Nemrég olvastam Krisztától egy internetes bejegyzést, amelyből kiderült, hogy harminc évvel ezelőtt az Óbudai Társaskörben született meg az első saját alapítású, független színtársulatuk, a  Komédi Franc Ez? nevű formáció. Hogy került erre sor?

Szalai Kriszta: Én már a főiskolán álmodoztam a csapatról. Nem a „gyári” színházról, hanem csapatról. Főiskola után leszerződtem Nyíregyházára, és ott meséltem egy újságírónőnek, hogy egy csapatot szeretnék. Akkor már szültem egy gyereket. Az újságírónő később fölhívott, és azt mondta, hogy ne csak beszéljek róla, hanem csináljam meg. Mondtam is neki, milyen aranyos, hogy így buzdít a telefon másik végéről. Aztán csak kitaláltam, hogy játsszunk az emberek között az utcán. Erre Szentendre pont megfelelőnek látszott.

Megkaptam egy galériát, épp hajazott is a történetre, hogy kiírtuk, hogy a teátrum felújítás alatt áll, ugyanis Szentendrén akkor szüntették be a Fő téri színházat. Nekünk nem kellett vasból nézőtér, dobozokat tettünk ki az utcára, mintha festés lenne. Így indult az egész.

Összeszedtem egy csapatot, ezek olyan kollégák voltak, akikkel együtt végeztünk, vagy akivel Nyíregyházán voltam, például Simon Marival. Akkoriban az MTV egyik legnépszerűbb műsora a Stúdió ’90 volt – boldog idők, amikor egy kulturális műsor kiugróan magas nézettséget érhetett el, és Szegvári Kati beleszeretett ebbe a dologba. Akkoriban nem volt hasonló sem a magyar színházi életben, és mögénk állt.

Honnan jött a név – Komédi Franc Ez?

Sz. K.: Lux Ági találta ki. Szójáték. Az Óbudai Társaskörbe is Szegvári Kati révén jutottunk el. Az akkori Stúdió ’90-ben élőben közvetítettek kulturális eseményeket. Merényi Judit – az Óbudai Társaskör alapítója, aki korábban is a kerület meghatározó kulturális szervezője volt –, eleinte nem igazán hitt bennünk, és csak akkor járult hozzá, hogy a szentendrei előadást megtarthassuk Óbudán, a Fő téren, miután Szegvári Kati elmondta, hogy minket élőben közvetítenének a Stúdió ’90-ben. Mai szemmel nagyon furcsa, de miután eldőlt, hogy élő televíziós közvetítés is lesz róla, három színészünk visszalépett. Megijedtek a nagy nyilvánosságtól, nem bíztak benne, hogy ez a rögtönzött társulat,  rendező nélkül, nem hagyományos módon meggyőzheti a szakmát. Ettől én is elbizonytalanodtam, visszamentem Szegvári Katihoz, hogy köszönöm szépen, nem csinálom, mert hárman kiléptek. Azt mondta, hülye vagy, ezer színész van, aki boldogan megcsinálja. Találtam is három új kollégát, és két hét alatt felkészültünk az élő közvetítésre. Ezt követően hét évig működtünk együtt a Társaskörben ebben a felállásban, ugyanis Merényi Judit  (akkor már vele dolgozott Harsányi Mária, Pihe is, aki máig a Társaskör igazgatója) a következő nyáron felhívott, hogy megkapták az újjáépített Óbudai Társaskört, legyen ez a helyünk, csináljunk ott nyáron színházat. Judit látta, hogy ez a csapat működik, arról is megbizonyosodott, hogy tudok működtetni egy társulatot. Ott volt a lehetőség és a feladat: nosza, közönséget szervezni, legyenek jelmezek, díszletek meg minden. Csoda volt.

Mi volt az első előadás?

Sz. K.: Goldoni A legyezője, aztán jött a PÁB Színház és sok más egyéb.

Cserna Antal – Sok változás volt, de például Lux Ádám, aki főiskolai osztálytársam volt, a kezdetektől, még az első szentendrei Komédi Franc Ez?-től velünk van, és a mai napig alapember a Hrabalos darabjainkban is.

