Döbbenetes, hogy alig találni rólad valamit a neten. Hogy alakulhatott ez így?
Soha nem érdekelt, hogy a médiában mutogassam magam. Tudom, hiba, és másokat az ellenkezőjére ösztökélek, de ez a „hahó, itt vagyok” stílus nem az én világom. Mindig zenekarban játszottam, egyetlen helyzetben vagyok csak szólista: amikor zárt ajtók mögött zenét írok. A pandémia idején mindenki szenvedett a bezártságtól – nekem a paradicsom volt. Röviden: minden percet sajnálok, amit nem zeneszerzéssel töltök.
Megkaptad az Erkel-díjat és az Artisjus-életműdíjat, ennek kapcsán azért csak keresett a média.
Persze, anyám lelkesen gyűjtötte a korábbi megjelenéseket is. Vannak szerkesztők, akik hívnak, de én nem vagyok egy önreklámozó pali.
Ha már szóba hoztad az anyukádat, mesélj kicsit arról, honnan jössz.
Minden ágon szorgalmas, igyekvő emberek az elődök, sok köztük a tanító és tanár. Apámnak gépészmérnöki diplomája volt, de zenészként élte le az életét. Anyám fiatalon komoly színházi sikereket aratott, a nagyapám viszont lebeszélte a pályáról azzal, hogy nem úrilánynak való. Mégsem szakadt el a színpadtól, több trióban énekelt – még Sárosi Katival is.
A „mindenműfajúságod” nem szülői irányítás műve, belülről fakad, úgy hiszem.
Kisiskolásként zenedébe jártam és napi három órát gyakoroltam, úgyhogy, ha megkérdeznek, milyen volt a gyerekkorom, azt szoktam válaszolni: rövid. Komolyzenével kezdtem és a konzervatóriumban is csak ez foglalkoztatott, mígnem ’62 körül meghallottam a Beatlest… Ahogyan addig komoly hatással volt rám Bach és Mozart, és azok a komponisták, akiket apám hallgatott – Rachmaninovtól Sosztakovicsig –, aztán varázsütésre a Beatles is, azt kezdtem bogarászni a zongorán, hogy milyen harmóniákat építenek.
És ezzel megszülettek benned a szerzői ambíciók?
Jóval korábban… már nyolc évesen volt képem kiállni vizsgára a szerzeményemmel. A kötelező etűd és szonáta után bejelentettem, hogy van egy saját. És dicsérték. Később egy véletlen folytán a Harmonia Vocal tagja lettem, így tágabbra nyílt a látóterem. Bolba Lajos, a Rádió zenei szerkesztője a Bartók konzervatórium előtt szedte össze a tagokat, arcra válogatott. Meglátott a kijáratnál egy jojóval, elcsípett és megkérdezte: akarsz vokálozni? Így kerültem be a Rádióba, másrészt viszont apám révén – a helyetteseként. Sokszor hívták, és ha túl korán kellett menni vagy nem ért rá, engem küldött és bátran megtehette, mert bármit eljátszottam, amit elém tettek. Rám szoktak a szervezők, én meg rászoktam a stúdiómunkára. Ezzel párhuzamosan a komolyzene iránti szorgalmam alábbhagyott, szegény Zempléni tanár úr… Az első félévben minden óráján megjelentem, mert ő osztályozott, a második végén viszont a vizsgabizottság, úgyhogy zongoraórákra már nem pazaroltam az időt. Rendre jelest kaptam mégis, ő meg verte az asztalt, hogy „de hát be sem jár!”. A Rádióban időztem inkább. A technikai helységben kezdtem, végül zenei rendező lettem. Körmendi Vilmostól, Bágya Andrástól leshettem el a szakmát és tanulhattam a hangszerelést. Pár év múlva már én ültem a mikrofonnál, Ruttkai Éva énekelt, és nekem kellett őt instruálnom.
Hogyan érint, hogy éppen bontják az egykori stúdiókat?
Nagyon fontos dologtól estünk el. Ha eltöltöttél egy órát a Pagodában, megjelent Bessenyei Ferenctől kezdve Szakonyi Károlyig, Fischer Annie-tól Koncz Zsuzsannáig minden műfajból valaki, a Televízióban még a táncosok is feltűntek, tehát a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselői, és nem volt kérdés, hogyan kerüljenek egymás közelébe. Nagyon fájlalom, hogy ez elmúlt – illetve a kereskedelmi média megjelenésével átalakult. Ma már egy művész csak hirdetőoszlop.
