Első éveimben, ameddig elér az emlékezetem, még megvolt a régi Óbuda. Majdnem olyan volt, amilyennek ma is láthatjuk Herskó János Vasvirág című filmjében (Törőcsik Mari csodálatos, Avar Istvánért nem lelkesedem), vagy amilyennek leírta Hollós Korvin Lajos az Óbudai búcsú című novellafüzérben. Széles, kövezetlen utcára emlékszem, jobbról-balról földszintes házakkal, nagyanyám fogja a kezemet. Megyünk valahová, nem tudom, hová, és ma már nincs kitől megkérdezni. A házak előtt padok, a padokon öreg bácsik ülnek, fejükön kalap, pedig nyár van, hőség és verőfény.
Jóval későbbi emlékképem, tízéves lehettem: megyek a Vörösvári úton a Flórián tér felé. Még állnak a régi földszintes házak, de már üresek. Az ajtókat és az ablakokat valaki elvitte. A kereteket is. Megfordul a fejemben, hogy bemehetnék valamelyik házba, és ott tölthetném az éjszakát, vagy akár ott is maradhatnék örökre. Csakhogy képtelen vagyok megállni, visz a kötelességtudat, haza kell érnem időre. Továbbá azt is tudom, hogy ezek a házak nem fognak megmaradni nemhogy örökre, de még a jövő hétig sem, talán már holnap lebontják őket. Az út túloldalán áll a Czabán Samu Iskola, vörös téglás épület, valaki mondta, hogy azt azért meghagyják. A vörös téglát meghagyták, az épület ma is áll. A nevét nem hagyták meg. A névadót, Czabán Samut sem hagyták meg, marxista nézetei miatt agyonverték a csendőrök. Állítólag jó tanár volt, de ezt sincs kitől megkérdezni, mert már a tanítványai sem élnek.
Tizenhárom éves vagyok, megyek fölfelé a Farkastorki úton. Tudom, hogy a „farkastorok” egy születési rendellenesség, ezért az út nevétől borzadok, de most elfeledkezem a borzadályról. Lent van egy gyár. Nem tudom, mit gyártanak benne, de a gyárkémény tetejével vagyok egy magasságban. (Ma már tudom: ez volt az Újlaki Téglagyár II. számú üzemegysége, régebben Victoria gőztéglagyár, még régebben pálos kolostor, annál is régebben római villa és majorság.) Június eleje van, még nem ért véget a tanév, mégsem vagyok iskolában, mert vasárnap van, kora délután. Tűz a nap, meleg szél fúj.
Több gyár és gyárkémény is lehetett a Tábor-hegy alatt, mert ugyanebben az évben, de már késő ősszel a Viharhegyi út sarkán költöttem egy verset, amelyben szerepelt ez az alliteráló jelzős szerkezet: „gyűrűs gyárkémények”. Ugyanebből a versből még egy sorra emlékszem: „kő-szárnyakon száll a csend”. Aztán komoly, felnőtt barátom, Reményi Jóska (azaz József Tamás) leszoktatott a versírásról.
A Farkastorki út egyik kanyarulatában állt a „régi pártház”. Úgy sejtem, azért viselte ezt a tapintatos elnevezést, mert a háború előtt szolgált pártházként, azaz nyilaskeresztes pártház volt. Létezett egy „új pártház” is, de az odébb volt, ezért sohasem láttam. Életemben soha, egyszer sem jártam „odébb”. Furcsa, de így van: sohasem jutottam feljebb a Toronya utcánál. Eljutottam Európa majdnem minden nagyvárosába, bejártam Bécs és Berlin környékét, de sohasem jártam a Tábor-hegyen, a Csúcs-hegyről már nem is beszélve.
A Viharhegyi útra a 37-es busszal juthatott fel, aki nem akart gyalogolni. A buszjárat háromfelé ágazott. A 37J-nek a Jablonka úton, a 37E-ek az Erdőalja úton, a 37M-nek pedig a Máramaros úton volt a végállomása. Egyik végállomáson sem jártam soha, és ma már hiába keresném fel őket. Nem azt látnám, amit gyerekkoromban láthattam volna.
