Keresés
rovatok
rovatok
hallgass! | 2018 nyár
Fotó: Hernád Géza
Kabai József
Elgurult a gyógyszerem örökre…
Iván nem pazarol
Vitáris Iván 19 éves volt, amikor megalakult együttese, az öttagú Ivan & the Parazol. 2012-ben megnyerték a Hard Rock Rising nemzetközi tehetségkutató magyarországi döntőjét. Három lemezük jelent meg eddig. 2014-ben a Deep Purple előzenekarként turbózták a hangulatot az Arénában. Mára az ország egyik legnépszerűbb bandájává nőtték ki magukat.

A hatvanas-hetvenes években, ha húszéves zenészek összejöttek, természetes volt, hogy rockzenekart alapítottak. Nagyon nem is tehettek mást.  2010-ben, az elektronikus zene és az effektbajnok DJ-k korában ez már nem annyira nyilvánvaló. Hogyan találtak egymásra az együttes tagjai, akik a rock and roll jegyében egy húron pendültek?

Szerintem a legerősebb kötelék az ilyen baráti zenekarokban, amilyen a miénk is, a gimnáziumi ismeretség. Egy gimibe jártam a dobosunkkal, Simon Bálinttal a Városmajorba.

Csináltunk egy iskolai együttest haverokkal, és játszottunk a Led Zeppelintől a Jethro Tullig nagyon sok mindent.

Ezzel párhuzamosan volt a dobosunknak általam akkor még nem ismert arcokkal egy másik zenekara, amiben funky és jazz témákban impróztak. Ott játszott a billentyűsünk, Beke István és a basszusgitárosunk, Tarnai János, aki sajnos pár hónapja megbetegedett, és nem tarthat velünk az élő koncerteken. És a harmadik fonál az egészben egy zeneiskola, ahová mindannyian jártunk rövidebb vagy hosszabb ideig, és ahol megismertük Balla Mátét, a szólógitárosunkat. Ez a három fonál egyszer csak keresztezte egymást, és lett belőle az Ivan & the Parazol.

Négyen huszonévesek, a billentyűsük jó pár évvel idősebb. Hogyan került ő a tejfölösszájúak közé?

Beke István volt az egésznek az atyja. A nevünket is ő találta ki. A banda első két évében óriási szerepet vállalt a koncertszervezési, logisztikai munkákban. Tíz évvel idősebb nálunk, fellépett már itt-ott a korábbi együttesével, így egy-két szereplőt már ismert, például az akkori Gödörben meg a Dürer Kertben a programigazgatót, ami komoly segítséget jelentett nekünk az elején.

Azt hiszem, mindenkit furdal a kíváncsiság, honnan ez a név?

Beke, amikor kicsit álmatlanabb napjait élte, egy ELMŰ-plakátot félreolvasott, amin az állt, hogy Ön pazarol? Á, igen, parazol… nincs semmi értelme. Ez király, mondta, és akkor SMS-ben körbeküldte, hogy: „Na? Ivan & the Parazol milyen lenne?” És akkor mondtuk, hogy kurva jó!

Ön „Ájvennek” ejti a nevét, sokaktól simán Ivánt hallani…

Engem nem zavar. Az egyetlenegy érv, ami az „Ájven” mellett szól, hogy a zenekar nevében angolosan írjuk, tehát nincs benne ékezet.

Ettől függetlenül a kétféle kiejtést már réges-régen elfogadtuk, ahogy azt is, amikor a Volt Fesztivál hivatalos programjában úgy voltunk kiírva, hogy Iván pazarol.

Ez nagyon szép! De ugorjunk vissza kicsit a gyerekkorába, illetve a szülei kamaszkorába is, a hetvenes évekbe, amikor a fiatalok lázadásának egyik fő megjelenési formája a rockzene volt, és nem hallgatták, mert ki nem állhatták az idősebb korosztályok által kedvelt könnyűzenét, a hagyományos tánczenét. Önnél ez rendhagyó módon alakult. Mivel az otthon hallott rockon nőtt föl, és megszerette, ilyenformán a lázadása elmaradt?