Hrabalt könnyű Esterházy Péterhez kötni, ami azért szerencsés, mert az Anziksz legújabb száma április 14-én, az író születésnapján jelenik meg.  Voltak személyes élményeik Esterházyval kapcsolatosan?

Sz. K.: Annak idején kaptam egy nagyon vastag Esterházy könyvet, belenéztem, de baromira nem értettem. Lehettem vagy 23–24 éves, elolvastam és elküldtem Amerikába a barátaimnak. Így indult a kapcsolatom Esterházyval, de később sokkal komolyabbra fordult.

Olyannyira, hogy 2015-ben eljátszhattam az édes­anyját a Mercedes Benz című darabjában, amit felolvasószínházként mutattunk be élete utolsó hónapjaiban. Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Ő is ott volt, és tényleg úgy éreztem, hogy ő a fiam.

Cs. A.: Én is nagyon szerettem. Egyszer megkérdeztem tőle, ő hogy ír, mert annyi minden van az írásaiban, annyi felé el tud menni, aztán visszajön. Megírta például, hogy a szaxofonnal mit kell csinálni. Rákérdeztem, ő is játszik-e ezen a hangszeren, erre azt mondta, nem, de ha szaxofonról akar írni, fölhívja Dés Lacit, hogy akkor hogy is van, melyik ujjaddal, mit, merre…

Hogy kezdődött, hogyan lettek színészek, hogy ismerkedtek meg? Milyennek látták a másikat évtizedekkel ezelőtt, és milyennek látják ma? Meséljenek egymásról.

Sz. K.: Apósom egyszer azt mondta Tóninak, hogy legbiztonságosabb a szürke embereknek. Az édesapja nagyon szeretett horgászni, őt is vitte mindig magával, és erről beszélt neki, hogy ez a tuti. Egyébként a papája is imádta a természetet, és az iskolázatlansága ellenére nagyon okos, tájékozott ember volt, szerette az erdőt is, sokat mesélt, és mindent átadott Tóninak, élő lexikon volt, ahogy Tóni is az.

Hogy lett belőle színész?

Sz. K.: Autószerelő szeretett volna lenni, de kiderült, hogy sokféle anyagra allergiája van. Kollégista lett, miután felvették a Kölcsey Gimnáziumba. Okos gyerek volt. Az autószerelőségről lemondott, a Szovjetunióba meg nem akart menni repülőmérnöki iskolába, bár többen jelentkeztek oda az osztályából. A színészet viszont egyre jobban érdekelte. Egy nem túl jó hírű társulatból, egy amatőr csapatból indult, ahol, mint később kiderült, az egyik vezető abuzálgatta a gyerekeket, de Tóni ezt nem vette észre, boldogan játszott ott, és abszolút kiélvezhette a bohóc énjét.

Felvételizett a színművészetire, elsőre nem sikerült, ezért felvételizett a Nemzeti Színház akkori stúdiójába, egy év után fölvették a Színire, ahol a Horvai-Kapás osztályba került. És ő, akit arra biztatott az édesapja, hogy szürke legyen, megismert engem.

Ki szúrt ki kit?

Sz. K.: Én őt. Állítólag előtte ő szúrt ki engem az utcán, de mivel ő nem lépett volna, jóval később én léptem.  Egy előadásból indult, és el is múlhatott volna. Nekem kellett beleszeretnem szerep szerint.

Mit látott benne, milyennek látta?

Erősebbnek láttam, mint amilyen a valóságban, az életben volt.  A szerepben sokkal határozottabbnak látszott. Az életben nem mer olyan lenni. Nem mer valódi természetességgel erős lenni, képviselni magát. A szerepekben tökéletesen eljátszik bármit, én meg azon dolgozom, hogy az életben is higgye el.

Ha ennyi év után is ezen dolgozik, akkor talán nem is olyan könnyű a feladat.

