Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Németh Róbert
Életem filmzenéje
Sok minden történt a karantén hónapjai alatt, az úgynevezett digitális oktatástól az online szobakoncertekig és a közösségi térben köröztetett tésztareceptekig, valamint a különféle témákban az ég felé emelkedő mutatóujjakig, nem is beszélve a nyunyókáról, azonban azt se felejtsük el, hogy a közösségi média, egész pontosan az ott szálirányban terjedő úgynevezett tízlemezes (sőt: húszlemezes) kihívásnak köszönhetően megismerhettük az összes, de tényleg majdnem az összes Facebook-ismerősünk meghatározó zenei alapélményeit. Mivel a szigorú játékszabályzat szerint kizárólag lemezborítókat lehetett posztolni, arra gondoltam, hogy utólag enyhítendő a traumát, itt leírom, hogy mit miért, melyik lemez miért lett fontos, életmeghatározó album. Jöjjön ki, aminek jönnie kell, menjen, aminek mennie, nehogy aztán majd egy pszichológusnál kelljen kibeszélnem magamból tízezerért per óra, hogy mitől lettem az, aki a Depeche Mode-tól meg a Cure-tól. Nos, tehát, íme a lemezek – nem fontossági és nem is időrendi, hanem eszembe jutási sorrendben.

Beatles – A Hard Days Night

Apám sokat dolgozott Nyugat-Németben, az Eneszkában, ennek könnyűzenei pallérozódásom későbbi stációiban is fontos a szerepe, de annál fontosabb az első könnyűzenei élményem – hogy a reneszánszát élő rendőrmagyart citáljam – tekintetében. Egyik útjáról egy kilencvenperces magnókazettával állított haza, amin, most már tudom, főleg az A Hard Days Night című lemez dalai szerepeltek. A családi legendárium szerint minden nap meg kellett hallgatni a kazettát, ami éppen ezért viszonylag gyorsan tönkre is ment. Áldozata azonban nem volt hiábavaló: a Beatles életre szóló kedvenc lett, sőt bizonyos értelemben önmagán túl mutatva is meghatározta a későbbi zenei ízlésemet.

The Smiths – The World Won’t Listen

Emlékszem, kamaszként a leányfalui strandon fekszem, minden bizonnyal az árnyékban, már akkor is utáltam a napon rohadni, és talán a Világ Ifjúságát olvasom, ami beszámol arról, hogy 1986-ban az év majdnem összes angol zenei díját a Smiths nevű együttes söpörte be. Akkor még fogalmam sem volt, hogy kik ők, de nem sokkal később a nyolcvanas évek popkulturális ízlésformálásában kulcsfontosságú Albumajánlat című rádióműsorból felvettem a zenekar The World Won’t Listen című lemezét, aztán pedig különféle budapesti szaküzletekből beszereztem a zenekar sorlemezeit. Vajon mi tetszhetett meg akkor a Smiths-ben? Mi ragadott meg? Most biztos azt mondanám, hogy a lendület, az érzékenység, az izgalmas hangzás és a jó szövegek egyvelege, meg a fazonok, akkor egyszerűen csak azonnal betalált – az, hogy ezt meg is magyarázzam, csak később jött.

U2 – The Joshua Tree

Talán valahol nyaralni voltunk, de biztos, hogy nem Budapesten láttam a Live Aidet. Ez csak azért fontos, mert onnan már emlékszem a U2-ra, de igazán akkor lettek fontosak, amikor gimnazista lettem. Az Unforgettable Fire című megelőző lemezt – amit most már majdnem annyira szeretek, mint ennek a bekezdésnek a tárgyát, azon az albumon bontakozott ki az Eno-Lanois-U2 produceri-zenekari együttműködés – is nagyjából akkor hallgattam meg, amikor 1987-ben megjelent a The Joshua Tree. Egy évig minden áldott nap meghallgattam, nem viccelek, nem túlzok, szerintem angolul is innen tanultam meg, azt hiszem minden egyes sorát kívülről tudom, álmomból felkeltve is. Azóta persze már jobban látom a dolog irónikus-giccses oldalát is, Bono pátoszát, a zenekar naív Amerika-tripjét, a szövegek néhol túlcsorduló emelkedettségét – de leszarom; amikor a lemezt hallgatom ugyanúgy 15 vagyok, bizonyos értelemben ugyanabból az alapállásból figyelem a dalokat a mai napig.

