Úgy tudom, messzire visszavezethető, mély kapcsolat fűzi Óbudához.
Igen, bár édesanyám balassagyarmati palóc volt, apai ágon tősgyökeres óbudai vagyok. A nagyapám az óbudai templom sekrestyése volt, ott lakott a Templom utcában. Nagyon várt, de sajnos meghalt, mielőtt én megszülettem, így egyik nagyszülőmet sem ismerhettem már. Óbudán születtem, és édesapám, aki a fővárosnál dolgozott, kapott egy új lakást az akkortájt épülő Bécsi úti városi házakban. Amíg azonban el nem készültek, egy-két évig a Bem rakparton laktunk. Innen láttam például fölrobbanni a Margit hidat. Emlékszem, kitérdeltem az ablakba, cseresznyebefőttet kanalazgattam, s egyszer csak látom, hogy fölemelkedik az egész híd, és belezúdul a vízbe. Aztán egy pár másodperc múlva berepültem a szoba belsejébe a hatalmas légnyomástól. Az összes híd alá volt aknázva, s ez állítólag egy műszaki hiba miatt véletlenül, korábban robbant föl, amikor tele volt emberekkel.
Meddig kellett várni az új lakásra?
1944-ben adták át, ekkor költöztünk a Bécsi út 92. számú ház első emeletére. Az ostromot már itt éltük meg, hat hétig ültünk a pincében, mert a Bécsi út egyik oldalán, a Kerék vendéglőben az oroszok állomásoztak, a mi házunkban meg a németek. Pont a mi lakásunkban volt a géppuskafészek. Amikor elmentek, nagy nehezen rendbe hoztuk. Nem is olyan régen kezembe került egy könyv, ami át volt lőve, mert a könyvespolcot tolták az ablak elé. Egy kovácsműhely volt az ablakunk alatt, néztem mindig, hogy hogyan dolgoztak a munkások. Amikor apám ’61-ben meghalt, anyám nem bírt ott maradni abban a lakásban, és a Bécsi út–Vörösvári út sarkán álló vöröstéglás házba, a régi vámházba költöztünk, egy egyszoba összkomfortos kis lakásba.
Egy későbbi rajztanárt, gondolom, már gyermekkorában is foglalkoztatott a látvány.
Van sok régi fényképem, sőt még ferrotípiám is, amelyek a múlt előtti század végén készültek a León és fia fényképész üzletében, a Lajos utca 126. szám alatt. A Kiskorona utcában is volt egy üzletük. Egy Makart nevű, szintén Lajos utcai cégnél készült felvételeket is őrzök. Nem tudom, lehet, hogy épp Hans Makart osztrák festő utódjának fióküzlete volt.
Kikre emlékszik még gyermekkora Óbudájából?
Egyik nagynéném volt az óbudai füvesasszony. Jártam is hozzá, mert anyámnak migrénje volt. Adott valami kotyvalék teát, ami tényleg használt. Az óbudai templom közelében, a Kéhli vendéglő tájékán volt az üzlete. Kiterjedt hálózata volt a beszerzésre, és ő állította össze titkos receptek alapján a keverékeket. Nem biztos, hogy voltak orvosi ismeretei, inkább tapasztalati úton gyógyítottak akkoriban.
Melyik iskolákba járt?
Az Ürömi utcai iskolában kezdtem, elsőtől negyedikig oda jártam. Aztán a Lajos utcai iskola, majd az Árpád Gimnázium következett.
Ki volt az osztályfőnöke az Árpád Gimnáziumban?
Karádi Károly biológiatanár, aki nevezetes pedagógus volt itt Óbudán, ráadásul a másodnagybátyám. Rengeteg latin kifejezést kellett megtanulnunk nála. Később alapítottak egy Karádi-díjat az Árpádban, amit a pedagógiai konferencián osztanak ki, és az Árpád természettudományos vetélkedője is az ő nevét viseli.
És úgy tudom, életre szóló barátságok is köttettek az Árpádban…
Igen, az osztálytársaim közül Sinkovits Laci volt a legjobb barátom, akit aztán Sinkó László színművészként ismert meg az ország. ’56-ban barátkoztunk össze, amikor másodikosok voltunk. Karádi tanár úr bejött a terembe, és hihetetlen faarccal azt mondta: Holnap ünnepély lesz, Sinkovits szaval, Lázár zongorázik, Lacó hegedül. Így ment négy évig. Aztán másnap odajött és azt mondta: „Operabérletem van, de ma nem tudok elmenni. Tessék, Lacó!” Ez volt a jutalom. Következő héten meg azt mondja: „Kupi van a pincémben; Lacó, Sinkovits jönnek takarítani!” Nagyon jó ember volt, és a felesége is pedagógus volt, furcsa módon ő is rokonom. A Föld utcában laktak.