Sz. K.: Van, amikor sikerül, van, amikor nem. Én mindig is arra törekedtem, hogy ne csak a színpadon játsszam el, hogy valaki vagyok.  Ha eljátszom egy bátor nőt, eljátszom egy erős férfit, akkor vigyem tovább az életemben is, amit megoldok a színpadon.

Hogyan lett Krisztából színésznő? Milyen gyerek volt, milyen családban cseperedett, milyen ma?

Cs. A.: Apukája egészen korán, tizennégy évesen egyedül feljött Pestre. Csodálatos ember volt, aki úgy, hogy nem volt mérnöki diplomája, a termelési igazgatóságig vitte az Óbudai Hajógyárban, ami akkor még Ganz volt. Mindenki tőle kérdezett mindent. Hajnalban kelt, ment be a gyárba köpenyben, collstokkal. Nagyon hitt a becsületes munkában. Amikor jött a rendszerváltás, majd felrobbantották ezt az egészet, akkor sírt. Hiába volt szocializmus, neki az egész élete benne volt. Mint kulák gyerek került fel Pestre, elvették az édesapjától a malmot, aki meg abba halt bele. Mégis hitt valahol nagyon mélyen a valódi szocialista ideológiában. Hogy termelni kell, úgy legyenek elosztva a javak, hogy mindenkinek jusson. Kriszta édesanyja is vidéki lány, ők is végigjártak jó pár lakhelyet. Kriszta is volt lakótelepi gyerek, mint én. Tehát ők is költöztek, laktak például Tiszafüreden is. Nekem is voltak gyerekkoromban olyan vidéki rokonaim, akiknél laktam egy ideig. Így utólag belegondolva, sok közös pont volt az életünkben. Aztán óvónőképzős lett, majd tanítóképzős, nyilván azt is olyan indíttatásból, amiből a mostani szociális érzékenysége táplálkozik. Ez dolgozott akkor is benne. A tanítóképzőn kezdte az egyik magyartanára a színjátszás felé irányítani.

Először akkor láttam meg Krisztát, amikor Nemzeti stúdiós volt, piros nadrágban álldogált egy oszlopnak támaszkodva, és én nagyon megnéztem. Akkor már elsős voltam a főiskolán. A következő évben láttam, hogy ő is bejutott, de nem mertem közeledni. De az tény, hogy én szúrtam ki őt először.

Azóta három gyerekük született, rengeteget dolgoznak együtt és külön is, kívülről úgy látszik, hogy legendás szövetségben. Az egyik szó, ami erről az ember eszébe jut, az a hűség. Mit jelent maguknak ez a szó?

Sz. K.: Hűség? Szerintem az a fontos, hogy önmagunkhoz legyünk hűek, akkor minden más működik. Ami nem azt jelenti, hogy mi nem leszünk szerelmesek másba, vagy én nem lettem szerelmes másba. Nekem a hűségről inkább az árulás jut az eszembe. Az soha nem jutott volna eszembe, hogy őt eláruljam vagy bántsam. Ez általában is igaz, tehát úgy értem a hűséget, hogy ne áruljuk el, amit vagy akit szeretünk. Én ilyen értelemben jugoszláv partizán lány, vagy egy igazi Pál utcai vagyok. Iszonyú erős a hitem, pedig nem vagyok vallásos, de az alap, hogy nem elárulni, hanem óvni.

Antal?

Cs. A.: Nekem az jut erről eszembe, hogy kitartás és szolgálat. Egyszer voltunk egy meditáción, és nekem megjelent egy olyan kép, hogy pusztai lovas vagyok, és viszem a prédát haza. Kriszta is valamilyen népviselet szerű ruhában volt. Ez így elmondva semmi különös. Nem is az volt a meditáció célja, hogy velünk mi van, de mivel így jelent meg, ez azt mutatja, hogy mi az egyik legmélyebb célja az életemnek. Tulajdonképpen arról szólt a dolog. A gondoskodásról.

Sokszor eszembe jut a hűségről például az is, hogy régebben sokszor nem vettem észre, amikor feleslegesen kitartottam valami mellett, nem mertem a dolgokat elengedni, továbblépni. Akkor azt gondoltam, hogy ez egyfajta hűség, de ezt később át kellett fogalmaznom.