Egy furcsa paradoxon állt föl. Nekem apukámmal arról kellett vitáznom, hogy a Fonográf menő, vagy nem annyira az. Én imádom, de ő azt mondta, hogy 16–18 évesen inkább Queent hallgattak, és nem mentek mondjuk Fonográfra. Ettől függetlenül Szörényi munkásságát ő is szereti nagyon, meg elismeri – de igen, értem, mert a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem biztos, hogy Fonográf klubba járni volt a legvagányabb. Már csak azért sem, mert pont akkor jöttek azok a zenekarok, amik az egész addigi beatmozgalmas – az akkor kicsit már öregedő – generációval szembementek: Európa Kiadó, URH, Balaton…, és ha te akkor azt mondtad, hogy Fonográfra jársz meg Koncz Zsuzsára, akkor lehet, hogy kiröhögtek. De nem éltem akkor, szóval csak tippelek. Én voltam Fonográfon, egyszer, mert egy koncertet adtak csak az elmúlt huszonhét évben, amióta élek.

Amikor még nem ismertem az Ivan & the Parazol számait, és csak híreket hallottam az együttesükről, konkrétan, hogy öt fiú a klasszikus rockzenéhez visszanyúlva őrjíti a fiatalokat, azt hittem, hogy biztosan valamelyik régi banda, talán a Uriah Heep vagy a Led Zeppelin nyomvonalán haladnak. Erről ugye szó sincs. Már a megalakuláskor rátaláltak a saját hangjukra, vagy folyamatosan alakult ki a stílusuk?

Egyből meglett. Lementünk az első próbákra, bedugtuk az erősítőt, a gitáros lefogta az első akkordokat, én ráénekeltem valamit, és rögtön ez jött ki. 2010 februárjában alakult meg a zenekar, és hamarosan megszületett három-négy számunk, amik az első, 2012-es lemezünkön rajta vannak.

Nem kellett óriási kompromisszumokat kötnünk, mert nem voltak igazán ellentétes elképzelések a csapaton belül. A stílus talált ránk, az formált olyanná minket, amilyenek most vagyunk.

Az évek folyamán már leosztódtak a feladatkörök, amikbe lehet, hogy valaki nem folyik annyira bele, mert érzése szerint csak feltartóztatná a munkafolyamatot, de a zeneírásba, hogy formailag hogyan nézzen ki egy dal, abba mindenki egyenlő arányban beleszól.

Melyik nagy előd inspirálta a legjobban?

A Uriah Heepet is nagyon szerettem, de a Deep Purple a szívem csücske. A zenélést is szinte amiatt kezdtem el, hogy tizennégy éves koromban meghallgattam a Made in Japan albumot, amit karácsonyra kaptam egy osztálytársnőmtől. Beraktam ezt a másolt CD-t, elkezdődött a Highway Star, és akkor azt mondtam, hogy ilyen nincs…, ilyen nincs! A Made in Japanben olyan nyers erő van, hogy szerintem a valaha készült egyik legjobb koncertlemez. És technikailag úgy szól, mintha tényleg ott állnék a színpad előtt. A zenekar itt nagyon együtt van; akkor kapták el ezt a felvételt, amikor a csúcson voltak. Későbbi énekesük, Coverdale is fantasztikus, de nekem Ian Gillan volt az Isten.

Amikor meghallottam az eredeti Jézus Krisztus Szupersztárban énekelni, akkor teljesen kész lettem, elgurult a gyógyszerem örökre, belegurult egy lefolyóba és eltűnt.

Énekel olyan Deep Purple-t, ami Gillan hangján szólalt meg?

Én nagyon szívesen énekelnék, de ez utoljára a gimnáziumi csapatban fordult elő. Az Ivan & the Parazollal még nem játszottunk soha egy darab Purple-t sem.

Miért nem? A két énekes különböző hangfekvése miatt?