Zágonyiékhoz – akikről később fogok beszélni – hatéves koromig a Farkastorki út felől mehettünk fel a Szíjjék telkén át húzódó szolgalmi úton. Ezt követően megromlott Szíjjékkal a viszony, és ők megtiltották a telkükön való átjárást. Emiatt az alulsó Farkastorki út helyett már csak a felülső Toronya utcából lehetett megközelíteni a Zágonyi-portát. Zágonyiék, okulva a Szíjjékkal folytatott pereskedés kedvezőtlen kimeneteléből, területcserét ajánlottak a felső szomszédnak, Ida néninek, akinek vezetéknevére nem emlékszem, csak arra, hogy egyszer télen jártam a házában, ahol farkasordító hideg volt, és félig megfagyott, ugyanakkor émelyítően édes birsalmasajtot ettem.
Így egy három méter széles és legalább ötven méter hosszú, kétfelől drótkerítéssel körülvett, középütt lebetonozott sávon jutottunk el a Toronya utcából Zágonyiék küszöbéig. A területcsere miatt Zágonyiék telke megrövidült. Átkerült Ida nénihez egy valószínűtlenül vastag törzsű, öreg sárgabarackfa, amelyet nemcsak a gyümölcse miatt sajnáltam (hatvan év elteltével is emlékszem az ízére), hanem azért is, mert könnyen és biztonságosan fel tudtam mászni rá.
A lebetonozott területsáv északi oldalán Ida néni telke volt, déli oldalán Balogh bácsié. Balogh bácsinak volt egy fekete pulija, a Bizsu. Maga Balogh bácsi önkéntes rendőr volt, otthon is viselte a kék karszalagot, mindent és mindenkit megfigyelt. Hallottam, hogy Balogh bácsi az ostrom idején „nagyon rendesen viselkedett”. Vagyis nem jelentette fel Zágonyi István építészt, pedig tudomása volt róla, hogy Zágonyi úr a házában rejtegeti a felesége pereputtyát. Igaz, hogy Zágonyi úr pénzzel és értéktárgyakkal vásárolta meg a hallgatását, de attól még elmondhatta volna a régi pártházban, hogy hol keressenek bujkáló zsidókat.
Balogh bácsi és Szíjjék között helyezkedett el Dávidék telke. Dávidéknak volt egy Pufi nevű fekete-fehér kutyájuk. Se Dávid bácsit, se Dávid nénit nem láttam, csak Pufit. És a fülemben visszhangzik Dávid néni hangja: „Pufikám, Pufikám, piff-paff-puff!”
Négy és fél éves vagyok, ősz van, Pufi még kiskutya. Áll a kerítés mellett egy mandulafa, néhány ága átnyúlik Dávidékhoz. Van a tövében két féltégla, az egyikre ráfektetem a mandulát, a másikkal megtöröm. Átnyúlok a kerítés alatt Dávidék területére, hogy megkaparintsam az odapottyant mandulákat. Pufi nyalogatja a kezemet. „Pufikám, Pufikám, piff-paff-puff!” Pufi elszalad. Mire öt vagy tíz mandulát megtörök, visszajön. Mandulával kínálom, nem kéri, inkább a kezemet nyalogatja. A láthatatlan Dávid néni azt mondja a sűrű orgonabokor mögül, hogy Pufi így tud puszit adni. És hogy a puszta név, a Pufi, az már majdnem „puszi”.
Egy év múlva öt és fél éves vagyok, ismét ott guggolok a kerítésnél. Pufi őrjöngve nekem ront, csak a kerítés tartóztatja fel. Ha gyorsan vissza nem húzom a kezemet, biztosan leharapja. A láthatatlan Dávid néni, mintha Isten szólna az égő csipkebokorból: Pufi megnőtt és komoly kutya lett belőle. (Csakugyan, legalább tízszer akkora, mint tavaly ősszel volt. Vagy huszonötször.) Márpedig egy komoly kutyának az a feladata, hogy megvédje a rábízott területet. „Pufikám, Pufikám, piff-paff-puff!”
Mondanom sem kell talán, hogy Dávidék is „nagyon rendesen viselkedtek a háború alatt”. A „piff-paff-puff” talán a kivégzőosztag zaját, zörejét idézi fel.