Maga a szó, ha nagyon mélyen leások, akkor tulajdonképpen nekem majdnem egyenlő a szeretettel; szeretet, kitartás, felelősség. Közben arra is rájöttem – ez már a szakmai pályafutásomról szól –, hogy én csak megmagyaráztam magamnak, hogy kitartó vagyok, mert szükség van arra a helyre, ahol akkor már régóta dolgoztam, hiszen így lesz az életünk biztonságban. Aztán rájöttem, hogy nem. Egy pillanatra visszatérve az előző témára, az még ide tartozik, hogy én rögtön láttam, hogy Kriszta nagyon lobbanékony csaj. Ez egyfelől tetszett, másfelől meg ijesztő volt. Később nagyon sokszor meg is kaptam tőle, hogy nekem talán egy kötögetős feleség kellett volna.

Sz. K.  –  Ahogy megérkeztem a színire, úgy éreztem, hogy nekem kevés. Mások görcsöltek, hogy ki ne rúgják őket, én meg zenekart akartam szervezni. Akkoriban, tehát az 1980-as években az, hogy valaki a színin nem azon izgul, hogy ki akarják-e rúgni, még nagyon új dolog volt. Tehát zenekart akartam szervezni, lett is volna rá fellépési lehetőség, de a három zenélni tudó színis visszalépett, többek között Tóni is. Akkor alaposan össze is vesztünk. Igen, nekem kevés volt, hogy csak a jeleneteket csinálgatjuk, már akkor bennem volt a szervezés képessége és a több szintű megnyilatkozás.

Cs. A.: Én mindig beleszeretek Krisztába. Láttam őt valamilyennek, aztán nagyon sok minden kiderült róla, hogy még milyen. Még ilyen is, még olyan is. De mindig van egy visszatérő valami, akkor is, ha összeveszünk. De ez nem jó szó, inkább azt mondom, hogy hullámvölgy vagy mélypont. Mással van elfoglalva, én is mással, és nem érünk össze érzelmileg vagy értelmileg. Ilyenkor mindig jön egy pont, amikor ugyanaz az érzés fog el, mint amikor először megláttam a Nemzeti előtt.  Ezt nem tudom különösebben megmagyarázni, de visszatérő dolog.

Egyszer rájöttem, hogy ő annak idején gondolt valamit rólam, hová kéne nőnöm, és én nem jutottam el odáig. Pont azért, amit mondott, mert nem álltam ki magamért.

Sose zavarta az állandó elvárás, többet várás?

Cs. A.: Időnként bennem is volt valami düh, hogy miért piszkál folyton. Egyszer aztán rájöttem, hogy én őt szeretem, ő pedig azt szeretné, hogy valóban olyan legyek, akibe bele tud szeretni megint. Vagy, hogy, akit szeretni tud. És akkor azt mondtam, hogy tényleg el kellene engednem bizonyos dolgokat, elindulni abba az irányba, amit ő szeretne, hiszen én őt akarom. Ebben részemről komoly küzdelem is volt: tehát most feladom magam, neki akarok megfelelni? De ha neki akarok megfelelni, akkor az gáz, mert abból meg görcs lesz.

Sz. K.: Az én oldalam pedig az, hogy én simán a világ megváltására születtem. Na, most akkor valaki ne fogjon vissza otthon, mert neki a kényelme a fontosabb, hanem jöjjön velem, és váltsuk meg együtt, és tegyünk fontos dolgokat. Szerintem mindenkinek van feladata. Van, aki megfutamodik, én meg belevágok. De Tóni, ha nem együtt jön velem, akkor is a végén mindig bekapcsolódik és segít.

Milyen próbatételeknek kellett megfelelniük közös életük során?