Nem. Úgy érzem, a legtöbbet el tudom énekelni. Persze vannak dalok, amiket biztosan nem vállalnék be, de az öt tag döntése a lényeg, hogy melyik együttes melyik dala legyen, így találjuk meg, ami a zenekarunknak jól áll. Amúgy érdekes, hogy a gitárosunknak Ritchie Blackmore volt az egyik nagy példaképe. Balla Máté játékstílusa néha emlékeztet az öregére, a szólókban fel lehet fedezni, ám már annyira kialakított magának egy saját zenei világot, egy gondolkodásmódot, hogy tényleg csak nagyon pici a hasonlóság. Gondolom, ez velem is így van az éneklésben. A dobosunk is szereti a Deep Purple-t, de a többieknek már nem a number one-ja.

Amikor csinálunk egy feldolgozást, az akkor működik jól, ha minden tag nagyon jól bele tudja tenni a maga részét úgy, amitől a mi verziónk több lesz, mint az eredeti dal. És ha működik együtt a kémia, az a legjobb.

Az Illéstől az Add a kezed erre az élő példa, amiről egyébként sokan azt hiszik, hogy a mi számunk. Bródy mondta is egyszer, hogy hát, ezt jobban játsszátok, mint mi. Szerintem csak másképp játsszuk, ennyi, bár ez nagyon nagy elismerés.

Elsődleges szempont a feldolgozandó nóta kiválasztásakor, hogy az eredetinél jobbat kell összerakni?

Igen. Abszolút. Az egész Syriusos történetünk is arról szólt. Született sok Syrius-feldolgozás és az életművet feldolgozó koncert fantasztikus zenészektől, nagyon jó előadások, csak ezek az interpretációk teljesen más képet adtak a Syriusról, mint amilyen mondjuk bennem él. Szerettem volna olyat csinálni, amivel meg tudjuk fogni a Syrius lényegét, és remélem, hogy 2016 decemberében a Müpában ez sikerült. A fennmaradt felvételek alapján azt éreztem, hogy amellett, hogy mennyire kiforrott, mennyire bonyolult, nehéz és újító zenét csináltak, iszonyatosan lazák és alázatosak voltak. Az eddigi Syrius-feldolgozásokra jellemző volt az óriási tisztelet, hogy ez most a Syrius… és Úristen… és ünnepélyesség – ez persze bennünk is megvan, csak amikor előadjuk a dalt a színpadon, akkor ezt a karót nyeltséget szeretném elengedni.

Mert a Syrius egy felszabadító, forradalmi beatzene, csak bonyolultabb, progresszív rockba ágyazva. És azt a felszabadultságot és azt a szexualitást, amit ők sugároztak, nem lehet ebből kihagyni.

Ez akkor lesz jó, ha az a coolság, ami maga Orszáczky Jackie vagy Ráduly volt, létrejön. Ha nincs benne görcs. A Syrius nem március 15-e. Nem egy gránitszobor, ami elé koszorút helyezünk. Az ördög álarcosbálja tényleg olyan lemez, ami megelőzte a kortársait. Itthon is, nyugaton is. Ez a furcsa blues-os, dzsesszes, rockos, beates dolog olyan, hogy ha valaki most felteszi Los Angelesben ezt az LP-t, akkor csak néz, hogy mi van? És Jackie angolja is olyan volt, hogy nem lehetett nagyon belekötni.

Nem hétköznapi az az elhivatottság és az a szenvedély, amivel a „Syrius-hagyatékhoz” nyúlt. Kár, hogy Orszáczky ezt nem érhette meg. Hány éves korában hallotta először őket?

A Syrius nem családi vonal. Otthon nem volt lemezünk tőlük. Tizenévesen elkezdtem olvasni beatlegendákról, könyveket, lemezeket gyűjtöttem, és már megvolt a zenekarunk, amikor húszévesen eljutottam a Syriushoz. A lemezgyűjtésem során már tudtam, hogy van Az ördög álarcosbálja, igen, a beszerezhetetlen, a drága bakelit, és akkor beleástam magam a Syrius-sztoriba, mert láttam, hogy minden rockszakíró és minden zenész mindenhol emlegeti őket.

A szülei kedvenc rockzenéi mikor ragadták el?

