A kiállítás egyszerre nagyon aktuális és összegző. Emellett hangsúlyosan megmutatja azt a két jellemzőt is, ami egyáltalán nem megszokott a magyar képzőművészeti életben: az egyik a politikusság, a másik a humor. Túlzott leegyszerűsítés, ha azt mondom, az okok a budapestitől eltérő gyökereidben, szocializációdban keresendők – hiszen te Belgrádban szerezted a diplomádat?
Annak, hogy én egyfajta különutas vagyok ebben a magyar képzőművészeti szcénában, valóban lehet az az egyik oka, hogy egy másik társadalomban nőttem fel, eltérő szenzibilitású művészeti környezetben. Az én esztétikai tapasztalatom kiskoromtól fogva különbözik a legtöbb magyarországi képzőművészétől. A szüleimmel gyerekkoromban sokat utaztunk a világban, végigjártuk a klasszikus művészet fontos helyszíneit Olaszországban, Franciaországban, Németországban, aztán 15 éves koromtól kezdve a bátyámmal jártuk Európát, megnéztünk számtalan múzeumot, kortárs művészeti kiállítást. Újvidéken éltem, Belgrádban jártam művészeti egyetemre, és mondjuk úgy, hogy a jugoszláv mellett nemzetközi és balkáni hatások is értek. A hangom és a temperamentumom kilóg a magyar közegből.
Kívülállóság jellemez, amit felfoghatunk egy másik perspektívának, egy másfajta rálátásnak a magyar történelemre, a magyar kulturális és politikai helyzetre.
Máshol alakult ki a személyiségem, de ettől függetlenül Magyarországon vagyok itthon, 35 éve élek Budapesten. Kevésbé tudok polarizálódni egyik vagy másik irányba, de igyekszem is egyenragú távolságtartással kezelni az oldalakat. Hiába politikusak a képeim, vagyis inkább hordoznak politikai tartalmakat, nem szurkolok velük semelyik pártnak, és ami még ennél is fontosabb, nem használom a művészetemet propagandaként. Inkább történelmi feljegyzésekként, általános kritikaként, egyfajta vizuális többpártiságot képviselve. Látom, ahogy különböző emberek próbálnak engem különböző fiókokba szorítani, de alapvetően ki szoktam csúszni a legtöbből. Ennek azért is örülök, mert minden oldalról, eltérő társadalmi rétegekből vannak szimpatizánsai a munkámnak. Ha kritikát, vagy véleményt kapok – akár pro, akár kontra –, azokat meg szoktam fontolni, de úgy gondolom, ha beilleszkednék egy hatalmi vagy ideológiai táborba, attól a pillanattól kezdve unalmassá válnék. Hiszen éppen az a feszültség adja a munkáim sava-borsát, hogy mindenki megkapja a magáét.
Milyen családi háttér formált? A művészpálya elfogadott irány volt a családodban?
Nem biztattak, de nem is ellenezték. Alapvetően értelmiségi családból származom, öt generációra visszamenőleg voltak benne tanárok, a nagyapám ügyvéd volt és királyi közjegyző, édesapám belgyógyász és kórházigazgató, édesanyám pedig jazz-zongorista és komolyzenei szerkesztő az Újvidéki Rádiónál.
Édesapám egy katonakórház igazgatójaként gyakran látott vendégül katonatiszteket. Barátkoztak, kártyáztak, fröccsöztek, és az asztalnál sokféle témát átbeszéltek. Akkoriban inkább menekülni próbáltam a politikai témák elől, úgy gondoltam, romantikus reneszánsz punkként elvonulok elefántcsonttorony műtermembe, és az élet érdekes oldalára koncentrálok.
Aztán kiderült, hogy ezt nem lehet? A balkáni háború hozta a felismerést vagy valami más?
