Tősgyököres óbudai?
Jelenleg is a Római-parton élek, de szinte az egész gyermekkoromat ebben a kerületben töltöttem. A Szentendrei úton laktunk hatéves koromig, utána a Kerék utcába költöztünk, ott éltem 1982-ig, tizenöt éves koromig. Ez az időszak elég intenzíven megmaradt bennem.
Lakótelepen laktak?
Tízemeletes panelben. Ott volt az iskola nem messze, ahova jártam. A nagyszünetben, ha a kerítésen átugrottam, hamar hazajutottam, körülbelül huszonöt méterre volt a lépcsőház.
Miért ugrott haza?
Valamiért mindig haza kellett menni a nagyszünetben. Valójában csak úgy felszaladtunk a barátokkal tíz percre, negyedórára. Az első zenekarom is ideköt.
Egészen fiatalon csöppent a punkzenébe.
Lejártam a térre, ott ismertem meg barátaimat, és egyszer csak mindenki zenélni kezdett. Én voltam a legfiatalabb, tizenhárom és fél éves, a többiek két-három évvel idősebbek.
Hogyan került szájharmonika a kezébe?
Négyéves koromban kaptam. Nyaraltunk a szüleimmel, talán egy SZOT-üdülőben, játszott ott egy country zenekar, összebarátkoztam az énekesükkel, aki nekem ajándékozott egy szájharmonikát. Látta, hogy nagyon megtetszett nekem ez a hangszer. Elkezdtem rajta játszani, aztán minden Télapóra kaptam egy újabbat. Azért igazából a zongorához kötődtem.
Panelházban zongorát tartottak?
Nem. Ott kezdeném, hogy egy elég komoly fülműtéten estem át hároméves koromban. Kinyitották kétoldalt a fejemet, ráment a hallásom. Fertőzést is kaptam, sokáig voltam kórházban, nem beszéltem rendesen, az összes beszédhiba kijött rajtam. Hatéves koromig jártam vissza hallásvizsgálatra és logopédushoz. Az utolsó vizsgálaton, mielőtt mentem volna általános iskolába, azt mondta az orvos, hogy a hallásom nagyjából rendbe jött, beszélni majd megtanulok, zenész viszont nem lehetek. Megmaradt bennem ez a mondat, mert már tudtam, hogy nem így lesz. Ugyanis négyéves koromtól nyaranta levittek a szüleim vidékre a nagymamámhoz, akinek volt egy régi hangversenyzongorája.
Több hangszert kipróbáltam – harmonika, zongora, orgona –, a szüleim támogatták az elhatározásomat, így eldöntöttem, hogy ez lesz az életem. A téren megkerestek, hogy van egy zenekaruk, egy szeméttároló helyiségben próbálnak. Lementem, és láttam, hogy elektromos gitáron játssza az egyik fiú a Johnny B. Goodot, egy házilag eszkábált nyolcszáz forintos hangszeren.
Használtak erősítőt a szeméttárolóban?
Akkoriban rádióra kötöttünk rá, ennyire tellett. Beleszerettem az elektromos gitárba. De a mi együttesünk, a Kretens mellett a Vágtázó Halottkémek is Óbudán alakult meg, nagyjából velünk egy időben.
A punk úgy zenében, mint szövegben, külső megjelenésben akkoriban már radikálisabb lázadási forma volt, mint a hagyományos rockzene. Valami különösen kihozta a sodrából? Vagy csak a hirtelen jött lehetőség vonzotta?
Nekem csak egy jó kiindulópontot jelentett a punk, imádtam, hogy zenélhetek, hogy így tudom megmutatni magam. Nem azért csináltam, mert a lányoknak majd tetszik, hogy gitározom a színpadon… éjjel-nappal gyakoroltam, ez volt a lételemem. A feleségem azt szokta mondani, ha ledobnának egy lakatlan szigetre, akkor ott is zenélnél, zenét írnál. Ez tesz boldoggá, ettől lesz teljes az életem.
Első koncertünket egy ruhaipari szakközépiskolában tartottuk. Egy év múlva az első rock tehetségkutatón a hivatalos zsűrinél is sikert arattunk. Teltházak után néha egy láda sört kaptunk, később már pénzt is kerestünk a zenénkkel, de nem ezért csináltuk. Aztán 1985-ben felléphettünk a Pecsában is.
