Mikor, hogyan ismerkedett meg Óbudával?
1937-ben költöztünk Mezőhegyesről Budapestre, a Zöldmáli útra, ahol egy rokonunk vizes kis lakásában kaptunk átmenetileg szállást. Az Ürömi utcai iskolában végeztem az első elemit, majd elköltöztünk, és belaktuk Óbuda külső részeit. Először a Búza utca, majd a Veder utca következett, végül pedig 1939-ben a Vajda János utcába költöztünk, ami a Szentendrei út egyik mellékutcája a Kőkápolna környékén. Elővárosi hangulatot árasztó családi házaival ma is megvan még a terület. A boldog gyermekkor néhány esztendeje fűz ehhez az utcához, ám ‘44-ben jöttek az oroszok. Az úgynevezett felszabadulás ott elég drámaian zajlott le. A környező utcák mindegyikéből húsz-húszönöt férfit elvittek, akik közül néhányan soha nem jöttek haza. Apám sem. Tizennégy éves lehettem, és anyám mindig kiküldött a Szentendrei út sarkára, amikor jöttek a fogolymenetek Budáról, hátha apám köztük van. Egyszer azonban egy őr betessékelt a sor végére. Az Aquincumi Múzeum előtti régi HÉV-megállónál jött valami teherautó, és a rajta ülők meg az oroszok ordítozni kezdtek egymással. Hirtelen kiléptem a menetoszlop végéről, és egy széles törzsű platánfa mögé húzódtam, amíg a menet elvonult.
Innentől érthető az ókori romokhoz fűződő bensőséges viszonya…
Ennek a gyökerei talán még mélyebbre vezetnek, kisgyermekként szerettem meg Óbuda antik örökségét. Apámmal minden vasárnap kirándulni mentünk, s mi más lehetett volna a program, ha nem az Aquincumi Múzeum vagy az amfiteátrum. Akkoriban még úgy álltak ott ezek a romok, ahogyan a föld alól előkerültek, jó, ha némi állagmegóvást végeztek rajtuk. Most viszont ki vannak glancolva. Nem voltak ekkorák, kiegészítésüket a műemlékes mérnökök találják ki jó pénzért. Itt van például az Aquaeductus, amit a múzeum előtti részen rekonstruáltak. A vízvezeték csonkjai még gyermekkoromban is láthatók voltak végig a Szentendrei úton, a Kőkápolna is ennek egyik maradványára épült. A rekonstruált rész viszont nem a korabeli helyén van, ma is meg tudnám mutatni, eredetileg hol állott. Ez így sajnos szélhámosság.
Melyik középiskolában tanult?
Először az Árpád Gimnáziumban, amit 1940-ben adtak át, mi voltunk az első évfolyam, amely ott kezdte meg tanulmányait. Akkor már folyt az amfiteátrum feltárása, Gerő László volt a műemlék restaurátora. Láttam, amint kétkerekű kordékkal hordták a földet. Egyszer utánanéztem, hogy egymillió pengőbe került a műemléki helyreállítás, ami mai árfolyamon több milliárd forintnak felelhet meg. És volt rá pénz. Iszonyú földtömeg volt a Királydomb, amit, a telkeket kisajátítva, ki kellett termelni. A szemünk előtt zajlott az egész. HÉV-vel mentem a Tímár utcáig, onnan tavasszal meg kora ősszel gyalog, mert minek bérletre költeni a pénzt? Aztán a rendszerek váltották egymást, és mindenfélét akartak már csinálni az amfiteátrumból. A fedett jégpályától kezdve minden marhaság meghallgatásra talált, de szerencsére egyik sem valósult meg. Negyedikes koromban átkerültem a református gimnáziumba. Azon a nyáron dolgozni mentem a gázgyárba.
Ha gyermekkora Óbudáját a maihoz hasonlítja, mi jut eszébe először?
