Ugyan a rossz nyelvek (nevezetesen Nádas Sándor, a Pesti futár főszerkesztője) azt állították a Schenk Adolf Avraham néven született író, műkritikus, festő és világcsavargó Szittya Emilről, hogy „[k]éziratait egy répamázsáló mester stilizálta, mert ő nem tudott magyarul”, a kis Adolf valójában azok közé a magyar anyanyelvű, szegény, izraelita gyerek közé tartozott, akikről a régi mondás szól: „annyian vannak, mint Óbudán a zsidó gyerek”. Amikor 1886-ban megszületett a mezőcsáti, az ortodoxok között is szigorúnak mondott közösségből származó Ignác és az óbudai Spatz Regina első gyermekeként, a család éppen a Lajos utca 179-ben lakott. Ahogy jött sorban a többi sarj, az anyakönyv bejegyzései árulkodnak a család körülményeiről: a Bokor utcából visszaköltözött a család a Lajos utcába, aztán a Flórián térre, majd a Kiskorona utcába. Mindenesetre mindegyik cím a Judenhofba, a Zsidóudvarba kalauzol, a zsinagóga, a kóser vágoda, a zsidó községház, a sör- és a bormérések környékére. Az apa is hol errefelé dolgozhatott cipészinasként, hol házalóként járta a környéket, hol pedig napszámosként robotolt, talán a Zichyek földjein. Fia beszámolója szerint többet látogatta a környékbeli korcsmákat, mint a gyerekzsivajtól hangos családi otthont. Óbudán egyébként sohasem volt igazán elkülönülő zsidónegyed, és bár a zsidó közösségi élet a Judenhof köré szerveződött, a zsidók és magyarok főként vegyesen laktak, a kis Adolf pedig kortársaival együtt magyar iskolába járt. Mivel 6-10 éves fiúk számára fenntartott óbudai zsidó elemi iskola (Musterhauptschule) 1880-ban a zsidó emancipáció és az ingyenes állami iskolák bevezetése következtében megszűnt, az első négy osztályt 1894–1898 között a községi állami elemi iskolában kellett végeznie, onnan pedig a III. kerületi községi polgári fiúiskolába került. Itt az első év végén megbukott szabadkézi és mértani rajzból, illetve szépírásból, s a többi stúdiumból sem igen jeleskedett, a pótvizsgát pedig nem tette le. A jelek szerint már kiskamasz korától jobban érdekelte a csavargás, mint az iskolapad, inkább a pesti kávéházak környékén lődörgött. Ez persze jórészt kényszerből alakult így: az, hogy egyik testvére sem végzett a négy eleminél több osztályt, a szülők pénztelenségének jele. Aligha gondolta volna a tantestület, hogy három nyelven publikál majd a kis Schenk, és bő évtized múltán a francia avantgárd Apollinaire mellett legnagyobb alakjával, Blaise Cendrars-szal ad ki lapot és alapít kiadót. A már említett Nádas, Károlyi Mihály feltétlen híve, aki azért nem szívelte hősünket, mert 1918-ban a parlamenti interpellációktól a napilapokig arról pletykáltak Pest-szerte, hogy Szittya kémkedett a politikus után, beszámolójában nem az irodalomtörténeti jelentőségű közös kalandokra koncentrált: „Bles Sandrarssal egyizben fogadott [Szittya], hogy mosakodás nélkül hosszabb ideig tud meglenni, mint ő. Három hónapig sikerült is neki, Bles Sandrars azonban legyőzte. A költő öt hónapig nem tette a kezét mosdóvízbe.” A vámos Henri Rousseau hasisfilmjei, avagy Tatyana Joukoff keveri a kártyát című, német nyelven megjelent 1915-ös kötetében Szittya másra emlékszik:
Mindkét szöveg a nyomorról beszél, bár más perspektívából: az első a polgári egzisztencia szegény csavargóval szembeni sanda gyanakvásáról, a második pedig a nyomor hétköznapjainak küzdelméről, ahol gyakran a szellemi betevőről kell lemondani egy falat kenyérért. Ugyan Szittya az őt kiszerkesztő Nádasnak sose nézte el a kémvádakat, de az anekdota talán tetszett is neki, 1923-ban ugyanis ezt írta: „Meggyőződésem (az utam kezeskedik érte), hogy én vagyok a legnagyobb ma élő költő (…) az egyetlen, akiről még lehet legendákat gyártani.”