Miért hagyta ott az együttest?
A punk zene már nem elégített ki, több műfajt is ki akartam próbálni.
És akkor az egykori punk zenész a pop-rock mainstream világában folytatta…
Először meghallgatásokra jártam. Abban az időben, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a lemezek nagy részét még nem zenekarokkal vették fel, hanem stúdiózenészeket hívtak az előadók mellé a kiadók. Évi negyven-ötven lemezen is játszhattam, a dzsessztől a popig sok műfajban kipróbálhattam magam, rengeteg zenészi tapasztalatot szereztem. Bekerültem Tátrai Tibor helyére Lerch István Supergroupjába, megismerkedtem a nagyokkal, többek közt Solti Jánossal, akivel azóta is barátok vagyunk. Egy idő után a szimpla zenélés sem elégített ki, saját dalokat kezdtem írni, és szép lassan ezekre tettem át a hangsúlyt.
Akkoriban kezdett dolgozni a reklámműfajban is?
Összebarátkoztam Szentmihályi Gábor dobossal, közös stúdiót működtettünk, és egy kapcsolat révén írtunk egy kis reklámzenét. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Magyarország elosztóbázisként működött, tehát a nyugati világmárkák is eljöttek idáig, felkérésre készítettem nekik a reklámzenét, ha tetszett, akkor több keleti, később több nyugati országba vagy az egész világra kiterjedően megvásárolták a zenéimet. Elég fiatalon világcégek zenei arculatát csináltam – Coca Cola, Pepsi Cola, Pannon, alkoholforgalmazó és autógyártó cégek… Megtanultam még több hangszeren játszani, hiszen a reklámon belül nagyon sok mindenre kaptam lehetőséget, szimfonikus zenekarral, népzenekarral dolgozhattam együtt. A gazdasági válság elejéig nyomtam gőzerővel. Azt hiszem, pont jókor voltam jó helyen, az egyik legfelkapottabb szerző lettem ebben a műfajban.
Rájöttem, hogy én ezt nagyon élvezem. A szimfonikusok iránti vonzalmamat a Kincsemhez írt zenémben mutathattam meg igazán.
Gondolom, a hosszú stúdiózenészi előélete segítette a többféle műfajban való boldogulásban.
Sokat profitáltam belőle. Aztán rájöttem, hogy a reklám- és filmzene sem elégít ki, és 2001-ben beindítottuk Jamie Winchesterrel a közös zenekart. Korábban, a kilencvenes évek elején már volt egy együttesem Jamie-vel, ott is érzelmes, dallamos rockzenét játszottunk, de abból még nem lett turnézó zenekar.
A második formációból annál inkább…
Azt gondoltuk, miért ne rakjuk össze újra nagyjából ugyanazokból a tagokból az együttest – próbáljuk meg! Az első koncerten nyolcvanan-százan jelentek meg, a következőn dupla annyian, aztán azt vettük észre, hogy turnézunk, és teltházak várnak minket szerte az országban.
A koncertjeiket túlnyomórészt a női közönség látogatta, és a csajos túlerő a későbbi szólókorszakára is jellemző volt.
Azt mondják, romantikus alkat vagyok vagy lírai. Eleinte a közönség kilencven százalékát nők tették ki, köztük rengeteg fiatal lány, később azért eljöttek a fiúk is.
A Jamie Winchester & Hrutka Róbert dalok mindig angolul szólaltak meg. Miért?
Az angol anyanyelvű Jamie öt év alatt gyönyörűen megtanult magyarul, akcentus nélkül beszélt. Próbált magyarul énekelni, de nem érezte hitelesnek magát. Végül is az anyanyelvén jöttek a gondolatai, és azt mondtuk, miért ne, hiszen a közönségünk zöme úgyis tud angolul.
Persze mi nem is pedáloztunk a médiánál, sőt, a sajtótól egy idő után elzárkóztunk, mert a bulvárlapokban folyt a sztorigyártás, naponta írtak rólunk olyanokat, amik meg sem történtek. Például megjelent, hogy egy forgatáson fiatal lányokkal orgiát rendeztünk. Nekem mint családos embereknek ez különösen nem hiányzott.
Viszont újra hiányozhatott valami, mert szélesebbre nyitotta a zenei palettáját.
