72 éves múlt. Milyen időszakokra osztja az életét?
Egész életemben azzal küzdöttem, hogy nem vagyok elég tehetséges, sem rajzban, sem zenében. A kezem mindig is remegős volt, a szemem pedig fiatal korom óta gyenge. Állandóan rajzoltam, de mivel nem éreztem különösebb tehetséget, úgy döntöttem, hogy építész leszek. Ám ott is azt láttam, hogy körülöttem mindenki ügyesebb nálam. Három évig tartott az építész pálya.
Az volt az óriási szerencsém, hogy elkezdtem gitáron prüncögni. Saját dalokkal próbálkoztam, kezdetben versekhez, természetesen, ez magától jött, később kiderült, hogy csapnivaló szövegíró vagyok. Nincsenek hozzá gondolataim, nincsenek egetverő elképzeléseim. Viszont volt egy jó tenor hangom, a Kalákából pedig pont ez hiányzott. Egy új, meghatározó szakasz kezdődött az életemben.
A Kalákával való együtt zenélés ösztönzött arra, hogy zeneileg felvértezzem magam. A zenei élet tele volt „konzisokkal”. A Balázs Fecótól kezdve a Mihály Tomiig az Omegából. Ők mind profik voltak, be kellett hoznom a lemaradást. Ráadásul az apám is zenész volt, nagyon precíz és nagy tudású. Az ő tudása elérhetetlen volt számomra, neki a kisujjában volt minden. Fejből írta a partitúrát. Esélyem sem volt felérni hozzá, vele nem lehetett versenyezni. Ösztönzésnek azonban jó volt.
Elkezdtem zeneszerzést tanulni, gitárt és éneket. Mindig is nagy volt bennem a felhajtóerő, vágytam a kihívást, ez az volt.
Mindezek mellett persze van ugye a szülői időszak, ami még mindig tart, de egyre lazább. Három gyerekem van és öt unokám. Az unokáim csak ópapának, ópipinek és ócsipetkének szólítanak. Élvezem ezt a szerepet, de nem merülök bele teljesen. Igyekszem élni a magam életét. A gyerekek már alig várják, hogy hozzáöregedjek a nagypapa szerephez, de ez talán sosem jön el.
Meséljen kicsit a Kalákáról, ez egy hosszú és meghatározó időszak volt, hogyan élte meg, mik a maradandó emlékei?
Hú! – Péter ekkor elmosolyodott és a távolba meredt. Azután mesélni kezdett.
Kelet-Berlinben 1500 embernek énekeltük József Attila Levegő című versét. A dal előtt egy műfordító felolvasta a közönségnek németül. Már ekkor megállt a kés a levegőben. Azután eljátszottuk a dalt magyarul, a közönség felrobbant. Óriási volt.
Nagyon sűrű időszak volt, az egyetem után sorra jöttek a meghívások, hamar tele lett a noteszunk. Imádtam színpadon lenni, ez az, amiért érdemes volt ennyi energiát beletenni.
Milyen érzésekkel hagyta el a Kalákát? Mihez kezdett azután?
Sajnos egy pár évvel korábban kellett volna kilépnem, de ezen már nem tudok változtatni. Olyan szépen süt ma a nap, nem szeretnék belemenni a részletekbe.
A Kaláka után az volt a tervem, hogy szólóban játszom. Kitaláltam, hogy Zalán Tibor József Attila díjas költő fogja írni a szövegeket nekem, ő egy fiatal balhés figura volt, tetszett nekem. Rátonyi Robi jazz-zongorista fog zongorázni, én pedig elénekelem a dalokat, ahogyan eddig is. Gondoltam, hogy én bevonzom a Kaláka közönségét, Robi hozza majd a jazzistákat, Zalán pedig a kortárs irodalom kedvelőit. Na most ez a három halmaz nem összeadódott, hanem kivonódott egymásból. A Kaláka-szeretők továbbra is Kalákát hallgattak, a jazzisták lenéztek engem, a költészet kedvelői pedig azt mondták, hogy ők továbbra is inkább olvassák a verseket.