Sz. K.: Az első nagy megpróbáltatás a második gyermekünk betegsége volt. Igazából én is benne voltam, mert vigyázban álltam. Kilenc év múlva jöttem rá, amikor kiderült, hogy valami komoly baj történt a szülésnél, mi is zajlott le, amikor őt a világra hoztam. Tulajdonképpen a szülész főorvosnak kellett egy bemutatónő, hogy az odaérkező harminc orvosjelölt előtt megmutassa, hogy is néz ki egy szülés. Gyakorlatilag megkínzott, ahogy az afrikai nőket, lányokat megkínozzák. Szétfeszített és burkot repesztett, rajtam demonstrált, utána meg simán otthagyott a fájdalmaimmal az asztalon. Még csak arra se figyelt, az az ősi tudás se volt meg, hogy a megfelelő szakaszban álljak le, hogy le tudjon csúszni az a gyerek. Nem, mert a hospitálóknak menniük kellett az egyetemre, menjünk el gyorsan megbeszélni, hogy mi is volt, hogyan is volt. Én meg ott maradtam totál egyedül.

Akkor még nem volt apás szülés?

Sz. K.: Nem, az apákat még nem engedték be. De akkor se tudtunk volna mit csinálni. Nem volt tudásunk. Ott volt a nagyhatalmú főorvos, én meg vigyázban feküdtem. Hamarosan kiderült, hogy  Lilikénk is megsérült akkor. Oxigénhiányos lett, beszorult a szülőcsatornába, nem tudott lecsúszni. Tizenkét évünkbe került a fejlesztése, természetgyógyászok által a gyógyítása, szerencsére már túl vagyunk rajta. A többit meséld te.

Cs. A.: Szerintem az a próbatétel, amikor nehéz helyzetet kell megoldani, és ebben a nehéz helyzetben egymásnak kell támaszkodnunk, mert elfáradtunk. Ilyen több is volt, egy építkezés vagy lakásfelújítás is kihozhat az emberekből régi sérelmeket, fájdalmakat. Az említett szülés előtt – Kriszta talán a nyolcadik hónap körül járt –  az egyik előadásban, ahol csak a darab elején és a végén volt jelenésem, a köztes időben általában egyedül szoktam olvasgatni az öltözőben.

Egy alkalommal, amikor mentem az öltözőbe, beugrott, mi van, ha valamilyen fogyatékossággal születik a gyermekünk. Nem is nagyon tudtam olvasni, mert ez járt a fejemben. Akkor fordult meg először ilyesmi az eszemben, az első gyereknél nem. Lilinél meg valahogy bevillant. Furcsa.

Úgy háromnegyed órát gondolkodtam ezen. Az volt a konklúzió, hogy lezártam a dolgot: ha valamiért így kellene lennie, meg fogjuk oldani közösen. Amikor közölték, hogy készüljünk fel, a lányunk 4–5 éves koráig fog fejlődni értelmileg, és komoly koordinációs problémái lesznek, de lehet, hogy meghal, az nálunk nem problémaként, hanem feladatként jelent meg. Hozzáteszem, hogy Kriszta nagy szervező, aki pillanatok alatt átlát olyan dolgokat, amiket én csak két nap alatt, de sok mindenben meg én működök úgy, hogy sokkal hamarabb átlátok valamit. Ha ő ír egy levelet, gyakran felolvassa nekem, hogy az úgy jó-e. Ebben is kiegészítjük egymást. Ha én írok valamit, azt ő is megnézi.

Az is nehéz helyzet volt mindkettőnknek, amikor előadás közben lezuhantam a Vígszínházban. Egy ideig az sem volt biztos, hogy valaha lábra állok-e.  Tolókocsi, egyebek, akkor tényleg nehéz volt Krisztának is, hiszen alig tudtam emelni. Ezt is vehetjük próbatételnek.

Egyrészt saját részről hogyan kezeli, hogy ennyire kiszolgáltatott, hogy hirtelen bizonytalanná vált a jövő, másrészt Kriszta számára, hogy mit kezd ezzel a kiszolgáltatottsággal, bizonytalansággal.