Megismerkedtem Bereményi Gézával, a színház felé is kacsingattam, színész előadóknak kezdtem zenéket írni.
Meséljen a színészekkel folytatott közös munkáról!
Für Anikót ismertem meg először, rajta keresztül lettünk jóban Gézával.
Tompos Kátyával a Valami Amerika 2 forgatásán találkoztam, és azonnal feltűnt, milyen jól énekel. Mivel én imádom a klasszikus magyar költőket, Kosztolányit, Pilinszkyt, rábeszéltem Kátyát, hogy legyenek versfeldolgozások is az első lemezen. Közben már összehoztunk egy Pilinszky-estet Alex Fenderrel is, bár nagyon féltem megzenésíteni. Nem tudtam, hogyan is kellene hozzányúlni, Bereményi is azt mondta, hogy hú, Pilinszky veszélyes terep. Emlékszem, elvittem neki két dalt megmutatni. – Van értelme, Géza? – kérdeztem. Bólintott, van. 2014-ben jött Udvaros Dorottya a képbe, szeretett volna velem dolgozni, megkeresett, hogy csináljunk Bereményivel egy közös lemezt. Azonnal egy hullámhosszra kerültünk.
Tehát bő harminc évvel a nagyon sikeres Dés– Bereményi album megjelenése után a Hrutka– Bereményi szerzőpáros készíthette a színésznő második lemezét.
Igen, és ez is aranylemez lett. Az ember mindig izgul… mindhárom színésznőnek megálmodtam egy-egy zenei világot, óriási a felelősség, hogy működjön, hogy ő jól érezze magát benne és szeresse. Nem úgy csinálom, hogy a fiókból előhúzok néhány régebbi szerzeményt, hanem igyekszem megismerni az előadó lelkét, vágyait. Aztán összerakom a projektet, amiben lemez és koncert is szerepel.
Bereményivel másféle zenei útra is rálépett.
Cseh Tamás halála után, 2010-ben Bereményi össze akart hozni egy emlékkoncertet. Kiválasztottunk színészeket, akik szerintünk hitelesen tudják előadni a dalokat, és Géza megkért, hogy hangszereljem át a számokat.
Fiatal korában, mint számos kortársa, Cseh Tamás-rajongó volt?
Tudtam, hogy Cseh Tamás létezik, de kimaradt, akkoriban más stílusú zenéket hallgattam. Miután nagyon sok dalát meghallgattam, Géza ajánlott néhányat, én is kiválasztottam jó párat, szabad kezet kaptam a családtól, és éreztem, hogy ebből tudnék valami érdekeset csinálni hangszerelésileg. Létrejött az est, amiből film is készült, és azóta is szervezünk évente pár nagyobb koncertet.
Kik voltak a kiválasztott színészek?
Az első körben Kulka János, Nagy Péter, Udvaros Dorottya, Für Anikó, Tompos Kátya, később jött Rudolf Péter, Cserhalmi György.
Cseh Tamás egy szál gitárral nagyon személyes hangon szólalt meg. Hogyan tudták megoldani, hogy hangszerelve, különböző előadókkal is működjenek, értelmet kapjanak a dalai?
Már a próbafolyamat elején megbeszéltük, hogy senki ne akarjon Cseh Tamás lenni. Előfordult, hogy egy-egy előadó ugyanolyan stílusban akarta megidézni azt a világot, ami aztán egyáltalán nem működött. Amikor viszont az előadó a maga képére formálta, a hangszerelt dal egyszerűen elrepült valahová, ahol értelmet nyert. Hogy miért szeretem a színészeket, miért akartam velük dolgozni? Ott volt például Cserhalmi esete. A Születtem Magyarországon című dalt kapta meg. Legyünk őszinték, ő nem egy aranytorkú énekes. Mindig meg is kérdezte: hamis vagyok vagy nem?
Ha az előadóban megszólal a saját hang, és az érzéseit át tudja adni, azt meghálálja a közönség.
A munkái közül melyekre emlékszik a legszívesebben, melyiket tartja a legjobbnak?