The Cure – Kiss Me Kiss Me Kiss Me

Arra a pillanatra, hogy mikor hallottam Cure-t először nem emlékszem, arra viszont, hogy ezzel a lemezzel hogyan találkoztam, teljesen pontosan. Az egyik legjobb gyerekkori barátom pár évet Koppenhágában töltött el, az apja diplomata volt, és amikor nyáron hazajöttek néhány hétre, mindig hozott magával olyan ínyencségeket, amiket idehaza képtelenség volt beszerezni. Ráadásul jó ízlése is volt, olyan zenéket is mutatott, amiket én nem ismertem. 1987 nyarán például két nagyon fontos lemezzel érkezett haza: az Echo and The Bunnymen The Game című albumával és a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-vel. A legtöbb embernek azt hiszem a sötétség meg az elidegenedés jut eszébe a Cure-ról, a dark, miközben ez a lemez, meg már az előző, a Head On The Door is olyan, mint egy kaleidoszkóp, ezerféle szín, ezerféle hangulat, ezerféle hangzás, valami őrült parádé, az egyik pillanatban egy hosszú pszichedelikus gitárszóló, a másikban egy funkos popsláger, a következőben meg egy szélesvásznú gitárpop-dal. Szóval, vágás, 1987 nyara, ülünk a nagyszobában a hifi-torony előtt és kazettára vesszük ezt a duplalemezes popcsodát.

Depeche Mode – Some Great Reward

Legalább három Depeche Mode-lemezt ideapplikálhatnék, ha már az életem filmzenéje-tematika van, meg egyáltalán a Depeche Mode, az eleve életem filmzenéje úgy ahogy van, az 1985-ös volán pályás budapesti Depeche Mode-koncert életem első komoly ilyen típusú eseménye volt, szóval tényleg nehéz döntés. De oké, legyen a Some Great Reward. Mégpedig azért, mert ez volt az első lemez tőlük, amit valós időben hallottam – természetesen ezt is az apámtól kaptam, aki, amikor valahol az NSZK-ban dolgozott, bement az adott város legfaszább lemezáruházába, megnézte, milyen lemezeket ajánlanak, belelapozott a fiataloknak szóló zenei lapokba, jellemzően a Bravóba, majd az összegyűjtött információk alapos elemzése és értékelése után kiválasztotta a megfelelő albumokat. Így 1984-ban a Some Great Rewardot, ami amúgy is emblematikus Depeche Mode-lemez, ezzel törtek be az igazán fontos zenekarok közé, meg egyébként Nyugat-Németországban készült, pontosabban a nyugat-berlini Hansa stúdióban, ahol amúgy még egy csomó klassz és fontos lemez készült, a „berlini” Bowie-albumok egy része, Nick Cave-lemezek, a U2-féle Achtung Baby, és így tovább. Évekkel később, egy berlini út során el is vándoroltam oda, mint kétségtelenül kihagyhatatlan kegyhelyre.

REM – Green

Néha, sőt elég gyakran azt gondolom, hogy ha csak egy zenekart kellene megnevezném, mint legfontosabbat, akkor az REM lenne az. Valószínűleg bennünk egyesül(t) mindaz, amit a rockzenéről gondolok, hangzásról, dalírásról, attitűdről, miegyebekről. Jellemzően nem jut eszembe, hogyan vagy hol hallottam őket először, talán a Music Televisonben, de ha nem is ott először, akkor is pontosan emlékszem, hogy a Green egyik klipes számát, az Orange Crusht egészen biztosan ott, de szerintem a félmeztelenül táncolós Standet is, aztán az Green turnéját dokumentáló csodás Tourfilmet ugyancsak (aminél klasszabb koncertfilmet azóta is keveset láttam). Mondhatnám persze az Out Of Time-ot, amivel úgy istenigazából befutottak, meg a tényleg szinte tökéletes Automatic For The People-t amivel egyenesen a világ egyik legfontosabb zenekara lett az REM, de nekem mégis a Green lett az, amivel a leginkább képes lettem azonosulni; zakós-farmeros csávók, akik láthatóan nagyon kívül állnak mindenen, akik a saját elvárásaik szerint haladnak, egy introvertált-exhibicionista énekes, aki egyszerre kompatibilis egy egyetemi könyvtárral és az arcátlan polgárpukkasztással is, egy zenekar, amelyik nem felemelt mutatóujjal írt szövegekkel mondja meg, mit kell gondolni a világról, de akiknek minden sorából tök világosan sugárzik, hogy mit gondolnak a világról. Arról a világról, ami az enyém is.

The Clash – London Calling

Volt egy kilencvenperces kazettám. Az egyik felén a Sex Pistols lemeze volt (mármint az az egyetlen igazi), a másikon meg a Clash első albuma. De most nem arra gondolok, bár azt is nagyon szeretem. Hanem a következőre, ami megmutatta, hogyan lehet továbblépni, bátran kísérletezni, hogyan lehet címkéket (jelen esetben a punkot) meghaladni, úgy, hogy mégsem tagadod meg önmagadat. Csak hogy átkössek a bekezdésnyitó kazettától: a London Calling is kazin volt meg először, de egy műsoroson, valami nagyon ócskán, már nem is emlékszem hol vettem meg, még az is lehet, hogy valami hamisított Takt volt, sőt, leginkább erre tippelek. Ó, azok a jó lengyel Taktok, később még egy csomó minden lett meg így, rajtuk, az első Pearl Jam, egy Leonard Cohen-válogatás, meg még pár fontos darab. A London Calling azt a trükköt tudja, amit nagyon kevés lemez a poptörténelemben, hogy úgy egységes és nem széteső, hogy közben ezerfelé tart: punk rock, gitárpop, rockabilly, reggae / dub, jazz, soul, ezek különféle kereszteződései, és a végeredmény mégis egy nagyon is jól látható kontúrokkal rendelkező, nagyon sajátos lemez.

