Keresés
rovatok
rovatok
hallgass! | 2018 tavasz
Fotó: Szász Marcell
Ur Máté
Eljött a kamarazene ideje
Fischer Iván és Kocsis Zoltán nyomában
Az Óbudai Társaskör legújabb hangversenyzongoráját, a Steinway D-modellt Báll Dávid szólaltathatta meg elsőként közönség előtt. A fiatal zongoristageneráció elkötelezett nevelőjével tanításról, Fischer Ivánról és a Budapesti Fesztiválzenekarról, valamint a zongoristák doktori iskolájáról is beszélgettünk.

Korántsem volt biztos, hogy a zongora felé vezet az útja, hiszen évekig hegedült, és az ütőhangszerek is lenyűgözték.

Valóban később találtam csak rá igazán a zongorára, hiszen alapfokú tanulmányaimban a vonós, az ütős és a billentyűs hangszerek egyaránt helyet kaptak.

Hat éven keresztül hegedültem, ütőből pedig még a Bartók Konziba is felvételt nyertem, de az évek alatt kiderült, a sikereknek köszönhetően is, hogy a zongora az, ami a legközelebb áll hozzám.

Mindig is maximalista voltam, így tudva azt, hogy mennyi energiát fektetek a zongoradarabok gyakorlásába, úgy éreztem, sem a magam, sem a mások idejét nem fecsérlem azzal, hogy félvállról veszem az ütőhangszeres tanulmányaimat, és meghoztam azt a döntést, hogy fél év elteltével ideje elbúcsúznom az ütőtől is.

Jelenleg a koncertezés mellett inkább a tanítás játszik nagyobb szerepet az életében. Tudatosan választotta ezt az utat?

Nem hiszem, hogy van olyan fiatal, tehetséges és sikeres hangszeres, aki ne álmodna nemzetközi karrierről, de úgy gondolom, hogy ez később jellemzően átalakul. Bennem is fokozatosan körvonalazódott, hogy merre is vezet az utam, illetve felismertem, hogy a tehetség mellett mennyi mindenre szükség van ahhoz, hogy az ember egyáltalán megéljen abból, hogy koncertezik.

Pénz és megfelelő kapcsolatok hiányában ne is álmodjon senki igazi ismertségről! És akkor még nem beszéltünk arról, hogy valaki befutott, világviszonylatban is ismert előadóművész legyen.

Ezek a kérdések messze túlmutatnak a kimagasló zenei képességeken és a szorgalmon. Én a zeneakadémiai éveim alatt döntöttem el, hogy mi az, ami többet ad számomra, és egyáltalán nem hiányzik a rivaldafény, különösképp nem az ezzel járó, néha gyomorforgató kompromisszumok.

Mikor kezdett oktatni a Zeneakadémián, és mik a tapasztalatai?

Tíz éve tanítok a felsőoktatásban, és öt éve a Zeneakadémián. Megtapasztaltam, hogy milyen sokat kaphatok azáltal, hogy tehetséges fiatalokkal foglalkozhatom. Természetesen vannak olyan növendékek, akiknek a csak „átlagos” képességeit kell továbbfejleszteni, de többek között ez is a feladatunk.

Számos publikációja látott már napvilágot. Mennyire áll közel alapesetben egy művészhez a kutatómunka?

Korábban két alkalommal is részt vettem a Földes Andor Zongoraversenyen, mindkét esetben helyezéssel végeztem, és ekkor ismertem fel, hogy az ő művészete szinte egyáltalán nincs benne sem a köztudatban, sem a művészek gondolkodásában.

Szerencsés helyzetben voltam, hiszen amikor elkezdtem foglalkozni a doktorimmal, még találkozhattam Földes Andor özvegyével, akitől nemcsak engedélyt kaptam néhai férje hagyatékának feldolgozásra, de rengeteg segítséget is.

Természetes, hogy az íráshoz valamiféle affinitás és érzék is kell, ami nincs meg minden leendő művészben. Én nagyon sokat köszönhetek Papp Mártának, aki konzulensként kísérte végig a témámat, és tulajdonképpen írni is megtanított, hiszen ma már tudom, hogy a nyelvhelyesség nem minden, olvashatónak is kell lenni az adott szövegnek. A publikációim egyébként ettől az időszaktól datálódnak.

Mácsai János értő magyarázata mellett ön mutatta be az Óbudai Társaskör legújabb szerzeményét, egy Steinway koncertzongorát. Hogyan került kapcsolatba a kerület zenei életével?

Óbudán nőttem fel, és már fiatalon nagyon sokszor megfordultam a Társaskörben. A konzervatóriumi és zeneakadémiai évek alatt Merényi Judit igazgatónő jóvoltából a hétvégék mellett számtalan hétköznap estémet gyakorlással töltöttem a Társaskör hangszerén, volt, hogy éjszakába nyúlóan is. Közel tizenöt évig jártam a kamaraterembe, most pedig kifejezetten örülök, hogy méltó hangszerrel büszkélkedhetnek, hiszen valljuk be, hogy koncertteremről – a Társaskör kivételével – szinte egyáltalán nem beszélhetünk a térségben, az új hangszer pedig hozzájárul ahhoz, hogy a már megszokott magas szintű rendezvényeket és a művészek koncertjeit a megfelelő módon élvezhessük.

A tanítás mellett mennyi ideje maradt a repertoár fejlesztésére?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, ami a koncerteket illeti, hogy számos felkérésem van, s jelenleg leginkább ezen hangversenyek alakítják a repertoárom.

Általában szólókoncerteket adok, vagy szimfonikus versenyművekben közreműködöm, az utóbbi időben pedig egyre több lehetőségem van kamarázni, aminek nagyon örülök.