Gombár Vince és Iglói Mihály is tanították.
Igen, Gombár Vince latint tanított, ő is legendás tanár volt. Csak a fél osztály járt hozzá, mert lehetett választani a latin és angol közül, és mi Lacival az angolt választottuk. A Theiszler angolosai voltunk, aki nemes lovagnak szólította a tanítványait. Agilis ember volt, zenekart szervezett, előadtuk a Dido és Aeneast, concertókat, meg mindenfélét, ami ritkaság egy gimnáziumban. Iglói Mihály tornatanárunk az Iharos-Rózsavölgyi Európa-bajnok futóknak volt az edzője. Az 1956-os melbourne-i olimpiáról nem jöttek vissza. Nagyon jó fej volt, mindig azzal kezdte, hogy no, fiúk, körém, és akkor egy dalt. Lacival később is gyakran énekeltük azokat a nótákat, amiket betanított nekünk. Valamikor a hetvenes években egyszer hazajött, és találkoztunk vele.
Azért biztosan volt olyan tanár is, akit annyira nem kedveltek…
A kémiatanárunk, Vanyek, állandóan a hózentrógerét pattogtatta, s nyolcan feleltek egyszerre. A táblánál ketten, de az ablakoknál, az ajtóknál is, mindenhol, ahol volt üres felület írni. Sorolta a vegyületeket, hogy ki minek a szerkezeti képletét írja föl, s mire végigmondta, már ment is vissza az elsőhöz, s onnan megint sorba, hogy: egyes, egyes, egyes. Később nagyon megutáltuk, mert minden tanárt lefotóztunk titokban, de ő kifülelte a kattanást, végigrohant a kémiaterem fölfelé emelkedő padsorai között. Minden padba benézett, meglátta a gépet, és kihúzta a filmet. Persze megbosszultuk, mert volt egy kis autója, valami Topolinó, a fél osztály lement, s a feje tetejére fordítottuk úgy, hogy a négy kereke az égnek állt. Őrjöngött, amikor meglátta!
Mennyire volt összetartó a diákközösség?
Alakítottunk egy önképző kört, ahol minden héten más előadás volt kínai költészettől kezdve Wagnerig, az Ady-estig. A két unokatestvérem, Barth Anikó és Marietta is benne voltak. A Bécsi úton laktak, orvos lett mind a kettő. Egyikük az Orfiban dolgozott, a másik meg Szolnokra költözött. Volt egy Pötyi nevű fiú, aki nőgyógyász lett, és a balassagyarmati kórházba került. Szétszóródott sajnos ez a régi társaság. Majdnem minden hétvégén volt nálunk házibuli. Akkor még nem volt televízió, magunkat szórakoztattuk, sokszor hegedültem nekik, Tóth Tibi barátom, aki Svédországba ment, zongorán kísért. Jól elvoltunk.
Hogyan emlékszik gimnazista éveiből az amfiteátrumra?
Az amfiteátrumot a harmincas években tárták föl, amíg a föld alatt volt, csak a kör alakban álló, kis óbudai házakból lehetett sejteni a jelenlétét. Tornaórákat, futóversenyeket tartottunk ott, az Árpád Gimnázium most is ott tartja fáklyás ballagásait.
És milyen volt a ballagásuk?
A legnagyobb fiú beöltözött menyasszonynak, a legkisebb vőlegénynek, én meg hoztam a hegedűt, hülyéskedtünk. Utána beültünk a Kerék vendéglőbe, ott nótáztunk késő estig.
Ki volt a rajztanára?
Nem volt rajz a gimnáziumban, ezért az Úttörőházba jártam rajzolni. A Kiscelli utcában volt, a meredek rész közepe felé, balra. Amíg fel nem épült az új, ami most az Óbudai Kulturális Központ. Egy Belák András nevű rajztanárhoz jártam. Jóságos ember volt, amíg mi rajzoltunk, a Mereskovszkij által írt Leonardo-életrajzot olvasta nekünk. Letette, korrigált, aztán folytatta tovább. Meg is vettem a könyvet. A Kerék utcai iskolában tanítottam, és én rajzoltam meg a jelvényét is. Azóta is ezt használják.