Leginkább a háború. Anyanyelvi szinten beszélek szerbül, része voltam az újvidéki szerb kultúrának is a magyar mellett, és jött egy olyan háború, amikor egyeseket etnikai származása, politikai véleménye, szabad gondolkodása miatt egyik napról a másikra üldözni kezdtek. Megéltem, milyen érzés, amikor a halálodat akarják. Ezt elképzelni sem lehet, ezért sokan azt hiszik, a jobb élet reményében költöztem Magyarországra, pedig egyszerűen csak az életemet mentettem.
Szeretem a világnak ezt a részét, az átkozott Kelet- Európát, mindenféle gyűlöletei, naivitása, rondasága – és rengeteg szépsége mellett. Azért sem költöztem távolabbra, mert azt terveztem, hogy a háború végeztével majd visszaköltözöm, és folytatom az életemet: a baráti kapcsolataimat, tanulmányaimat, zenekaraimat, az akkorra már valamennyire kialakult képzőművészeti karrieremet. Mielőtt eljöttem, már elég nagy kiállításaim voltak Újvidéken és Belgrádban. Mégis itt maradtam, családot alapítottam.
Megmaradtak a kapcsolataid, követed mondjuk a belgrádi vagy az újvidéki képzőművészeti és kulturális életet?
A mai napig sok barátom van Újvidéken és Belgrádban, tartom velük a kapcsolatot. Tavaly például Belgrádban volt kiállításom, ahol átéltem a tüntetések elbarikádozását, hogy ne tudjanak kormányt váltani. Eszembe jutott az 1987-es év, amikor belgrádi művészeti egyetemistaként ugyanígy tüntettünk az egyetemi autonómiáért, a szabadságjogokért, aztán jöttek a vízágyúk.
A belgrádi képzőművészeti egyetem festő tanszékének vezetője, Zoran Todorovic a barátom. Nekem mindig borzasztó érdekes vele beszélgetni, mert egy másik ember nézőpontján keresztül jobban meg lehet érteni egy másik kultúrát. Belgrád egy nyüzsgő világváros volt, amikor odaköltöztem, az egyetemen jó tanárok tanítottak jópofa, fiatal, kicsit őrült művészeket. Ebben az igazán bohém, ám egyben vészterhes időszakban kezdett a nacionalizmus és az őrület beleivódni a mindennapokba, ami megváltoztatta az emberek gondolkodását. A tanárok egy része külföldre menekült, mert nem bírta, a maradók megharagudtak a távozókra, és kihagyták őket a művészeti kánonból. Ambivalens élményként maradt meg bennem a belgrádi egyetemi korszak, azok a színes, fontos élményekkel teli, ám mégis sötét, baljós évek.
Többféle műfajban alkotsz, sohasem érezted azt, hogy választanod kell az írás, a zene és a képzőművészet közt? Hogyan kapcsolódnak ezek a területek benned egymáshoz?
Tinédzserként kezdtünk el művészkedni Bada Dadával és másokkal. Zenéltünk, kiállításokat rendeztünk a Május 1. Galéria pincéjében, komolyan beszélgettünk és komolytalanul buliztunk. Nem kellett zenésznek lenni ahhoz, hogy bevegyünk valakit a zenekarba, nem kellett képzett festőnek lennie, hogy kiállítsuk, és nyugodtan írhatott bárki. A Vajdaságban volt annak tradíciója – talán a kis lélekszám, vagy a nyitottság miatt, gondoljunk például Ladik Katalinra –, hogy valaki több műfajban alkosson. Valahogy normálisnak tartottuk, hogy ezt szabad, s én később sem akartam választani. Gyerekkoromban zenével voltam leginkább körülvéve.
A kiállításon követhetőek a képzőművészeti nyelvezetem kialakulásának fázisai, láthatóak például a legkorábbi, önfeledt, fölszabadult, bátor, vad, art brut, vagy neo-expresszionista, graffiti-hatást mutató képeim is. Ebben a korszakban kísérleteztem a legdurvább anyagokkal: ipari festékekkel, kályhafestékkel, színezőpasztával, minél kevesebből igyekeztem minél többet kihozni. Ezek az első periódus képei, amelyek nem voltak még sehol máshol kiállítva, csak Újvidéken, 1987-ben az Új Symposion művészeti fesztiválján.