Blur – Parklife

Talán, sőt egész biztos, hogy a fazonjuk fogott meg elsőre, mackófelsős fiatal csávók, ilyen magamkorabeliek ugrálnak az MTV-n 1994 tavaszán, meg persze a zene is, a Girls and Boys egyszerre volt vicces és menő és okos, ők pedig pont egy olyan pillanatban érkeztek, ahol a mainstream pop mellett többnyire borongós grunge-zenekarok, meg komoly és komolykodó rockzenészek adták ki a nagyobb képet. Egyszerűen nem lehetett nem látni, hogy ez itt valami teljesen más, közben meg nagyon is ismerős, hiszen annyi minden eszébe juthatott a lelkes fiatal felnőttkorú zenebuzinak: a hatvanas évek, a nyolcvanasok, a Madness, a Beatles, a Kinks, a Blondie, a Clash, a Pistols, a Smiths, és még annyi minden más, de, mondom, a lényeg az volt, hogy jött ez a dolog és tekert egyet a fennálló rendszeren. Aztán a következő években kétszer is láttam őket Bécsben, az egyik alkalommal még Damon Albarnt is fotózhattuk, milyen kár, hogy egy olyan fényképezővel, amiben nem volt film. De az már egy másik történet.

David Bowie – Hunky Dory

Már jó ideje nem a Hunky Dory a kedvenc Bowie-lemezem, nem azt rakom fel kapásból, ha eszembe jut, hogy be- vagy felrakjak valami Bowie-t, sokkal inkább valamelyik berlini lemezét, esetleg a Scary Monsterst, a Station to Stationt, vagy az utolsót, a Blackstart, szóval ez az album sokadik helyre csúszott vissza a Bowie-toplistán. Mivel azonban életváltoztató lemezekről beszélek, ezt kell megvallanom, ez volt az első, amit hallottam. És basszus, erre sem emlékszem, hogy hol, hogyan, mikor. Talán Szalay Peti barátomtól kaptam meg kazettán valamikor 1988-ban, hogy hallgassam meg. Bowie nevét már ismertem, találkoztam vele, biztos, hogy láttam a Live Aid-közvetítésen, vagy valamelyik 80-as évekbeli slágerét a Zenebutikban, vagy hallottam valahol a rádióban, de egészen addig Bowie nem nagyon volt más, mint egy híres popelőadó, akihez nincs túl sok közöm. Közöm így lett hozzá, és innentől meg nagyon. Mit mondhatnék még? Örülök, hogy ugyanabban az időben élhettünk.

Radiohead – OK Computer

Azt mondják, valami kutatás is van róla, és én is ezt gondolom – már csak azért is, mert a tények, mármint a saját élményeim is azt bizonyítják -, hogy az embert a legfontosabb zenei élményei körülbelül 15 és 25 éves kora között érik. Ilyen értelemben az egyik utolsó, sőt, ha jobban belegondolok, az utolsó nagy, életváltoztató, nagy horderejű zenei élményem az OK Computer volt. A Creepet még modorosnak találtam, a The Bends viszont lenyűgözött, nem is értettem, hogy mi lett abból a zenekarból, ami talán kicsit több mint egy évvel korábban azzal az önsajnáltató nyávogással nyomult az MTV-n. Az OK Computer meg elsöpört. Folyamatosan azt a lemezt hallgattam, meg a Blur című nélküli albumát ugyanabból az évből – mind a kettőből valami végtelen kiábrándultság és szomorúság áradt, modern life is rubbish, ahogy a kettővel korábbi Blur-album fogalmazott, igaz akkor még némi malíciával és iróniával, ezekben a dalokban viszont már nem volt semmi tréfadolog. Jön a karmarendőrség, paranoid androidok, föld alatti otthontalan alienek vagyunk, egy kompjúterhang meséli el, hogyan legyünk fittebbek, boldogabbak és produktívabbak, és hogy ne igyunk túl sokat, szép kis ház, szép kis kert, csak semmi rémisztgetés és semmi meglepetés, lécci. Befelé gyalogoltunk a digitalizációba és akkor még nem is tudtuk, hogy milyen lesz, amikor majd tényleg megérkezünk oda.