Az első szóló fellépésem után nagyon furcsa érzésem volt, azt sem tudtam, élek-e, és hogy hol vagyok. Egyedül voltam, és ehhez hozzá kellett szokni. Minden rajtam múlt a színpadon is és a dalok írásakor is. Ez erős motiváció volt ahhoz, hogy nagyon jól csináljam.
Hogyan alakult az ki, hogy egész életében gyerekeknek zenél?
Mi a Kalákával eredetileg nem gyerekeknek zenéltünk, hanem a saját korosztályunknak. Mindenről Levente Péter tehet. Ő egy fellépésünk után azt mondta, hogy ez gyerekműsor. Ekkor a Pelikán című albumunk platina lemez lett, a Kalákát elkezdték gyerekműsorokhoz hívni. Óriási sikerünk volt. Nagyon jó érzés, mikor kijövök egy koncertről, és látom, hogy a hazafelé tartó gyerekek énekelgetik a strófákat.
Miután kiléptem a Kalákából, szóló karrierbe kezdtem, nem akartam tovább gyerekeknek játszani, de valahogy ismét úgy alakult, hogy gyerekműsorokhoz hívtak. Megírtam a Garabonciás Pétert, és ez megpecsételte a jövőmet, maradok a gyerekközönségnél. Egyébként a dalokat továbbra sem gyerekeknek írom, hanem magamnak. Óriási élvezettel játszom őket, de úgy néz ki, lélekben gyerek maradtam, és ezt érzi a közönségem is.
Beszélgetés közben többször is felpattant, és eljátszott egy-egy dalt a gitárján.
Meséljen a magában élő gyerekről!
Óriási a felhajtó erő. Mindenbe belevágok szinte gondolkodás nélkül. És ami nagyon fontos, rajongani tudok a mai napig. Imádom a Vad fruttikat, feltekerem az autóban a hangerőt és full gáz. Ahhhh, nagyon szeretem.
Foglalkoztatja a halál gondolata? Fél tőle?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolok rá. Ez olyan lehet, mint amikor még meg se születtünk. Akkor se volt rossz nekem, hogy még nem élek, gondolom, a halál után sem fogom hiányolni az életemet.
Nézze! – ekkor Péter feláll az asztalától, kinéz az ablakon és az utcán parkoló autók felé mutat remegő, ám nagyon dolgos kezeivel.
Ott parkol mind a két autóm. Az egyik egy vadi új autó és gondolom, hogy ez az utolsó autóm. Miért is ne.
Szeretne még eljutni valahova a világba?
Nem izgat a világ, szeretek utazni, de olyan jó nekem itthon. Lisszabonba, Barcelonába elmennék még, de ha lejutok Vas megyébe, a házikómba, már akkor boldog vagyok. Ott lenyírom a füvet, és kiülök a kertbe egyedül. Ennél nagyobb boldogság nem kell.
Búcsúzóul meséljen kicsit Óbudáról, mióta él itt, mit jelent magának ez a városrész?
Rendszeresen jártam kocogni a part közelébe, de szeretem itt, beljebb ezeket a csöndes kis utcákat. Itt lakott Esterházy Péter is. Errefelé rengeteg cinke van és szarkák. És poloskák. De ez, azt hiszem, nem kifejezetten óbudai sajátosság. Itt volt régen a Banán klub, ma is rengeteg hely van, ahol fel lehet lépni, kultúrházak, klubok stb. Óbudai dalaim is vannak, pl az Ékezet apámnak.
„Tombolt a nép óbudán
Aztán elvonszolt valaki onnan
Most menj haza gyermek
Én rohantam utcákat és én
bennem harangok vertek…”
Sok alkotó ember érzi azt, hogy nem valósította meg igazán önmagát, valami hiányzik, kimaradt, nem volt erő rá, van ilyen érzése?
Egyfolytában. Azt érzem, hogy a sikerbe belekényelmesedtem, a sok-sok munkába elfáradtam, és feltűnt, hogy nem végeztem komoly munkát. A meglévőkkel learattam a babérjaimat, de új dolgok nem születtek. Ettől függetlenül nem keseredek el, tele vagyok tervekkel. Ezek mind gyereklemez tervek. Folytatom, amit elkezdtem, és addig zenélek, míg egy szál gitárral be tudok ülni az autómba, és el tudom játszani a dalaimat.