Nem mindig a legismertebb volt a legszebb. Filmes vonalon a Kincsem zenéjét említeném, amiért a legtöbb elismerést kaptam a szakmától, a közönségtől. Filmzenéknél, előadóknak készített lemezeknél mindig az utolsót szeretem a legjobban. Ráhangolódom az éppen aktuális zenei világra, és nagyon izgulok, hogy megvalósuljon az elképzelésem. Az első egy-két koncerten, amikor kiállok a színpadra, kiderül, hogy mi született meg. Nézem az emberek arcát, és nagyon örülök, amikor látom rajtuk, hogy megtörténik a csoda, hogy igen, átment, megérintettük őket, és velünk vannak. Bár volt egy pillanat az életemben, amikor megbillentem. 2008-ban feloszlott a Winchester–Hrutka projekt, túl sok volt a koncert, a turné, mellette filmzenéket írtam, előadóknak lemezeket, plusz színházi munkáim is voltak, és akkor azt gondoltam, végleg abbahagyom a fellépéseket.
Ennyi elfoglaltság és munka mellett egyáltalán van magánélete?
Hát éppen ez az! Volt olyan időszak, amikor a határidők vették át az irányítást az életemben. Megesett, hogy három napig ültem a stúdióban, és félórákat aludtam. Éreztem, hogy ennek rossz vége lehet az egészségemet illetően is. Koncertezni nagyon jólesett, de a többi munkámmal együtt már sok volt. Pár év eltűnt számomra a két fiam életéből, és akkor azt mondtam: ha így múlik el az életem, akkor mi értelme dolgozni? Visszavettem. Ahogy lett egy hét vagy tíz nap szabadidőm, azonnal kiválasztottunk egy helyet a világban, és elutaztunk a családommal pihenni.
Jól tudom, hogy a feleségével még a gimnáziumi években ismerték meg egymást?
Az óbudai Martos Flóra gimnáziumba jártunk. Megláttam, odamentem hozzá, és közöltem, hogy te leszel a feleségem. Ezután két évig nem állt szóba velem, került, azt gondolta, hogy nem vagyok normális.
Ön nagyon felkészült zenész, de mit gondol, mi kellett még ahhoz, hogy ennyire szaladjon a szekér, hogy ilyen nagy mértékben foglalkoztatott legyen a szakmában, idestova harminc éve?
Egy kis szerencse biztos nem ártott, de azt gondolom, nagyon nagy alázat kell. Mivel többnyire egyedül dolgozom, az előrelépés érdekében meg kellett tanulnom adott helyzetekben felülbírálni és nagyon hamar dönteni. A magánéletemben a döntéshozatal nehezebben megy, de a szakmában muszáj, nem lehet másképp. Kitalálok valamit, projektet, zenei világot, és kitartok mellette. Megálmodok valamit, ahogy gyermekkoromban is megálmodtam, hogy zenész leszek. Minden az álmaimról szól, és az álmaimmal fokozatosan felépül az életem is. Néha bizonytalanná válok, de valahogy a sors mindig segít. Kellenek az apró kudarcok is, mert azok által megyek előre, és nem hagyom el magam, bizonyítanom kell. És egyszer csak a sors odarakja a lehetőségeket, vagyis meghálálja a kitartásomat. Mindig tanulok. Figyelem a külföldi zeneszerzőket is, hol tartanak, miben tudnak újat hozni. Már ráismerek, hogy egy-egy filmzene kinek a munkája.
A rendezők vissza is hívják a következő filmjükre.
Igen. Valamelyik barátom böngészgette a legnézettebb magyar filmek listáját, és azt mondta, hogy a nagy részének én írtam a zenéjét. Ahogy már mondtam, tényleg szerencsés vagyok.
A rockos vonalat mostanában mintha egy kicsit hanyagolná.
2017-ben Jamie-vel csináltunk három koncertet, két nagyzenekarosat és egy rockosat. Már nagyon hiányzik a rock. Ha felvesszük a következő LP-t, az már biztosan ilyen lesz. Szólóban ez lesz a harmadik lemezem.
Jamie Winchesterrel tavaly újra összeálltak. Nem gondolt arra, hogy a Kretens-szel is felelevenítse a múltat?
Tíz év szünet után a Kretens 2006-ban visszatért, az alapítótagok közül ketten játszanak még benne. A régi szövegek ma is jók, abszolút vállalhatók. Pár éve egy punk fesztiválon három szám erejéig felléptem velük.
Milyen érzés volt tépni a gitárt?