Önnek mi hiányzik leginkább gyermekkora Óbudájából?
Iszonyú egy építmény ez a Szőlő utcai ház, amellyel átvágták az összes hajdani kis utcát! Mindent lebuldózereztek. A Föld utca a Flórián téren indult, egy S kanyart írt le, és aztán egyenesen ment a Bécsi útig, az a része maradt csak meg.
Sinkó Lacival mentünk ezekben a kis utcákban, a lányok kikönyököltek az ablakon, és mi megálltunk beszélgetni. A panelházaknál ezt nem nagyon lehet már megcsinálni. Énekelni jártunk az óbudai Szent Alajos kápolnába, az udvarán fociztunk. Legtöbbször a Föld utcában sétálgattunk, ahol legendásan sok helyes kislány lakott.
Ön szemtanúja volt annak is, amikor a régi házakat bontani kezdték…
Sírtam, amikor megindultak a buldózerek és széttúrták ezeket az öreg óbudai házakat. Karhatalommal vittek el néniket, akik nem voltak hajlandók kiköltözni. Jöttek a rendőrök, bezsuppolták, és elvitték Újpestre vagy Rákospalotára a tizedik emeletre azt az idős nénit vagy bácsit, aki egész életében kertes házban élt. Ez volt a politikai cél, mert Óbuda elég zárt közösség volt, és minden ilyet fel akartak számolni, ezért aztán teljesen vegyes népességet telepítettek ide az ország legkülönbözőbb szegleteiből. Mentünk a gyerekekkel, és szedtük a záróköveket meg a díszstukkókat. Egy itt is van az előszobámban, meg a rajztermünkben is van négy-öt darab. Ez legalább megmaradt. Fotóztam is, két tekercs diát ellövöldöztem. Borzasztó, hogy egyetlen olyan nézőpont, egyetlen olyan látószög nincs, ahová ne lógna be egy panel. Még erre se ügyeltek! Megkönnyeztem azt is, amikor nagyapám házát bontották le. Egy kis panelóvodát építettek a hajdani Templom utca 1. szám alatti épület helyére. Braunhaxlerek építették Óbudát, és meg lehet nézni Pilisvörösváron is, milyen szép házak vannak, amiket tisztán tart a német származású lakosság. Sok egészségtelen, vizes, de Grinzingben ezt is meg tudták oldani. Ugyanígy meg lehetett volna csinálni nálunk is, csak Rákosi megalomániája az volt, hogy hatalmas fővárost épít.
Kik vásárolnak a hajdani Óbudát ábrázoló festményeiből?
Idősebb emberek meg kollégák vesznek tőlem képeket, akik itt nőttek fel, és aztán kiköltöztették őket. Csináltam egy kiállítást, amin csak ilyen képek voltak, és majdnem mindet eladtam, negyvenötből mindössze három maradt meg. Nagyon sokan jönnek, hogy itt laktak ebben és ebben az utcában, meg tudnám-e festeni, hoznak fotókat is. Tavaly beállított egy nagyon idős, aranyos házaspár, alig bírtak az első emeletre följönni. Ők is panelházban laktak, és összegyűjtögettek egy kis pénzt, hogy egy képet vegyenek a régi Óbudáról. A Flórián téri Sörcsarnokot ábrázoló képet is rendelésre festettem, a tulajdonosa kért fel. A Kórház utca–Szentendrei út sarkán álló egész háztömb az övé volt. Ott van most az a kis híd, ami bevezet a Kórház utcába. Egyszerre mindig több képen dolgozom, portrékat csinálok, kompozíciókat. Amikor például az óbudai témájú képeimen dolgozom, ugyanúgy látom, mint gyerekkoromban láttam, ugyanúgy előttem van még az a rég nem létező utca, a maga jellegzetes életével, hangulatával.
Hol tekinthetők meg a képei?
Az Óbudai Kulturális Központban szoktam kiállítani, oda rendszeresen hívnak, Békásmegyeren, annak idején a Hazafias Népfront kultúrhelyiségében, a pedagógusoknak készült Fáklya Klubban, és egy pár vidéki kiállításom is volt. A Kerék utcai iskolában létrehoztam egy galériát a kerületi művészeknek meg a volt tanítványaimnak, akik művészek lettek. Deák Ágnes például szobrász, de említhetem Lengyel Rita grafikusművészt is, aki Korga Györgynek, az egyik legnagyobb kortárs festőművésznek lett a felesége. Nagy volt a korkülönbség közöttük, de remekül megvoltak, és született egy gyönyörű kislányuk is.