Össze kellett őket gyűjteni erre a kiállításra, a rossz állapotban lévőket restaurálni is. A második korszak képeit – a fekete papírcsipkéseket, amelyeket 1987 és 1991 között festettem – szintén kevesen ismerik. A háború előérzetét hordozzák, egyfajta sötétséget. Az egyre durvuló politikai diskurzus, a demonstrációkon felbukkanó mindenféle vezérek fotói már egyértelművé tették, merre tartunk. Ám egy éjszaka, egy koncertről hazafelé tartva megálltunk egy sugárútnál, és miközben hosszan beszélgettünk művészi ügyeinkről, észrevettük, hogy egy katonai konvoj halad el mellettünk, mindenféle fegyverekkel. Legalább egy órán keresztül tartott, míg áthaladtak. Kezdett leesni a tantusz, hogy itt baj van, ezek a fegyverek fel lesznek használva, ezekkel szándék van. Mert az ember naiv és jóhiszemű. Mi is az utolsó pillanatig reméltük, hogy mégsem lesz háború, miközben teljesen egyértelmű volt, minden jel arra mutatott, hogy leszámolás lesz, az ország szétesik, és mindenki azt fog belőle kitépni, amit tud.
Ezek a fekete képek nagyon mások, mint az összes többi, depresszívek, de azt is mondhatjuk, hogy szépek, elegánsak, gondolatiak.
Ezek letisztult, magán-mitologikus, posztmodern hatású képek, amelyeken az Arte Povera hatása érződik. Azt is mondhatnám, hogy ennek a kiállításnak ezek a képek a nagy felfedezései.
Akkor készítettem őket, amikor még egy szégyenlős értelmiségi fiatalember voltam.
És most mi lett belőled? Egy magabiztos megmondóember?
Ó, ezt egyáltalán nem mondanám. Azt inkább, hogy a személyiségemben történt jelentős változás. Az önmagáért való szépségben, az esztétika erejében nem tudok már hinni. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a művészet kommunikáljon, az életünkkel kapcsolatos dolgokról szóljon akár hétköznapi, akár történelmi értelemben. Lehet harsány, felszólító, kritikus, provokáló – nem feltétlenül csak poétikai, meditatív, filozofikus értelemben kell megszólalnia. Igyekszem a néző emlékezetét, tapasztalatait, múltját is bevonni egy-egy kép értelmezésébe, s ha esetleg föltépek egy sebet, akkor mélyebben tudunk kapcsolódni, ami által az én sebem is tud gyógyulni.
Esterházy Péter írta a Harmonia Caelestisben, hogy „a világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, de nem mindig találtatik ember hozzá”. Te mintha az az ember lennél, aki megtalálja a humort a pillanatban, miközben én a kiállítás végére elszomorodtam.
Esterházy Péterrel sokat beszélgettünk és nevetgéltünk, de amikor – hogy úgy mondjam – eljutottunk egy bizonyos határig, néha csak annyit mondott: egy szót se többet. Ebben volt valami nagyon kedves, és volt valami nagyon tanári is, megszabta a határt, meddig mehetünk el egyfajta humorizálásban, és mi az, ami már nem ildomos.
A képeid esetében te figyelsz bármilyen határra a humorban?
Szerintem sok minden változott a művészetemben, közvetlenebb, brutálisabb, jelentéstartományaiban rétegeltebb lett, dramaturgiai értelemben pedig jelentős fejlődést mutat. A képeim esetében egyfajta színházi dramaturgiáról beszélhetünk, főleg abban a sorozatban, amikor ismert festmények parafrázisait hozom létre, amikor újrarendezek egy már létező történetet, új értelmezést adok neki, ami lehet abszurdba hajló, lemeztelenítő, frivol vagy éppen kedves, attól függően, milyen az eredeti történet.