Zágonyiéknak három lányuk született. Az egyiket Zsuzsának hívták. Annyit tudok róla, hogy valaha élt, és ezt a nevet viselte, de ennek a névnek nincs köze a puszihoz. Hogy mi történt vele, nem tudom, és most már nincs kitől megkérdezni. Másik lányuk, Lici harmincas éveinek elején járó fiatalasszonyként ragadt meg az emlékezetemben. Férje, Bandi bácsi az Egyesült Izzó párttitkára volt. Lici néni és Bandi bácsi vasárnap délutánonként érkeztek látogatóba. Bandi bácsi kopaszodott, hiányzó haját bajusszal pótolta, harsány hangon beszélt, és szeretett tréfálkozni, például megígérte, hogy egyszer majd hoz gyufaskatulyában szerválmacskát.
Mihelyt megérkezett a házaspár, a párttitkár atlétatrikóra vetkőzött, és az előre odakészített súlyzót emelgette. Közben a fiatalasszony érdekességeket mesélt, például, hogy IBUSZ-utazás keretében megtekintették Krakkó nevezetességeit, és a csehszlovák határon elkobozták tőlük a cipőjük kitömésére szolgáló újságpapírt azzal a megokolással, hogy külföldi sajtóterméket csak előzetes engedéllyel szabad bevinni a Csehszlovák Szocialista Köztársaságba. Ez a Varsói Szerződés inváziója utáni télen történhetett.
A legkisebb lány neve Zsófi volt. Amikor először láttam, sötétkék szoknyát és matrózblúzt viselt. Nyilván akkor érettségizett. Fehér és lila virágfürtöket látok, érzem az illatukat. Valaki azt mondja: „Orgona.” És: „Tavasz.”
Ülök a küszöbön, valaki azt mondja: „Nyár van”. Kezemben piros, lucskos félkör. Ez volt a görögdinnye. Szétárad a nyelvemen. Ez volt az édes íz. Apró, fekete bigyók vannak benne. Ez volt a dinnyemag. Eldönthetem, hogy lenyelem-e vagy inkább kiköpöm őket. Ez volt a szabad akarat. Hirtelen jövő, maró fájdalmat érzek. Ez volt a darázscsípés.
Nyáron tiszta időben látszott a házrengeteg. A Duna szalagjára nem emlékszem. Lehet, hogy nem is látszott a Toronya utcából, vagy csak én nem vettem róla tudomást, hogy amit látok, az a Duna. Érzem az éppen beérő paradicsom bársonyos tapintását. Kezembe adnak egy locsolókannát, és hallom: „Most ezekilencszázhatvanötöt írunk.”
Tizennegyedik évemben járok, időközben felépült az óbudai panel lakótelep. Ott állok Rimanóczy Péterrel a Ferde Lámpa presszó előtt, az egyik paneldoboz tövében. Péter Nagyváradról jött az édesanyjával. Annak a Rimanóczy Kálmán építésznek az unokája, aki a Sebes-Körös-parti Rimanóczy-kávéház tulajdonosa is volt. Mutatom a szecessziós építész unokájának, hogy milyen gyönyörűek a vadonatúj óbudai panelek, és mennyire büszke vagyok rá, hogy ez már a jövő. A Ferde Lámpában elkérik az igazolványomat, amikor sört rendelek, de különben sincs sör, hiánycikk.
A Flórián téren a Felszabadulás moziban Lars Magnus Lindgren Drága John című 1964-es filmjét vetítik, csak 18 éven felülieknek. Tizenhét éves vagyok. A film huszadik percében, amikor Jarl Kulle és Christina Schollin ágyba bújik, Szécsényi Péter (az ezredforduló után öngyilkos lett) kinyilatkoztatja, hogy ilyen burzsoá bomlásterméket nem nézünk, és megparancsolja, hogy hagyjuk el a nézőteret. Ottmaradok, végignézem, érdekel. Nem annyira nagy mű, mint Bergman akkoriban készült munkái, de azért jó.
A filmnek vége. A barátságnak vége.
Tovább is van, de azt majd máskor mondom el.