Említette már, hogy a rajz mellett a zenének is meghatározó szerep jutott az életében. Mesélne erről bővebben?
Hétéves koromban kezdtem hegedülni. A Flórián térre jártam a Szigethy zeneiskolába, ami egy saroképület első emeletén volt. Magániskola volt, csodák csodája, hogy megmaradhatott abban az időben. Klári néni volt a tulajdonosa, s a hegedűtanár egy Fülep Tibor nevezetű ember, aki szintén disszidált ’56-ban. Svédországba ment és létrehozta a legnagyobb zeneműkiadó céget. Felvételiztem a Zeneakadémiára is, akkor még meghallgatások voltak, és az akadémiai tanárok fölvettek egy-egy gyereket. Nekem Országh Tivadarhoz kellett volna mennem, de három hónappal a felvételi vizsga előtt meghalt, így erről lemaradtam. Később magánúton elvégeztem az Akadémia anyagát, és annak idején a népművelési intézetben lehetett zeneoktatói működési engedélyt kapni, ahol levizsgáztam, és évekig oktattam is az Óbudai Zeneiskolában, Till Ottó idejében. Délelőtt rajzot tanítottam, délután zenét, este meg zenekarokban játszottam, volt, hogy háromban is. Próbáról rohantam előadásra. Tíz évig bírtam, aztán abbahagytam a zenetanítást. Éveken keresztül játszottam Béres Jánossal, vannak tévéfelvételeim is. Ő alapította az Óbudai Népzenei Iskolát.
Nemcsak építészetileg volt más a hajdani Óbuda, de nagyon sokan meséltek az eperfákról, amelyeknek ma már nyomát sem találjuk…
Így igaz, állandóan szedegettük az epret! A Kerék vendéglővel szemben található kis téren is volt pár fa, a Föld utcában is, és a kertekben mindenütt. Beszélgetés közben azt eszegettük, lila volt a nyelvünk. Fekete és fehér eper is volt. Ma értéktelen gyümölcsnek tartják, mert eltenni nem lehet, ha lehullik már csak pálinkafőzésre jó, és a szövőlepke hernyója nagyon szereti a levelét.
Ön a „kísérletinek” nevezett lakótelep szélén él hosszú ideje. Megosztaná a tapasztalatait?
A Váradi Sándor utcát régen Emese utcának hívták. A legcsöndesebb, nagyon aranyos kis utca volt Óbudán. Itt lakott egy gimnáziumi barátom, és sokszor jöttem hozzá, ezért emlékszem ennyire. Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok lakni, s hogy így megváltozik ez az utca. Ahogy átkötötték a Szentendrei útra, a teherautók, amelyek nem akarnak kimenni a Flórián térre, erre jönnek. A lámpa csak egy pár másodpercig zöld, itt állnak, és pöfékelnek az autók napestig, az ablakot sem tudom kinyitni. Amikor 1972-ben ideköltöztem, kétségkívül nőtt az életszínvonalam. Nem kellett szenet cipelni a pincéből, fűtés van, melegvíz van, könnyebb az élet, csak hát nem emberközeli. Ez egy mintaház volt, ide hozták a nyugati delegációkat mutogatni, hogy milyen lesz, és csak utána kezdtek tízemeleteseket építeni. Egy négyszobás lakást kaptam volna a Berend utcában, be volt már csomagolva mindenem, amikor egy nappal az indulás előtt értesítettek, hogy már beköltöztek mások. Utána három hónapig kellett így becsomagolva várnom, míg ezt kiutalták. Nyáron egy adminisztrátor eladminisztrálta a dolgot, és véletlenül nyolc családnak utalt ki négy lakást. Volt, hogy mentek az autóval, és már laktak ott, ahová költözni akartak.
Egyszer még biztosan lesznek jelentős változások ezen a környéken, amikor a panelházak ideje lejár…
Vannak építész barátaim, akik azt mondják, igaz ugyan, hogy a panelházakat ötven évre tervezték, de százötvenet is kibírnak, ha kellőképpen karbantartják őket, amiről azonban szó sincs. Előbb-utóbb le fogják őket bontani, de olyan része ez a városnak, ahol több mint 2000 éve laknak, úgyhogy itt lesz is mindig város, akkor is, ha mi már nem leszünk. Ezek a kockák el fognak tűnni, s aztán már az építéstechnológián múlik, hogy a sok millió embert hogyan tudják majd elhelyezni.
Mi a véleménye az újlaki revitalizációról?