13–14 éves koromban. Nálunk mindig szólt a zene, otthon, autóban. Nekem az volt a vicces, hogy amikor később találkoztam egy-egy klasszikus rockfelvétellel, rájöttem, hogy ja, ez a Pink Floyd, ez a Frank Zappa vagy ez az AC/DC megvolt a szüleim lemezgyűjteményében. Odahaza nagyon ment a Loksi, az Illés, az István, a királyon 827-szer voltunk, az Illést 2005-ben láttam a Szigeten.

Mekkora lemezgyűjteménye van?

Körülbelül 250 bakelitem lehet. A magyar lemezekre koncentrálok elsősorban, sok ritkaságot sikerült beszereznem.

Megvan a teljes Illés-diszkográfia az összes verzióban, amin megjelent, kivéve Szörényi betiltott borítós Utazás-lemeze.

A Szyksznian Wanda tervezte borítón drogos utalást véltek felfedezni az elvtársak, egy nap után beszedték a boltokból, bezúzás. Ma ez az egyik legkeresettebb a piacon. Börzéken kutatok, és külföldön is vásárolok. CD-ket nem gyűjtök, talán 30 darab van. Az Ördög álarcosbálját a Hollán Ernő utcában vettem meg egy lemezboltban. Egyszer megláttam ott a betiltott borítós Szörényi-lemezt – az orrom előtt vitték el.

A fellépéseiken nem csempésznek be egy-két Syrius-nótát a saját számaik, az Illés és az LGT-feldogozásaik közé?

De igen, már többször is előfordult.

Ez a jóval fajsúlyosabb zene nem okozott meglepetést, esetleg meghökkenést a nagyon fiatal hallgatóságban?

Meglepődtek, de azért mégis örültek. Ügyesen kell beépítenünk a többi közé, és akkor jóérzéssel vegyes csodálkozással mennek el, hogy hú, hát ez mi volt, meg hogy is volt. Azért is jelentettük meg külön a Szép lányok, ne sírjatok című Syrius-feldolgozást, mert az egy beat daluk. Persze benne van a matek, de populárisabb, könnyebben fogadták be az emberek.

A koncertjeiken milyen a saját számok és a feldolgozások aránya?

Általában nyolcvan százalék a saját.

A májusi Óbuda Napján a Fő téren a közönség keménymagja már félidőtájt a Kislány, add a kezedet követelte…

Nagyon szeretik, de azt mindig a végére tesszük. Óbuda Napján játszottunk Loksit és Kexet is. Vannak saját magyar szövegű dalaink is: Jól áll nekem az élet, Dobd ki, Ha megnyitod a szíved – ezeket mindig hallhatja a közönség, a többit pedig cserélgetjük. Piramist akkor játszottunk, amikor Závodit elhívtuk vendégeskedni a Budapest Parkba és a Szigetre.

A számaik túlnyomó része azért szólal meg angolul, mert már a kezdetektől az országhatáron túlra tekintgetnek?

Arról is szól. Meg arról is, hogy a festő egyik nap pirossal dolgozik, másnap meg kékkel. A két nyelven mások a lehetőségek, más a kifejezésmód, és mi ezt szabadon kezeljük.

Ha olyan ihlet jön, amit magyarul tudok megfogalmazni, akkor az magyarul lesz, ha meg angolul, akkor angolul.

Hogyan veszi a közönség a kétnyelvűséget?

Nagyon különböző véleményeket hallottam. Például: „végre valaki meri vállalni az angol szöveget”, vagy „jaj, annyira jó, hogy vannak magyar szövegeitek, miért nincs több?” Előfordul, hogy bekiabálnak koncerten, hogy a Love is like-ot miért magyarul éneklem. Erre azt mondom: írjon neked is a Bródy János magyar szöveget, és utána próbáld meg angolul énekelni!