Tavaly a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében játszottam Debussy összes prelűdjét, de szívesen előadnék egy Szkrjabin-sorozatot is. Az ő darabjai ritkán hallhatók, és valóban komoly technikai kihívások elé állítják a zongoristákat.

Annak érdekében, hogy kellő tapasztalatot lehessen átadni a fiataloknak, szükség van a folyamatos színpadi létre?

Természetesen elengedhetetlen egy előadóművészi múlt, ha egyetemi oktatásról beszélünk, de azt nem tartanám kötelezőnek, hogy minden oktató rendszeresen koncertezzen is. Más kérdés, hogy minden egyes megtanult darabbal nemcsak magunk fejlődünk, de az új ismeret a hallgatók javára is fordítható.

Említette, hogy a fiatalok elsődleges álma a nemzetközi karrier. Szóba kerülnek ilyen témák hallgatókkal?

Valóban sok diák vágyik erre, de nem feltétlenül szoktunk erről beszélni. Nekem tanárként az a feladatom, hogy szakmailag segítsem a növendékeket. Erre természetesen a tehetségesebb növendékeknek sokszor kevésbé, míg a gyengébb képességűeknek jobban szükségük van. Mondanom sem kell, hogy ha megkérdeznek, őszintén mondom el a véleményemet.

A zongora – ha a karrier a fő szempont – leginkább szólisztikus hangszer, ezért különösen fontos, hogy minden tekintetben kiemelkedő legyen az előadó, ha karriert szeretne.

Nem tudom, hogy létezik-e itthon olyan, hogy zongorista társadalom, akiknek a tagjai adott esetben segítenék egymást, annyi azonban biztos, hogy akár a korosztályomban nézek körül, akár a nagyon fiatalokat vizsgálom, vannak igazán tehetséges és ígéretes művészek, ami engem örömmel tölt el.

Ha a tehetséges zongoristákat nézzük, talán minden esetben generációkról beszélhetünk, vannak időszakok, amikor szinte egyszerre bukkannak fel az ígéretes fiatalok. Most egy ilyen időszak következhet?

Azt látom, hogy valamelyest ráirányult a figyelem a pályakezdőkre, ami örömteli folyamat. Nagyjából egy évtizede még más volt a helyzet, messze nem voltak olyan lehetőségeink, mint a mostani zeneakadémistáknak, elég, ha csak az egyetem karrierirodáját említem. Fontos, hogy nagyon sok koncertlehetőséget kapnak a hallgatók a tanulmányi éveik alatt. Én soha nem tanultam külföldön, de a nemzetközi zenei élet részeseként bizton állíthatom, hogy igen pontosan megmondható, hogy valaki honnan, melyik országból, adott esetben intézményből érkezett. Hozhatjuk példának a távol-keleti művészeket, akikre egy időben sokszor azt mondták, hogy lélekmentesen, szinte gépiesen zongoráznak.

A mostani fiatalok javarészt már nagyon korán elkerülnek Európába vagy az Egyesült Államokba, ennek megfelelően a játékukra már nem a saját nemzetük specifikumai jellemzőek.

Ők már azon hagyományok alapjain nevelkednek, mint mi, európaiak. Hazánkban, sőt mindenhol a világon előfordul gépies játékmód, de ez kizárólag az előadó intelligenciáján múlik. Hogy a laikus közönségnek miért lehet eladni a virtuóz – ha ennek a szónak van értelme, amikor zenei értéket nem hordoz az interpretáció –, de kevésbé értékes produkciókat, talán egy külön beszélgetés témája is lehetne.

Ha jól tudom, Kocsis Zoltántól és Fischer Ivántól is nagyon sokat tanult. Önnek van példaképe?

Fischer Ivánnal már csaknem tíz éve dolgozunk együtt, hiszen 2009 óta állandó billentyűs résztvevője vagyok a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjeinek. Nagyon sokat köszönhetek Ivánnak, hiszen ritka kiváltság végigjátszani a szimfonikus repertoár azon részét, amiben a zongora vagy a cseleszta is szerepet kap.

Számos Bartókot és Stravinskyt játszottunk együtt – fantasztikus élmény ott ülni ennek a kiváló zenekarnak a szólamai között, és ebből a szemszögből részese lenni a szimfonikus hangzásnak.

Ez egy különleges folyamat, hiszen a próbák során egyre közelebb kerülök ezekhez az alkotásokhoz, sokkal mélyebbre jutok, mintha csak meghallgatnám, vagy akár partitúrával követném ezeket a műveket. Kocsis Zoltán főként szólistaként kért fel az évek során, a legnagyobb sajnálatomra pedig utolsó közösen tervezett turnénkon már nem tudtunk együtt játszani. Néhány héttel azelőtt hunyt el, hogy Lengyelországba utaztunk volna Liszt Esz-dúr zongoraversenyével. Most is előttem vannak azok az emlékek, ahogy a balatoni nyaralónkban ő az emeleten, a DVD-lejátszóból Rachmaninovot játszott, én pedig fiatal gyermekként csodálva hallgattam őt.

Talán ő az egyedüli példaképem, és nagyon büszke vagyok, hogy ilyen szoros szakmai kapcsolatban lehettem vele.

Milyen koncerteken hallhatjuk majd a közeljövőben?

Fontos megemlíteni, hogy a Tavaszi Fesztivál alkalmával két koncertet is adok a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián, ezúttal Takács-Nagy Gábor vezényletével és énekművésszel. A műsor további két alkalommal Ausztriában és Veszprémben is hallható lesz. Mint már említettem, elérkezett a kamarazene ideje, így a jövőben számos kamarakoncert következik kiváló művészek partnereként.