És mit buktunk még a találkozási pontokon túl?
A Rádió még egy komoly funkciót betöltött: a mecenatúrát. Zenei és irodalmi műveket rendelt. Ma már nincs szűrő a médiában és nincs alsó határ. Kíváncsi vagyok, mikor érkezünk el ahhoz a ponthoz, amikor ez megáll – gyilkosságot már csak nem követünk el a nézettségért. Persze vannak még csatornák, amiket szeretek, ilyen a Mezzo. Sajnálom az időt olyasmire, ami nem érték. Fiatalabb korban persze az ember nem gondol arra, hogy az ideje véges.
Manapság már gondolsz?
Hetvenhét éves vagyok. Nem tervezem, hogy meghalok, de a valószínűsége nő. Ma már csak olyat vállalok, amit szívesen csinálok, és nem érdekel a honorárium. A korábbi „bűneimből” megélek. Eszembe nem jutna olyasmin dolgozni, amit esetleg korábban a három gyermekemért vagy a házért megtettem.
Hogyan lehetséges, hogy idáig váratott magára az első operád?
Későn érő típus vagyok. Hogy zömmel komolyzenével szeretnék foglalkozni, csupán húsz-huszonöt éves távlatra tekint vissza. Magam is meglepődtem, hogy azóta milyen előadók sétáltak be az utcámba. Talán a Liszt Ferenc Kamarazenekar volt a kapocs. Általuk találkoztam Isaac Sternnel. Kisvártatva hangszereltem a világhírű hegedűsnek, majd megkeresett Svájcból egy fuvolaművész, Nagy István Zsolt, akinek átdolgozásokat készítettem. A Budapesti Vonósok és más hazai zenekarok jártak ki hozzá, így érkezett a kérdés: nincs-e kedvem Baráti Kristóf számára írni. Volna vajon épeszű ember, aki erre nemet mond? Sass Sylvia volt az első énekes, akinek lemezt hangszereltem, és a világslágerek mellett hiányzott neki valami, amit magyar szerző jegyez.
Amit mindenki ismer.
És ki tudja, hány nyelvre lefordították az elmúlt negyven évben, még eszperantóra is. A Vukot is énekelni fogják, amikor már rég nem leszek.
Jó, hogy te hoztad szóba. Nem bántott, hogy stigmatizált? „Wolf Péter, aki a Vukot írta.”
Dehogy stigmatizált. Hisz épp az a témánk, hogyan lett az opera. Fábri Péter régi munkapartnerem. Nagy műveltségű, alapos alkotó. Miklósa Erikát pályája elejétől ismerem, és régóta foglalkoztatott, hogy írjak valamit a hangjára. Ebből fakadt az ötlet, hogy operát szerezzek, Péter pedig épp akkor olvasta Mozart librettistájának az életrajzát, amely megragadta őt – így lett Lorenzo Da Ponte az egyik címszereplő, és a másik Maddalena, egy nő, aki felbukkant az életében. Siker volt a bemutató az Óbudai Társaskörben, ahol műsoron is marad a Maddalena & Lorenzo. Nagyon örülök ennek. Kortárs szerzőként még mindig Sztravinszkij és Bartók szerepel itthon a kínálatban. Míg ismered a kortárs irodalmat, filmet és képzőművészetet, addig a magyar koncertprogram múzeum. Ehhez képest igazán üdítő hír volt számomra a múlt héten az is, hogy az Association of British Royal Schools of Music két művemet beválasztotta a zongoravizsgák anyagába 2025-től. A Jazz Preludes olyan kollégák darabjai mellé került, mint Csajkovszkij vagy Schubert. Piaci rést találtam a jazzprelűdökkel, ugyanis klasszikus zenészeknek íródtak, akikben folyamatosan él a vágy, hogy jazzt játsszanak, csak épp kotta híján nem tudnak. Ennek a problematikának a feloldására Balogh József számára megírtam a pandémia alatt 24 prelűdöt.
Ezt azért nem gondoltam volna, amikor említetted a pandémiát mint paradicsomi időszakot.