A Love is like című számukra az a Bródy János írt magyar szöveget, akinek a hatvanas évek közepén elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy az angolszász beat végre magyar nyelven szólalhatott meg. Elképzelhető, hogy Bródy a Ha megnyitod a szíved szövegével azt üzente önöknek, hogy gyerekek, gyertek szépen vissza…

Nem csak elképzelhető, hanem így van. 2015-ben játszottunk Bródyval az Akvárium Klubban, ami nagyon jól sikerült. Mindenki tök jó hangulatban ment haza, és akkor reggel látom, hogy jött egy e-mail tőle, a tárgya: ajánlat. Azt írta, hogy szerinte a közönségünk nagyon igényelné még a magyar szövegeket, és akkor tessék, itt van egy. A célzása egyértelmű, hogy igen, ti is írjatok még magyarul. Nem sokkal később írtam is, ez a Dobd ki című számunk.

Jó látni, hogy Bródy János nyitott a fiatalok felé, eljön koncertekre, több együttesnek is ír szövegeket. Szerintem pont emiatt tud „tini” maradni.

A rockzenében, amit játszanak, értelmezhető még a lázadás most, a 2010-es évek vége felé?

Abszolút. Úgy gondolom, hogy a beat- és a rockzene a világban és Magyarországon is kezd visszakerülni a lázadás kategóriájába. Vannak felületek, helyek, médiumok, ahol jelzik, hogy szeretnék látni és hallani, amit mi csinálunk, és van, ahol azt mondják, hogy nem. Miért nem? Mondjuk azért, mert rockzene.

Ezt nem egészen értem. Lemaradtam valamiről?

Leginkább a médiára gondolok, ott léteznek bizonyos irányelvek, amikbe vagy beleférünk vagy nem. Rádiós lejátszásokba bekerülni manapság elég nehéz. Lehet említeni a Petőfi Rádiót, ami egy óriási változáson ment keresztül. Mi nagyon sokat szerepeltünk az MR2-n, ahogy más fiatal együttesek is; például 2012-ben az első nagylemezünk anyagát élőben mutathattuk be a 8-as stúdióban, és ezért a mai napig nagyon hálásak vagyunk például Horváth Gergőnek. Sok más műsorvezetőt, szerkesztőt is említhetnék, akiknek köszönhetően nagyobb közönséghez eljuthattak a dalaink. Kb. másfél éve profilváltáson ment keresztül a rádió, a zenei szerkesztési elvek is megváltoztak, egy sokkal kevésbé progresszív, rock- és beatzenét alig sugárzó adó jött létre.

Ahogy látom, velünk gyakorlatilag már nem számolnak. A Petőfi nagyon sokat adott ahhoz, hogy ismertek legyünk.

Neki köszönhetjük, hogy a Take my Hand, ami az első slágerünk volt, toplistás lehetett, mert lement mondjuk naponta háromszor abban a rádióban, amit mindenki hallgatott, és cool volt azt a rádiót hallgatni.

Rendszeresen fellépnek Óbudán, és úgy tudom, hogy évről-évre nagyobb közönség előtt.

Szerintem az egész óbudai történetből nagyon jól látszik az, hogy ha bíznak bennünk a szervezők, akkor sok és nagy eredményt lehet elérni. 2014-ben elkezdtük az első Óbuda Napunkat délután a Kobuciban, és aztán évről-évre, egyre följebb jutva eljutottunk oda, hogy idén a Fő téren játszottunk főidőben, fél kilenckor, nem tudom hány ezer ember előtt. Marha jó koncert volt! Nagyon gondolkodom azon, hogy lehetne az Óbuda Napjából egy új Tabánt csinálni.

És jöhetnének Presserék előzenekarnak…

Ha lenne megint Loksi, boldogan mennénk eléjük, de ez már nem lehetséges. Nekem a Tabán az egyik etalon rendezvény Magyarországon, a fantasztikus hangulatával, amit az LGT és a Mini produkált a hetvenes-nyolcvanas években. Felvételeken láttam: őrületes muzsikálás! Az egyik Loksi búcsúkoncerten már ott voltam. De visszatérve Óbudára: első megjelenésünkkor már komolyabb publikum előtt játszhattunk. Korábban is próbáltuk megfogni az olyan lehetőségeket, ahol közönséghez juthatunk, például 2012-ben a Dürer kertben 5–600-an voltak, az Irie Maffia előtt léptünk fel. Összehasonlításképpen mondom, Óbuda mellett a számunkra másik fontos rendezvény a BelFeszt, a Belvárosi Fesztivál. Oda nem mentünk el minden évben, rotálták a fellépőket.