Ehhez a sorozathoz ismerni kell a kortárs képzőművészetet? Úgy érzem, az is benne van a népszerűségedben, hogy olyan emberek is tudnak kapcsolódni általad a képzőművészethez, akik egyébként félnek a kortárstól, másfelől viszont olyan sok utalással dolgozol, hogy ismerniük kellene a fontos művészeket.
Inspirál, hogy egyszer az egyik, máskor egy másik híres művész műtermébe ülök be, és az ő stílusában festek meg valamit. Önmagában ez megidézi azt a létező viszonyulást, ahogy egy kelet-európai művész szeretne közelebb kerülni a híres nyugat-európai művészethez, lemásolja, átülteti, átértelmezi a saját világára és nyelvezetére.
Az esztétikai tökéletesség önmagában nekem nem mond semmit, ezért én ezeket a képeket inkább átültetem a saját világunkba, és máris élettel telnek meg, maiak lesznek.
Hétköznap délután láttam a kiállítást, és meglepően sokan voltak, ötven és hatvan pluszos házaspárok, négy-öt fős baráti társaságok, ők láthatóan értették a műveidet, és jól szórakoztak. De vajon a fiatalabbak, a rendszerváltás után felnőtt fiatalok is értik?
Szerintem nem generációtól, hanem attitűdtől, hozzáállástól függ, hogy ki vevő a képeimre. A személyiség nyitottsága, habitusa dönt, hogy érdeklődik-e valaki a művészetem iránt. Egy ilyen kiállításnak irodalmi, kultúrtörténeti töltete is van, például íróportrék, művészportrék a durvább vonal mellett. És a velünk hordozott politikai és diktatórikus ballaszt a kibeszéletlen traumáinkkal párhuzamosan, amelyekből nem fogunk tudni kigyógyulni, amíg szembe nem nézünk velük. Az, hogy 2026-ban, majdnem négy évtizeddel a rendszerváltás után még mindig ugyanúgy lekommunistázzák és lefasisztázzák egymást az emberek, hogy képtelenek egy három összefüggő mondatból álló érvelést egymástól meghallgatni, az abszolút ennek az egyértelmű lenyomata. Addig nem fogunk tudni normális társadalomban élni, amíg egymás fájdalmával, múltjával kapcsolatban nem tudunk igazi együttérzést és toleranciát mutatni. Tiszteletben kell tartanunk a másik ember adottságait. Mindenkinek meglehet a saját felfogása, szemlélete, igaza, és ezek mellé kell egy oda-vissza átjárható kommunikációs viszony. Ettől még távol vagyunk.
A kérdésre visszatérve, a sokrétegűség miatt gondolom, hogy a fiatalok is felfedeznek dolgokat, amelyek érdeklik őket. Lehet, hogy ők a humort látják, míg az idősebbek a kriticizmus miatti szabadság-érzést fedezik fel.
Milyen kötődésed van Óbudához?
Óbudán éltek a szüleim, kórházigazgató orvos édesapám az áttelepülés után – majd’ 80 évesen – az óbudai Kórház utcába költözött. Ma ebben a lakásban az ugyancsak doktor fiam lakik, közel Óbuda Fő teréhez és ahhoz a történelmi kontextushoz, ahol édesapám az önkormányzat dísztermében a visszahonosítási esküjét tette. Az Esernyősben volt kiállításom pár éve, a Sipos csárdában pedig jó néhány családi összejövetelt tartottunk. Ismerem a kerületet, és kötődöm hozzá. Nem kevésszer sétáltam végig az Árpád hídon a Sziget Fesztiválra tartva, nemcsak fesztivál-polgárként, de fellépő zenészként, szervezőként is.