Az utóbbi négy év terméke a két dalciklus is, a Sommerreise és Rackless requiem, emellett készítettünk a lányomnak, Katinak két gyereklemezt is Fábrival, megszületett az opera, és egy mise.
Vannak erkölcsi küldetéseid is, úgy sejtem. Egy közös ismerősünk mesélte, mennyire elmarasztaltad, amikor fiatalon elvált. Húsz éve történt.
Utólag megkövetem. Ebben nem lehet tanácsot adni. Ha egy férj nem társ, a szerelem elmúlik… Az élet fő kérdése számomra minden szituációban az, hogy krízishelyzetben hajlandó vagy-e feltenni a kérdést: én mit rontottam el? Erre nem vagyunk szocializálva, sőt talán teremtve sem. Ötvenhét éve vagyunk házasok a feleségemmel. Hogy ’65-ben felvettek az Akadémiára, csak arra volt jó, hogy megismerjük egymást. Októberben volt az évnyitó és két hét múlva jegygyűrűt vettünk. Tizenkilenc évesen. Ő – bár megszületett közben az első fiunk – elvégezte a Zeneakadémiát, én viszont otthagytam, mert nem indult karmesterképzés és nem volt maradásom. Felvételiztem én zongorára is, de lebeszélt róla Kadosa Pál, akinek a feleségével sokat dolgoztam a Filmgyárban, imádtak, én pedig élveztem a könnyű sikert, de hülye voltam, taxival jártam a zenegimnáziumba… Jobban kerestem, mint a tanári kar, a Berlin étteremben ebédeltem, vacsoráztam és amerikai cigarettát szívtam. Úgy gondoltam, már nem is kell tanulnom, de a továbbtanulástól mégiscsak kevésbé féltem, mint attól, hogy elvisznek katonának. Szóval Kadosa azt mondta, tudja, hogy nem leszek zongoraművész, adjam a helyet olyannak, aki viszont szeretne azzá válni, rábólintottam egy másik szakra. Amikor aztán kiderült, hogy nem soroznak be, azonnal kereket oldottam.
És Hacki professzor úr új korszakot nyitott az életedben.
Volt idő, hogy több időt töltöttem vele, mint a családommal, néha együtt is laktunk. A legjobb barátaim egyike. Amikor az Ex-Antiquis zongoristája váratlanul disszidált, be kellett ugranom egy Nyugat-Berlini rádiós koncertbe. Maradtam. Tamás a Ki Mit Tud?-győzelem után rájött, hogy különlegesen fütyülni önmagában csak cirkuszi mutatvány. Nagyon okosan művészetté akarta fejleszteni és a legjobbakkal vette körül magát: Czidra Laci világnagyság volt, fafúvósként ő tanította meg Tamásnak, hogyan kösse az íveket, hogyan vegyen levegőt. Hosszú éveket töltöttem el az együttessel, bejártuk a világot, miközben Tamás egyre sikeresebb orvos lett – nekem meg olyan jól ment a szekér, hogy amikor Stern hívott Amerikába, nem mentem… Ez volt életem egyik leghülyébb döntése. A Carnegie Hallban teret neveztek el róla, Isaac Stern élet-halál ura volt. Ha akkor kérek tőle valamit, bármit megadott volna.
Ehelyett itthon mégis lediplomáztál és a doktori fokozatot is megszerezted.
1989-ben megjártam Amerikát és rájöttem, hogy nem a világgal van bajom, hanem magammal. Hazatérve balettzenét kezdtem komponálni Nyizsinszkij életéről, aki az Orosz Cári Balettben nőtt fel. Ha ide egy gyerek bekerült, a cár gyakorlatilag örökbe fogadta. Hasonló bentlakásos iskolát szerettem volna létrehozni azért, hogy legyen miért itthon maradni a növendékeimnek – de ehhez kellett egy dokumentum. Én lettem a tanszak strébere az Akadémián, summa cum laude végeztem. Zseniális tanárra akadtam Oláh Kálmán személyében. A bentlakásos iskolára azóta sincs időm… Idén áprilisban ismét elmentem New Yorkba. Ha egy művész az én darabomat játssza kint, ott a helyem. Így talált meg ott egy úr, akinek új megbízást köszönhetek – ezen dolgozom most, és ez a mű talán kinyitja nekem azt a kaput, amin nem sétáltam be ötven évvel ezelőtt.