Emlékszem, esküdöztek, hogy óbudai stílusú házakat építenek majd, erre ilyen osztrák típusú épületek kerültek oda, amelyek kétségtelenül jól néznek ki, csak soha ilyen házak nem voltak Óbudán. Ezt is kereskedelmi érdekek befolyásolták. A Lajos utcában is vannak gyárépületek meg magas irodaházak, pedig arról volt szó, hogy az egészet egyemeletes házakkal építik be. A Régi Sipost is le akarták bontani, azért építették az Új Sipost. Aztán volt egy nagy felzúdulás, így nagy nehezen megmaradt. A Siposba sokat jártunk Lacival is, a Laktanya utcában is van egy jó kis vendéglő. A Kenyeres utcai régi Hickmannban két sváb muzsikált mindig, az egyik harmonikázott, a másik orgonált. Most is működik, csak már nem ez a neve. A Kéhliben is megfordultunk olykor. Évente kétszer-háromszor tettünk Lacival egy nosztalgikus körsétát Óbudán.
Képzőművészként volt-e kapcsolata Óbudához kötődő, híres alkotókkal?
Egyszer Lacival a Laktanya utcai vendéglőben üldögéltünk, amikor váratlanul betoppant Varga Imre, s odaült hozzánk. Elmesélte, hogy a Laktanya utcai esernyős szobrot úgy képzelte el, hogy állandóan esik rá az eső, de nem voltak hajlandók bevezetni a vizet. Négymillió forintot kapott rá akkoriban, de már így is többe került. Ekkora bronzszobrok öntése rengeteg pénz, amit évekig előlegezett a sajátjából, hogy fölállíthassa. Pedig épp itt van az Önkormányzat előtt! Elmesélte, hogy a Prométheus című szobra hogyan került Belgiumba, az antwerpeni nagy szabadtéri szoborparkba. Jött egy belga bizottság szobrot vásárolni, ajánlgattak mindenféle szocreál szobrokat, az ő Prométheusa meg ott hevert a galéria udvarán a földre hajítva. Az egyik belga kinézett az ablakon, meglátta, és azt mondta, azt kérjük ott az udvaron! Mikor fölavatták a Vasarely múzeumot, itt járt a mester is. Gyorsan odatolakodtam egy Vasarely-kötettel, és aláírattam vele, pár szót is beszélgettünk. Bár ő nem kötődik Óbudához, de elmesélem, találkoztam a Rómában élő Amerigo Tottal is. Egyszer, amikor kinn muzsikáltunk, ránk akadt valahol az utcán. Beterelt minket egy vendéglőbe, és az egész együttest meghívta. Kérdezte, hogy mit akarunk még, és az egyik kislány azt mondta, hogy egy krémest szeretne. Nagy bajban volt, mert Olaszországban nincs krémes. Összehívta az összes pincért, elmagyarázta, hogy hogy néz ki a krémes, és szétspricceltek a városban. Egy jó fél óra múlva az egyikük megjelent egy tepsire való hasonló süteménnyel. Beírta a könyvembe a címét, hogy ha arra járok, ugorjak föl hozzá. De sajnos aztán meghalt, és soha többé nem élhettem a meghívásával.
Óbudán töltötte az egész életét. Soha nem gondolt arra, hogy elköltözik innen?
Mindig Óbudán éltem, nem is mennék el innen. Gondoltam rá, hogy elköltözöm, mert öregszem, és nem biztos, hogy föl tudok majd mászni a negyedik emeletre, de akkor is csak óbudai lakást fogok keresni. Nyugatra rengetegszer hívtak engem is, hiszen a nyugati szimfonikus zenekarok innen szipkázzák a zenészeket. Sokszor ajánlgatták, hogy maradjak kinn, de mindig hazajöttem. Van valami ebben az Óbudában! A fejünkben van benne, egy-egy kis nyom megmarad, és az alapján gondolatban újra fölépíti az ember az egészet. Kinézek, szemben a Hunor utcában apám barátja lakott, Simon bácsi. Ott, a kertben üldögéltem tízéves koromban, még most is megvan az a vasrácsos kapu. Ha megyek az iskolába, mindig oda kell néznem arra a házra. Ilyen apróságok. Az óbudai templommal szemben van két kőoszlop lánccal, az egyikben van egy mélyedés. Apám mesélte, hogy gyerekkorában mindig bedugta oda a sarkát. Azt is mindig megnézem, azt a kis mélyedést ott a kőoszlopban.