Cs. A.: Ebbe ő beleállt, vitte a jogi részeit, képviselt engem. Bennem is fölmerültek kétségek, hiszen nem tudtam állni folyamatosan tíz peren keresztül. Forgattam később ugyan, de színházat nem mertem vállalni, mert ha azt mondják, hogy én egy kripli vagyok, akkor kész, vége. Pár év alatt jöttem fizikailag rendbe. De próbatétel volt az Ötödik Sally című darabunk is, amit húsz évig csináltunk. Azt gondolom, minden olyan dolog próbatétel, aminek tétje van az ember életében. Maga a kapcsolat is próbatétel. Mert én megtudok a másikról dolgokat, ezáltal magamról, aztán ezt oda-vissza játsszuk. De valahol iszonyatosan mélyen az van, hogy ránézek egy képre a polcomon, látom Krisztát, amikor Zsófi született és a tengerparton nyaraltunk, és az jut eszembe, hogy ezzel nagyon nehéz lehetett bárkinek is versenyezni. Az akkori énemmel, és hogy én most is ugyanazt a csajt látom. Nem a húszéves nőt, hanem őt, ugyanazt a csajt, ugyanazzal az érzéssel.

Milyen utat választottak a gyerekek?

Cs.A.: Zsófi, a nagylányunk járt dzsessz konzervatóriumba, aztán kiment Olaszországba dolgozni, ott egy kislánnyal foglalkozott két és fél évig. Közben elkezdett jógázni, kiment egy fél évre Indiába, ahol elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot, és dolgozott is jógaoktatóként. Gyógypedagógus akart lenni, Kriszta mondta is neki kiskorában, hogy jó anyuka lesz, és csodás szociális munkás és bárkiről gondoskodó, igazi tanító. India után egy kicsit itthon volt, majd megint visszament Olaszországba. Zseniális, ő a világ legjobb bébiszittere. Maga úgy fogalmaz, hogy mama-segítő vagyok. Elvégzett egy dúlatanfolyamot is,  így szülés-segítő is. Olaszul, angolul magas fokon magától megtanult. Most épp magyar jelnyelvet tanul, angolul már tudja. Lilike járt Földesi Margithoz, volt Nemzeti stúdiós, eltöltött egy évet a békéscsabai színházban, aztán felvételizett a kaposvári és a pesti színművészetire is. Marosvásárhelyre elsőre vették fel. Nagyon jól érzi magát ott, jó a légkör, a színházvezető az egyetem vezetője is,  a román és a magyar tagozat között szoros összekapcsolódás van,  nincs semmilyen feszültség. Imádunk oda menni. Ott valahogy még a régi, nyugodt világ van, a békebeli. Lilike egyik otthonában, most  Békéscsabán dolgozik Csiszár Imrével. Neki is az alkotás  a dolga. Kristóf most lesz 18 éves, tánctagozatra jár. Fantasztikus alkotó ő is, zenél és táncol, színjátszózás is van, benne van A Pál utcai fiúkban is, amit Kriszta rendez itt a II. kerületben. Neki is a művészet az irány.

Sokat dolgoznak együtt, volt olyan szituáció, amelyben a merengő férj rendezte a lobbanékony feleséget. Ez hogy működött?

Cs.A.: Én rendeztem, de ő írta a darabokat. Így volt az És a nyolcadik napon című előadásnál és a Sally­nél is. A mi kapcsolatunkban, akár ő a rendező, akár én, nincs autoriter helyzet, hanem megyünk egymással. Sokszor rájövök, jobb úgy, ahogy ő akarja, és viszont. Itt jön az, amit Kriszta korábban mondott, tehát az az őszinteség, meg hűség, hogy tudjuk képviselni magunkat, igazi legyen a dolog. Nagyon alapos, ha néz valamit, de magánál is nagyon felteszi a lécet. Többször gondolom, hogy ezt nem tudom megugrani, és akkor mond valami olyasmit, ami egy kicsit megsarkantyúz.

Nekem igazából mindig az a lényeg, ha alkotok, hogy ő mit mond, ha megnéz valamiben.  Hogy neki tudok-e újat adni, és itt visszatérek arra, hogy mindig beleszeretek, mert ő is tud nekem újat adni. Vagy valamit csinál, és én rá tudok csodálkozni, hogy Jézusmáriám!

