Otthon vagyok, és egyedül vagyok, egyedül az otthon van, és mosogatok és kávét főzök és teregetek és gyúrok és dolgozom egyszerre. És gondolatokat gyúrok, kávét teregetek, szövegeket mosogatok, és otthont főzök.
Ha csengetnének – sosem csengetnek –, nem reagálnék, hiszen annyira elfoglalt vagyok, ha otthon vagyok, elfoglalt vagyok, lefoglal az, hogy otthon vagyok, otthon az egyedül van, és ha egyedül mosogatok, egyedül főzök kávét, egyedül teregetek, egyedül gyúrok és egyedül dolgozom, akkor megzavarna, ha csengetnének. És a csengető sem tudná, hogy állat van bent, vagy ember, sokszor én sem tudom, félek belépni az otthonba, mert az belépés az egyedülbe, és az egyedülben, ahol otthon éreznéd magad, van egy állat vagy ember, de lehet, hogy nem egy állat, hanem sok, biztos, hogy van elefánt például, mert az egyedül az egy porcelánbolt, ha belépek, kő kövön, ember emberben, állat emberben nem marad, minden ki akar törni, kiugrani, pedig az elefántok nem is tudnak ugrani, a lajhárok, a rinocéroszok és a vízilovak sem tudnak ugrani, most ezek ugrottak be hirtelen, a nem ugrók, akik lomhák és lassúk, pedig a víziló gyors tud lenni, évente 500 ember hal meg víziló-támadásban, és ki tudja mennyi egyedül, otthon mosogatás, kávéfőzés, teregetés gyúrás vagy dolgozás közben, aki inkább vízilóhalált halna, mint ezeket a banálisokat, amennyiben, persze, van banális halál, meghalt, mennyire banális, ilyet nem mondunk, pedig mindannyian erre vagyunk predesztinálva, az, hogy élünk, kevésbé banális, mint az, hogy meghalunk, például egy porcelánboltban víziló-támadásban meghalni, az nem lenne banális, de vajon hányan választanánk ezt pl. a mosogatás közben egyedül érte a halál helyett,
a porcelánboltban még az sem baj, ha egyedül van az ember, egyedül az állataival ott bent, a belső lajhárával, a belső elefántjával vagy a belső rinocéroszával, amelyek ugyan nem ugranak, de elég nagyok hozzá, hogy túlsúlyosak legyenek, és ne menjen a kiugrás a porcelánboltból, és belenyugodjunk, hogy jó, mostantól így élünk, pontosabban így halunk, egy porcelánboltban, pedig kellene még mosogatni, kávét főzni, teregetni, gyúrni és dolgozni, de annyi belső állatot kell jól tartani, etetni, egyáltalán életben tartani, hogy az egy belső állatkertnek is a becsületére válna, pláne egy boltban, ahol nagyon vigyázni kell, merre fordul az ember, pontosabban elefánt, lajhár, rinocérosz, víziló, mit fog meg, mit vesz le a polcról, mert egy elhibázott mozdulat, és minden dől, törik, csörömpöl, csörög és zörög, amitől a belső állatok megijednek, keresik a kiutat, még zabolátlanabbak, még megállíthatatlanabbak lesznek, oda a lomhaságuk, oda a nyugalmuk, a nehezen elnyert méltóságuk, egyre vadabbul keresik a megnyugvást, egyre vadabbul keresik a csöndet, hogy egyedül lehessenek, hogy ne zavarja őket a kiterjedésük, ne zavarja őket a nagyságuk, egyáltalán ne zavarja őket semmi, hogy otthon legyenek és egyedül, mosogassanak, kávét főzzenek, teregessenek, gyúrjanak és dolgozzanak egyszerre, egyáltalán azt a felfoghatatlan mennyiségű történést, amit pillanatnak hívunk, átélhessék, és ne kelljen meghúzni magukat, kisebbnek és ártatlanabbnak látszódni, mint amilyenek, ne hazudják el a létezésüket, és ők se hazudják el a létezésük monumentalitását,
és akkor csöngetnek – jövök, illetve jövünk, kiáltok, előkapom az előkészített pórázokat, külön-külön mindenkit kikötök, és megnyugtatok, nem értetek jöttek, nem adnálak oda titeket senkinek semmiért, mikor kinyitom az ajtót, ki akarnak törni, könnyedén szakítják el láncaikat, de a küszöb megállítja őket – egyikük sem tud ugrani.
Így marad életben mindegyikünk egyedül, otthon.