Élveztem. Szeretem őket. Nekem a fiatalságom volt. Teljes koncerteken már nem léphetek fel a Kretens-ben – nem lennék hiteles. Már teljesen más az életem, a Kretens megmarad régi óbudai emléknek. Azóta lett sok más is, ami a mai Óbudához köt: a szüleim és a feleségem szülei is itt laknak, és a próbatermünk itt van a Kiscelli úti posta aljában.
Több helyen is nyilatkozta, hogy nem érzi magát sztárnak.
Volt olyan időszak, hogy az utcán odajöttek az emberek, megöleltek, megköszönték a dalaimat. De a munkásságom nagy része olyan történet, hogy névtelenül játszottam, vagy apróbetű voltam lemezek hátsó oldalán. Nem mindenki olvassa el, ahogy moziban a vége főcímet sem, a tévében meg le is vágják a filmek, sorozatok végét. Persze jólesik, ha ismernek, de mást mondanék. Nekem az a fontos, hogy megtaláljam azt a közönséget, aki szereti a zenémet. Az emberek megköszönik, hogy vagyok, hogy adok nekik valamit, írnak pár sort, vagy éppen egy hosszú levelet.
Nem zavarja, hogy csendesen, kicsit félrehúzódva dolgozott sokáig?
Nem, mert benne volt a lehetőség, hogy kísérletezhetek. Ma már nem kísérletezem, hanem szeretnék magam után hagyni valamit. Egy kedves barátom megkérdezte, tudom-e, mennyire irigyel engem. – Felmész a színpadra, lejátszol a hangszereden egy dallamot, elindulnak a hanghullámok, és elérik a befogadót. Körbeveszik, majd az érzelmek kikódolják, és ez csodálatos – mondta. É n tovább megyek az ő gondolatmenetén. A hanghullámok aztán mennek tovább a világmindenségbe, feleződnek, de nem tűnnek el, körülölelnek minket, mint a gondolat. Ha létezik az a bizonyos közös akarat valahol, akkor ott minden értelmet nyer. Tizenvalahány éve eldöntöttem, hogy nem akarok magam után hagyni már mást, csak szép dolgokat. Felelősségel tartozom minden hangért.
A klasszikus költők után kortárs költőket is megzenésített, aztán egyikükkel szorosabb kapcsolatba is került…
Grecsó Krisztiánnal 2016-ban ismerkedtem meg. Beválasztottak a Kiválóságok Klubjába, ott futottunk össze, azt mondta, azért jött el, hogy velem találkozzon. Előző este pont őt olvastam, mondtam is Tompos Kátyának, milyen jó lenne vele együtt dolgozni. Aztán egyszer csak felkértek minket egy közös színdarabra, ez volt a Stop. Megcsináltuk, közben kitaláltuk, hogy összehozunk egy irodalmi estet, ami egy év múlva meg is valósult. A produkció kinőtte magát, mindenhol telt házzal megy, az egész országban fellépünk, nagyon élvezem. Februárban az Esernyősben is bemutattuk.
Szem- és fültanúja voltam a sikerüknek. Visszatérnek?
Persze, jövünk még Óbudára, más helyekre is hívtak minket a kerületbe. Mind a ketten gitározunk, nagyon személyes hangvételű produkció, kapom a pozitív visszajelzéseket a közönségünktől. Van benne költészet, zene – olyan már, mint egy koncert, de mégsem csak annyi, mert többet is ad, beszélgetünk, történeteket mesélünk.
A zenéit nagyon sokan ismerik, de hogy szöveget is ír, arról talán kevesebben tudnak.
Nagyon szeretek írni, másoknak is, de általában nagyon személyesre sikerülnek. Előfordult, hogy amit írtam valakinek, nem adtam oda, bekerült a fiókba. Nem bírtam megválni tőle.
Kit fosztott meg a szövegétől?
Nem mondhatom meg, mert akkor megtudja.
Visszatérve még a megzenésített verseire: hogyan választja ki a költeményt?
Az a pillanat dönt, az a hangulat, ami elkap este egy kötettel a kezemben. Amikor egy verset olvasva könnyezem, akkor azonnal érzem, hogy ezt meg kell zenésítenem. Azt gondolom, hogy a zene a csúcspontokon vagy a mélypontokon születik. Amikor egy vers ezt váltja ki belőlem – legyen az öröm vagy fájdalom –, akkor megnyílnak a kapuk, és így születnek a leghitelesebb dalok.