Kiváló lehetőség volt, viszont Óbudán megvan valami barátságosság, valami családiasság, ami nekem tetszik.

Hogy érti azt, hogy családiasság?

Koncert után átmegyünk a Kobuciba, és akkor ott van a közönségünk egy része, fiúk, lányok, akik nem sietnek haza. Beszélgetünk, és le lehet mérni, hogy jók voltunk-e, tetszett-e nekik, vagy nem tetszett.

Az Óbuda Napján, ahogy láttam, több generáció is kíváncsi volt a programjukra. Egy sima Ivan & the Parazol bulin leginkább a tízen- és huszonévesek vannak jelen?

Igen, főleg. De örülök annak, ha idősebbek is megnéznek. 2014-ben a Deep Purple előzenekaraként játszottunk az Arénában, aztán az Illés beatünnepen, vagy akár a Müpás Syrius-bulit is említhetem, ahol negyven fölöttiek is hallgattak minket.

Az tök jó, hogy ott vannak emberek a nézőtéren, akik a beatzenén nőttek föl, és megtalálják azokat a régi dalokat a műsorunkban, amiket szeretnek, és a mi feldolgozásunkban esetleg ugyanúgy tetszik nekik.

Rengeteg a fiatal lány a koncertjeiken…

Az a jó!

Ők már magukévá tették a Parazol klasszikus rockból merítő zenéjét, vagy inkább önnek, a régi rocksztárokat idéző, lobogó hajú, ugráló frontembernek tudható be a hangos lelkesedésük?

Minden számít. Biztos, hogy a zenekar összes tagjának van olyan kisugárzása, amit a lányok adóvevői érzékelnek. Én azért úgy veszem észre, hogy egy zeneileg eléggé művelt és figyelmes közönségünk van. Pont Óbuda Napján legutóbb egy nagyon jó fej társasággal dumáltam hosszabban, akik abszolút képben voltak a Parazollal. Elmondták, hogy milyennek látnak minket, ami nagyon érdekes, mert én belülről nem úgy érzékelem, mint ők. Számunkra nagyon fontos a kommunikáció a közönségünkkel. Például játszottunk Győrben, tök sokan voltak, eljött a 16 és 25 év közötti korosztály, és velük társalogva kiderült, hogy ami az elmúlt 4–5 évben történt velünk, arról az égvilágon semmit nem tudtak. Csak annyit mondtak, hogy ők azt hallották ismerőseiktől, hogy az Ivan & the Parazol jó. De az, hogy Szigethimnusz, az, hogy három lemezünk jelent meg, az, hogy hol itt, hol ott léptünk fel külföldön, nem tud eljutni az emberekhez. Az Ivan & the Parazol ma Magyarországon szájhagyomány útján terjed.

Fotó: Kocsis László Zoltán

Hogy is volt ez a Szigethimnusz?

2014-ben megkerestek minket, hogy a második nagylemezünkről, a Mode Bizarre-ról kiválasztották a Together című dalunkat himnusznak. Tök érdekes volt. Gyerekkori élményekből írtam meg, és történetesen marhára illett a Szigethez: hogy együtt vagyunk, szabadon, és Szigetköztársaság, ha bent vagyunk, minden rendben van – jó egymásra találás volt.

Rendszeresen koncerteznek külföldön, az együttes többek között eljutott New Yorkba és Londonba is. Gondolom, kijutni egy fesztiválra, vagy klubkoncertet adni valahol Európában a szervezés szempontjából nem egyszerű dolog.

A zeneipar vezető képviselői tartják egymással a kapcsolatot, és főleg ismeretség alapján üzletelnek. Kiépült egy rendszer, ami Amerikában már 1950-ben is jól működött; sajnos ebben a körben Magyarország kicsit a perifériára szorult.