A gyermekkori emlékek a legelevenebbek és a legmeghatározóbbak. Természetesen akkoriban még létezett a földszintes Óbuda, amelyből aztán egész negyedek tűntek el. Néha álmodom ezekről a régi utcákról. A Szentendrei út valahol az elöljáróságnál kezdődött, és a jéggyárnál kanyarodott a mai nyomvonalára. Azért vagyok a legdühösebb, hogy teljesen megváltozott a településszerkezet, amit először ’39–40-ben, az Árpád-híd építésekor bontottak meg. Megbocsáthatatlan, mert az akkori óbudai utcák a középkori város településszerkezete szerint épültek, az pedig az antik Óbuda településszerkezetét követte többé-kevésbé, aminthogy ezek a korok egymásból építkeztek. Például a Társaskör pincéjében is lehet látni, hogy melyik az antik, a középkori és az újkori rész. Szemben, a Műemléki Felügyelőség épületcsoportjának is hasonló pincézete van, de hát egész Óbuda a föld alatt van ma már!
Vitathatatlan, hogy Óbuda felszínre bukkanó múltja a XX. század második felében inkább volt probléma, mint érték…
Amikor elkezdték az úgynevezett rekonstrukciót, a tervező csak huzigálta a pauszpapíron a vonalakat, mert kibír az a papír mindent. Rákérdeztem egyszer, hogy mi lesz ott a föld alatt lévő romokkal, s ő azt felelte, megmaradnak. Aztán jöttek a cölöpverő gépek és mindent szétvertek. Arra volt büszke, hogy az apja egy analfabéta bonyhádi kanász volt, és ő meg micsoda új várost tervez. Még csak a makett készült el, ami tudvalevőleg nem mindig azonos a megvalósulóval, mégis már arra megkapta az Ybl-díjat. Ott van például az a Szőlő utcai házsor, mint valami kínai nagy fal. Azzal védekezett, hogy ő ezt nem így tervezte, hanem két-három tömbbe, megtörten, mintha nem lenne mindegy. Nagyon szomorú. Az egésznek a kútfeje Németh Károly elvtárs volt, ő volt a budapesti pártbizottság első titkára, amikor elkezdődött az óbudai rekonstrukció. Moszkvában szerelmesedett bele ezekbe a szörnyű házakba. Nekem a legnagyobb kellemetlenségeim származtak ebből, de valami csoda folytán mindig megúsztam, miközben nem tudom, hányszor följelentettek, megtámadtak. Nem nyíltan, csak szóltak a főszerkesztőnek K-vonalon…
A legtöbben talán a Flórián téri antik principia, a táborközpont fölrobbantására emlékeznek ebből az időből…
Ez volt az egyetlen, méreteit tekintve egész Európában egyedülálló ilyenfajta rom, amit rekonstruálni lehetett volna, tudniillik előkerült a teljes alapzat. Én a szomszédban, a Kerék utcában laktam, naponta láttam, hogy bújik elő a föld alól. Major Máté építészettörténész jó barátom volt, kijött hozzám és sírt, amikor a bizottság elrendelte a megsemmisítést. Alig bírták fölrobbantani, olyan masszív falak voltak. De nem volt helye, mert valamelyik tehetségtelen megtervezte már a Flóriánt, és Kossuth-díjat remélt ezért a könnyűszerkezetes vacakért, amit csak át kellett volna tenni arra a mostani üres térre, és akkor megmaradhatott volna. Lenyűgöző volt!
Sajnos a környék szobrai sem maradtak eredeti helyükön…
Gyerekkoromban még a Flórián téren állt a Fogadalmi szobor, amit a híd építése kapcsán tüntettek el, pedig semmit nem zavart volna, most is ott állhatna. Volt a Szentlélek téren is egy kis szobor, nem a magyar szobrászat csúcsa, de kedves volt.
Rosszul lettek attól, amikor megint elkezdte az egyik ostoba tervező, hogy rezervátum kell legyen a Fő tér, meg a Lajos utca. Rezervátum! Hát bennszülött indiánok laktak itt?
Nem vagyok benne biztos, hogy a szélesebb közvélemény előtt ismert, de a Krúdy-ház megmaradása Önnek köszönhető.
