más fővárosi sírkerttel együtt 1888-ban zártak be és számoltak fel. Az új zsidó temető a Táborhegyen kapott helyet, annak a keleti oldalán, a Bécsi út felé. Mint említettük, ezt a temetőt hamar bezárták, így újfent költöznie kellett az izraelita résznek is.
A két óbudai, korábban használt zsidó temetőt – a Laktanya utcait és a táborhegyit – az 1920-ban végleg lezárták, a hitközség az új Óbudai Temetőben kapott megfelelő méretű részt, ahol megnyithatták új temetkezési helyüket. Az óbudai Chevra Kadis, a Szentegylet szervezte a munkálatokat, illetve kezelte a zsidó családok adományait a temető kialakításához. Az új zsidó temetőt 1922-ben szentelték fel és nyitották meg. A szertartást Dr. Scheiber Ignác óbudai főrabbi tartotta, aki beszédében megjegyezte, hogy vajon kit fognak elsőnek idetemetni, egyszerű vagy prominens embert. A sors úgy intézte, hogy egy tragikus villamosbaleset miatt magát a főrabbit temették el elsőként a temetőben. A zsidó temető halottasháza és bejárata a Bécsi út felé esik, ahol 1933-tól az első trolibusz végállomása volt, amely a Vörösvári út és Bécsi út találkozásától közlekedett kísérleti jelleggel. Az óbudai zsidó temető sírjai között is számos ismert személy nyughelyét és tragikus eseményekhez kötődő síremlékét találhatjuk meg. Többek között itt fekszik a nagyhírű óbudai rabbi, Münz Mózes (1790–1831 között vezette a hitközséget), akinek sírja a mai napig zarándokhely. Több óbudai zsidó származású gyáros és iparos sírja is itt van, köztük a zseniális harisnyagyárosé, Fekete Jenőé. A holokauszt áldozatainak szintén vannak síremlékei, így a Maros utcai Kórházban 1945. január 12-én lemészárolt betegek sírja, valamint a vészkorszak óbudai zsidó áldozataié. Érdekesség, hogy a második világháborúban megszentségtelenített óbudai zsinagóga Tóratekercseit is itt temették el, egy külön sírhelyen.
Az izraelita temetőben szigorú szabályok vannak, kötelező betartani a vallási szokásokat. A sírok között több fajtát találhatunk, de a vallási előírások ezekre is vonatkoznak. Kegyes emberek szoktak a temetőben ecsettel és festékkel járni, hogy kijavítsák a régi sírokon az elmosódott neveket. Egy-egy zsidó jelkép is megjelenik a sírtáblákon; varjú (katasztrófában halt meg), üres tégla (emlékezés a jeruzsálemi templom pusztulására), sátor (rabbi), mécses (hirtelen halál), két törvénytábla (vallásos életet élt).
Az 1950-ben a III. kerülethez csatolt Csillaghegy és Békásmegyer is saját temetővel rendelkezett. A Pusztaszeri úti és a Békásmegyer Ófaluban fekvő régi temetőt felszámolták, és mint már volt róla szó, a sírokat az Óbudai Temetőbe helyezték át. Azonban a régi Békásmegyeri temető helyén, a Tamás utcában egy urnatemetőt nyitottak 1985-ben. A hegyoldalban fekvő temetőben még áll a régi sírkertből megmaradt kápolna.
Egy gazdag múlttal rendelkező településnek a temetkezési története is változatos. A sírok és temetők – koruktól függetlenül – mesélnek és örök mementót állítanak nemcsak halottaiknak, hanem Óbudának is. „Egy sír nem temető” – írta a méltatlanul elfeledett erdélyi költő, Reményik Sándor. Az utókor számára a sírkertek az egyéni életek és emlékek mellett a közösség történetét mesélik el.