Mindeközben rengeteget dolgozik, színházban, tévében, filmekben is, ráadásul van egy saját zenekara. Ez a feleségére is igaz, aki ráadásul óriási energiákat fektet az elesettek, a szegények támogatásába is.

Cs. A.: Kriszta úgy működik, hogy valahogy minden, amire reagál, ezek a társadalmi dolgok is, amiket elvállal, mind szerelmek. Annak idején osztályfőnökének, Kazimir Károlynak mondta, hogy ő robbantani akar, mire a bölcs mester mondta, hogy maga csak ne akarjon robbantgatni. De nem adja fel, mindig ügyeket, képviseletlen dolgokat karol fel.

Mindez rengeteg energiát követel attól is, aki társ­ként éli át. Amikor Kriszta azt találta ki, hogy hajléktalanként él egy hétig a városban télvíz idején, megfordult a fejemben, vajon mit szól a férje, a családja ehhez az egyáltalán nem veszélytelen kísérlethez.

Nyilván megijedtem, elmondtam neki, hogy szerintem mi lesz, ha ez vagy az történik vele.  Ő azt mondta, ne tegyem rá a félelmem. Végső soron így van mindennel, amit a fejébe vesz. Ilyen volt gyerekkorától kezdve, ilyenek voltak azok, amiket együtt is csináltunk, azok is, amiket csak ő csinált, és ebben nem csak a művészeti dolgok jelentek meg, hanem egy lélegeztetőgépre való gyűjtés, amiből végül két gép lett, vagy egy kilakoltatott család számára szervezett házvásárlási akciója és a többi hasonló is. Minden olyan dolog megvalósult, amit nem maga miatt csinált, hanem úgy, mintha valamiféle papnői feladata lenne. A hajléktalan történetnél, amiből egy nagyon fontos előadást is készített, rájöttem, hogy ez is egy feladat, amit bevállalt, mert baromi fontos. Azt mondtam, oké, nem lehet baja, én azért aggódom, de ezt az aggodalmat nem szabad ráakasztani. Nem azt mondom, hogy nem maradt bennem egy izgalom, mert azért maradt, de én ezt így tudtam elrendezni magamban. Éreztem, hogy ő annyira akarja, nagyon húzza bele a szíve, és azt mondtam, hogy nem lehet baja.

Nem érzi néha soknak mindezt? Gyerekek, család, munka, különböző karitatív szervezetek segítése, és még bármi, ami jön?

Cs. A.: Persze, ő is szokta érezni meg én is. Ő sokszor érzi úgy, hogy visszafogom dolgokban, de ezeket meg tudjuk beszélni. Mert közben bennem is az dolgozik, hogy ha ő ezt nem csinálja meg, akkor nem tudja úgy megvalósítani magát, hogy megmaradjanak az alkotó energiái. Sokszor megtörténik, hogy amikor valamilyen ügy mellé áll, rengeteg gyalázkodást kap. Például amikor a kilenc gyerekes családnak gyűjtött házra, sokan bántották, hogy gyenge színész, és így akarja magára felhívni a figyelmet. Vagy amikor kezdett szétrepedni a házunk a szomszéd építkezése miatt, és ebből nyilvános ügy lett, kapott gyalázkodásokat is.

Iszonyú leleményes a rosszindulat. A házmentés folytatásos regényében legutóbb azt láttam, hogy ő már kezd belefáradni ebbe a dologba, és most a férj intézkedik.

Cs. A.: Én lassú vagyok, lassan írok meg mondjuk egy levelet, ő meg nagyon gyorsan. Régen az is feszültségpont volt, hogy én lassan döntök. Ami nem igaz, viszont tény, hogy nekem több információra van szükségem a döntéshez, mint neki. Valószínű, hogy ettől tudunk mi balanszolni, attól tud mozogni a hinta, hogy így ülünk a két végén. Mondtam is neki, ha olyan lennék, mint te, akkor egy hét múlva szétmentünk volna.