Szerencsére akkor már Németh elvtárs szelleme nem érvényesült annyira. 1975-ben történt mindez, s a tetrapylon felrobbantása akkora botrányt kavart, hogy jónak látta a város egy kicsit odafigyelni a dolgokra. A Krúdy-házat és a mellette álló két másik épületet kiszemelték bontásra. A pincék nagyon értékesek, de a házak nem különösebben: sokkal különb házakat eldózeroltak korábban. Megtudtam, hogy le akarják bontani, és azonnal írtam egy glosszát a Magyar Nemzetbe, hogy Krúdy Gyula utolsó hajléka mégiscsak a magyar irodalom szent helye, akkor is, ha csak két és fél évig lakott benne. És csodák csodája, rengeteg levél érkezett. Bekapcsoltam a rádiós haverokat is, mert egy lap nem volt elég, így aztán végül megmaradhatott.
Úgy tudom, nem mindenki örült ennek a fordulatnak…
Akik benne laktak, vágytak arra, amit ígértek nekik, hogy panelházba költözhessenek. Egyszerű kisemberek voltak, s mondták, hogy el akarnak menni ebből a patkányfészekből. Borzalmasan szidtak érte, hogy leállt a bontás, hiszen ki volt tűzve, hogy a jövő héten költöznek. Az volt az utolsó pillanat. A fő-építésvezető, egy részeges, véreres szemű pasas meg tudott volna ölni. Eredetileg úgy volt, hogy a Selyemgombolyítóba megy a Műemléki Felügyelőség restaurátor részlege, ebből pedig a kismesterségek házát hozzák létre. Ilyet is csak íróasztal mellett, pihent aggyal lehet kitalálni. Végül aztán másként alakult, a népművészek kapták meg a Selyemgombolyítót, és ide jöttek a műemlékesek, bár nekik sem volt túl praktikus. Le kellett bontaniuk teljesen ezeket a házakat, de nagyon korrektül újra fölépítették maguknak, megváltoztatva a belső elosztását. Ezt azért tudom olyan pontosan, mert 1987-ben a Budapest című folyóiratot szerkesztettem, és Somogyi László volt az építésügyi és városfejlesztési miniszter. Hozzá tartozott a Műemléki Felügyelőség is, és egy gesztussal azt mondta, mivel az épületet én mentettem meg, s a szerkesztőségünknek épp nem volt helye, költözzünk oda. Miután a lap megszűnt, jött a Híd, aminek alapító-főszerkesztője voltam, és a szerkesztőség ott vegetált ‘92-ig, aztán az is megszűnt. Volt egy ajtó, amit még Krúdy vágatott, s ami a kapualjból közvetlenül az ő szobájába nyílott. Amikor éjszaka hazament, ott osont be, hogy ne zavarja a családot. Meghagytuk azt is, az eredeti ajtóval együtt. A lakást megkurtították, két szoba volt a szerkesztőségé, egy teakonyha, WC, egy kis előtér, a lakrész hátsó fele pedig a hivatal kutatószobája lett. Krúdy Gyula Zsuzsa nevű lánya nagyon jó barátom volt, amikor meglátogatott, a nyakamba borult és sírt: „Karcsikám, hogy kitalálta maga ezt, hogy egy szerkesztősége van az apámnak!”
A Kéhli vendéglő szerencsére szintén megmaradt…
És vonzotta is oda az írókat! Márai is ott ücsörgött, le is írja a Föld, föld!-ben is. Nem tudom pontosan követni, hogy alakult ki, de az a gyanúm, hogy a Kisfaludy Színház művészei fedezték fel a Kéhli konyháját, meg a jó borát. Tersánszky Józsi Jenővel üldögéltünk ott néhányszor, egyszer talán ‘57 őszén, amikor a Krúdy-szobrot fölavatták. Az avatás után betértünk egy kis társasággal, Zsuzsa lányával, Gyula fiával, Tersánszkyval, és poharazgattunk, és elfogyasztottunk egy nagyon szerény estebédet. Korábban Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapítója is oda járt. Valamelyik Vas István-naplókötetben fedeztem föl, hogy a negyvenes években Radnóti és Szerb Antal is itt ünnepeltek valamit nagy társaságban.
Ön a Lajos utcában lakik, ami Krúdy szerint a földkerekség leggörbébb utcája volt valaha. Ma már nem az.