Nagy örömünkre létrejött a Budapest Showcase Hub, ami egy zeneipari találkozó, ahol megjelentek koncertszervezők, menedzserek, kiadók, hivatásos tehetségkutatók, és a Hangfoglaló Program is részt vállal a nemzetközi megjelenés támogatásában.

2016 novemberében a négynapos rendezvényen a magyarokon kívül fellépett még a közép-kelet-európai régió számos rockegyüttese. A lényeg, hogy Magyarország zeneipara elindult egy olyan úton, ahol fel tudunk zárkózni a nyugati országokhoz, ami azért jó, mert megismerik a zenei kultúránkat, a zenekaraink kijuthatnak külföldre, vagyis bekapcsolódunk a nemzetközi vérkeringésbe.

Mit érez, hol tartanak?

Sok mindent elértünk, ami számunkra eredmény, és dolgozunk azon, hogy ez folytatódjon. Most vettük fel Los Angelesben a negyedik lemezünket az EastWest stúdióban, ami egy legendás hely, Michael Jackson, Frank Sinatra, a Stones is dolgozott már itt.

Miért volt szükségük amerikai stúdióra?

Egy nagyon egyszerű példát mondanék. Egyik kedvenc lemezem a Loksitól a Bumm – meg kell hallgatni a magyar lemezt, meg a kint fölvettet. Egyik így, másik úgy szól.

Úgy érti, hogy 45 év elteltével a hazai technikai feltételek ugyanúgy le vannak maradva az amerikaitól?

Nem lemaradásra gondolok, csak a mai napig nagyjából ugyanakkora a különbség. Nem azt mondom, hogy itthon nincsenek kiváló szakemberek, nincsen jó stúdió, csak azt a fajta hangzást, amit mi kerestünk, a Los Angeles-i stúdióban tudtuk megtalálni.

Mondana egy példát?

Az egyik számhoz egy elég érdekes visszhangos hangzást találtunk ki, kemény basszusalappal, és nekem annyi volt az ötletem, hogy szóljon úgy az ének, mint a Doors első lemezén. És akkor a producer mondta, hogy ezt kell beállítani… meg izé… meg olyan mikrofon kell – és aztán amit felénekeltem, az egy az egybe úgy szólt, ahogy kértem.

Egy gasztronómiai hasonlattal élve úgy mondanám, hogy a Doors egy szarvasgombás tagliatelle-t főzött az első lemezén, abból én csak a szarvasgombát vettem ki, és beleraktam a mi kajánkba.

Hogy a végén mi lesz belőle, azt még nem tudom. Azt tudom, hogy az összetevőket megpróbáljuk úgy összeválogatni, hogy olyan új étel jöjjön ki belőle, aminek az alapanyagai baromi régiek.

Hogyan élnek? Úgy értem, a rocksztár allűrök szükségképpen megtalálják a zenészeket, vagy lehet azok nélkül is létezni?

Legtöbben egyetemet végzett emberek vagyunk, én kisebb-nagyobb szenvedéseket követően végül tavaly ipari termék- és formatervező mérnök lettem. Szerintem mindannyiunkban megvan a rocksztár… nem allűr, hanem attitűd.

Hogyan tervezi a jövőjét, egyáltalán tervezi?

Nagyon örülnék, ha idős koromig tudnék a rockzenével foglalkozni, vagy a zene körül tevékenykedni. Nem tudom kijelenteni, hogy hatvanévesen mit fogok csinálni. Nyolc éve sem tudtuk megmondani, hogy eljutunk idáig, vagy hogy a basszusgitárosunk 2017-ben lebetegszik, és hosszú időre ágyhoz lesz kötve, és négyen kell tovább mennünk másik zenész segítségével. Egyébként meg minden az ihleten múlik, hogy mondjuk tíz év múlva milyen állapotba kerülök vagy kerülünk, hogy musicalt vagy színdarabot írunk esetleg, mert éppen az érdekel minket, vagy az Ivan & the Parazollal annyira sikeresek leszünk, hogy nem lesz időnk semmi másra. Ezek mind jó dolgok. Bárhogy is alakul, állok elébe!