Szittya tehát az 1910-es években, fiatal felnőttként se szocioprofesszionális státuszát, se életszínvonalát tekintve nem élt jobban, mint az apja. Kulturális és földrajzi értelemben azonban sokkal mobilisabb volt: hátrahagyta Óbudát, Ady Endre Irán-szagú, szittya seregétől ihletve pedig az izraelita vallást és a zsidósan csengő nevet. Egyik csavargótársa, Kassák Lajos Egy ember élete című önéletírásában is szüntelenül jegyzetelt és vázlatokat skiccelt, miközben múzeumokat, templomokat, gyűjteményeket böngészett végig: a művészi önképzés és alkotás intézményeken kívüli útját járta. Valószínűleg az Im-ígyen szóla Zarathustra magyar fordításának megjelenésével kapta el – a Nyugatosok jelentős részével együtt – a „Nietzsche-lázat”. Így írt 1909-ben: „ [a] perverzitás gyülölete valakinek nem nagyságát, hanem kicsinységét jellemzi. Az egészséges, normálisnak nevezett ember életének nincsenek variátiói, előtte csak egy életkérdés van: a gyomor kérdése. A művész azonban emberfölötti ember, magasabbak a szükségletei, soha se lehet beteges.” A kollektív morális kategóriákon átlépő, öntörvényű emberfeletti embert, azt az Übermensch-et tekintette személyes és művészi példának, aki semmilyen autoritást nem fogad el maga felett. Innen eredeztethető, hogy egyforma hévvel érdekelték a legkülönbözőbb, a társadalmi renden és morálon kívül elhelyezkedő, atipikus (mai zsargonnal: ellenkulturális) személyiségek. A művészekről, szexuális „deviánsakról”, anarchistákról, baloldali népvezérekről szóló anekdotikus szocioriport volt a kedvenc műfaja. A szintén németül publikált Kuriozitások gyűjteménye című kötetében valóságos természettudományos taxonómia szerint tárgyalta a lázadókat, elbeszélői pozícióját pedig résztvevő megfigyelőként határozta meg. Ekként az olvasó Szittyával tarthat Pjotr Kropotkin otthonába, hogy az anarchisták hercege személyesen győzze meg arról, hogy minden államhatalom az erőszak letéteményese, vagy követheti a háborúellenes szocialista politikust, Jean Jaurès-t a meggyilkolása előtt két nappal, 1914. július 29-én Brüsszelben tartott háborúellenes gyűlésre. Csavargó életmódja okán a hollétével kapcsolatos állításokat gyakran van lehetőségünk rendőrségi és idegenrendészeti forrásokkal összevetni, Szittyán ugyanis több európai nemzetállam hatóságai igyekeztek rajta tartani a szemüket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyan hősünk elég gyakran találta magát toloncházban vagy az államhatáron túli első település vasútállomásán koldulásért vagy anarchista izgatásért, de hiába tiltották ki a svájci kantonok és az önálló közigazgatással rendelkező német tartományok többségéből, Szittya mindig megtalálta a módját, hogy visszatérjen a soron következő anarchista- vagy csavargógyűlésre, esetleg szalonkiállításra.
Ragaszkodott a kedvenc műfajához, a rendkívüli alkotókról szóló anekdotikus portréi a francia fővárosban újságcikkekből esszékötetekké és kismonográfiákká vastagodtak, többek között Albert Marquet-ról, Pablo Picassóról, Henri Rousseau-ról és Chaïm Soutine-ról írt hosszabban. A nagyobb terjedelem lehetővé tette, hogy a művészi individuumot – lelkialkatot, tudatot és tudatalatti motivációkat – megvilágító szempontok mellett az alkotásra mint kollektív társadalmi gyakorlatra koncentráljon. Vizsgálta a művészképzés, a mecénások, gyűjtők és kereskedők, műkritikusok rendszerszintű szerepét a művészi életmű és az azzal kapcsolatos értelmezések létrejöttében, a művészi alkotás tárgyalásakor annak térbeli vonatkozásait, Párizs művészeti topográfiáját nyújtotta – mindezt ma már művészet-szociológiának nevezzük.
Az 1920-as, 1930-as évek Párizsát olyan művészeti központnak látta, ami lehetőséget ad a művészi kiteljesedésre. „A művészek valamiféle teremtő őrületet hoztak magukkal szegény magyar, lengyel és orosz falvaikból, amik, a francia hatás alatt, egy irányzatot, egy iskolát hoztak létre” – fogalmazott az „idegen”, nem francia művészek ún. Párizsi Iskolájáról. De bemutatta a külföldi, gyakran zsidó művészek nyomorát is. Soutine-ról, akit örökös viharban tátongó dosztojevszkiji hősnek nevezett, megírta, hogyan került az Orosz Birodalom – a mai Beloruszia – kis falvának gettójából egy új, a csillogó világváros perifériájára eső gettóba: „Szeretett volna befutott dandyvé válni: de Smilavičy, Vilnius és a Ruche, az idegen festők szegény párizsi tanyája nem engedte.” Vajon gondolt-e e sorok papírra vetése közben Szittya Óbudára?
A második világháború a külföldi művészek által mindig is érzékelt idegenellenességet társadalmi közhangulatból központi politikai programmá fokozta a nem francia állampolgárok módszeres megfigyelésével majd internálásával. A német megszállás pedig az asszimilált zsidó származást elfeledni akart gyermekkori emlékből életveszélyes stigmává tette. Szittya, talán nem függetlenül attól, hogy a Harmadik Birodalom terjeszkedése ellen a Francia Kommunista Pártban és a Népfrontban keresett szövetségest, családjával túlélte a háborút. Élete végéig aktívan festett és írt, a művészmonográfiák mellett azoknak az álmait gyűjtötte össze 82 álom a második világháború alatt 1939–1944 című, francia nyelvű kötetében, akikkel a háború idején, menekülés közben találkozott. Egyetlen saját álmát sem vette be a gyűjteménybe. A családjának pedig sem zsidó származásáról, sem Magyarországról nem beszélt.