Sajnos nagy tarolás volt itt is. Talán akkor kezdődött, amikor a Kisfaludy Színházat ‘45 után elbontották, mivel a háborúban teljesen kiégett. Bőrcserző műhely volt eredetileg ez a faépület. Aztán jöttek a panelházak.
Nemcsak az épületek vesztek azonban oda, hiszen hol van már a hajdan annyira híres óbudai bor?
Tersánszky mindig emlegette, hogy ő még ivott óbudai bort, és hogy az milyen jó volt. És micsoda őszibarackok teremhettek itt! Ezt én is csak elmondásból tudom, hiszen mostanra jórészt beépült már ez a terület. De igaz, Óbuda hajdani kertkultúrája is figyelmet érdemelne.
Ennek a gazdasági alapját a fuvarosok teremtették meg, lovaskocsikkal bonyolódott az áruszállítás. Megálltak a kocsisok, ha megszomjaztak, és a KRESZ nem olyan volt még, mint manapság. Nem volt dehonesztáló a kocsisbor fogalma, mert a kocsis tudta, hogy melyik a jó bor. Úgy volt kialakítva az ivó, hogy ott a lovakat is meg lehetett itatni. Ők hordták be a zöldségterményeket és a Gázgyárba a kokszot.
A Vidocq Étterem mellett beszélgetünk, ami szerencsére megmaradt…
Azt hiszem, hogy régen a büntetés-végrehajtásnak volt a kocsmája, ezzel a fedőnévvel. A bor a rabgazdaságokból jött, Baracskáról. Én ‘56 után megjártam efféle intézményeket, úgyhogy nem szívesen megyek ilyen helyre. Létezett már a hatvanas években is, és egyébként maga a hely nagyon ki van találva, csak a háttér, az zavar.
Szóba kell hoznom még egy olyan építményt, ami elveszett, pedig ma csodájára járnánk: a Krempl-malom…
Nagy csatáim voltak a Krempl-malomért! Bármit lehetett volna csinálni belőle, és a szemünk láttára ment tönkre, rohadt szét. Még Cecei-Horváthot is kivittem oda, hogy meg kellene menteni. A hetvenes években többször írtam róla a Magyar Nemzetben és az Új Tükörben. Semmi nem lett belőle. Emlékszem, hogy a színművészeti főiskolások ott játszottak a kis amfiteátrumban. Devecseri fordította Plautus két darabját, az Álom ez is címűt, meg a Hetvenkedő katonát, utána ott ültek a nagy platánfák alatt. Még színi növendék volt Csernus Mária. Berda Jóska volt, aki fölfedezte, én Sarkadi Imrével, Tersánszkyval jártam oda. Meglett volna a kerületi tanácsban a jó szándék, Kiss Imre tanácselnök próbált tárgyalni az Óbuda TSZ-szel is, ők szintén örültek volna, ha ott egy motel nyílik, de a tanácsnak nem volt rá pénze. Amikor arra terelődött a szó, hogy fizetni kell valamiért, rögtön lelohadt a jókedv.
Ön, aki annyit tett azért, hogy Óbuda múltja látható maradjon, mit gondol, milyen lesz ez a városrész száz év múlva?
Minden amerikanizálódik. Meg kell nézni ezeket a házakat, hogy kik lakják, hogyan élnek, s milyen az itt felnövekvő ifjúság. Óbuda emberközpontúsága tovább roncsolódik. Diszkók, night clubok, videókölcsönzők, gyorséttermek: ez a jövő. ‘70-ben költöztem a Kerék utcába, egy panelházba, és ami a szemem előtt lezajlott ebben a közel három évtizedben, az valami borzalom.
„Lehúzzák az eget a nehéz, sötét felhők, csöndesen csorog alá a Fő térre, amelyet szürke háttér övez félkaréjban: a frissen nőtt betondzsungel. … Itt mereng Krúdy Gyula bronzba öntött arcmása, a jelenvalóság és öröklét végtelen párbeszédén, s azon, hogy itt dobogott hajdan Óbuda szíve.”
Kiss Károly: Kastély Óbudán (1977)
