A Lajos utcáról írt könyve apropóján beszélgetünk, ön azonban már Rákosszentmihályon él. Kezdjük a vége felől: hogyan került el Óbudáról?
Valamikor a 90-es évek elején egy filmem gázsijából tudtunk venni egy parasztházat a Belső-Cserhátban, azt felújítottuk, oda jártunk ki rendszeresen az óbudai panelból. De hetente száznyolcvan kilométert vezetni, és aztán a hétvégét is végig dolgozni a ház körül: kiöregedtünk belőle, és nemrég eladtuk. A Lajos utcai lakás és a parasztház árából – mindkettőt elég jó áron tudtuk eladni – vettünk Szentmihályon egy kertes házat.
Épp a napokban találtam egy öt évvel ezelőtti cikket, hogy a Lajos utcai a legkeresettebb budapesti lakótelep az ingatlanpiacon. Milyen volt 1974-ben? Milyen érzés volt ideköltözni?
Ambivalens, mert egyrészt nem volt dicsőség a panellakás, viszont a korábbi 10 helyett egyszerre 69 négyzetméteren élni mégiscsak nagy dolog volt. Mi nyolc évet vártunk a lakáskiutalásra – mindig kiutalást mondok, pedig csak egy vásárlási lehetőség volt – pedig 1971-ben már rajta voltunk a listán, hogy nemsokára mi is költözhetünk. Csakhogy jött az árvíz, ami a Felső-Tisza-vidéket teljesen elmosta, úgyhogy az ország teljes építőipari kapacitását odavitte az állam. Mi is azok közé kerültünk, akiket újra várólistára tettek, úgyhogy három évet maradtunk még a Csikágóban, vagyis a VII. kerületnek a Városliget felé eső részén, ahol felnőttem. Érdekes egyébként, hogy volt mellettünk a Murányi és a Damjanich utca sarkán egy hentes, Frici bácsi, ő éppen annak a Lajos utcai panelnek a helyén lakott korábban, ahová aztán beköltözhettünk.
Milyen volt az új lakóközösség? Voltak köztük régi óbudaiak?
Nem, a szanálásra ítélt házak lakóit máshová költöztették, de nem csak Óbudán. Ezt néha ideológiai okokkal szokták magyarázni, mintha az lett volna a szándék, hogy felszámolják a helyi lokálpatriotizmust, a helyi identitást. Szerintem egyszerűbb a magyarázat: akinek a házait lebontották, azok nem költözhettek az ugyanoda felhúzott tízemeletesbe, hiszen időbe tellett, míg elkészült – nekik máshol kellett szállást találni. Akikkel mi költöztünk a Lajos utcai házba, azokkal elég jó közösség alakult ki. Szereztünk földet és facsemetét a kertészettől, és mi magunk ültettük be fával a ház előtti területet. Szóval otthonra találtunk itt, de a környékhez eleinte nem kötődtem – bejártam a városba, mindennap HÉV-eztem a Tímár utcától, ahol még nem volt felüljáró akkoriban, csak egy feltételes megálló.
Az ingázást A leggörbébb utca előszavában is megemlíti. Alvóvárosnak hívták akkoriban Óbudát, vagyis sokan csak aludni jártak haza.
Pedig akkor még működött az Újlaki mozi és a Felszabadulás mozi is a környéken.
Az Óbudai Promenád jutott erről eszembe: itt, a Kolosy tér környékén húsz-harminc éve próbálják felpezsdíteni az életet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A Lajos utcának ez a része mindig folyosó volt, nem volt városközpont, de a könyvében a Házról házra fejezetben olvastam, hogy itt is szinte minden második ingatlanban kávézó vagy kocsma működött. Ezek szerint a régi Óbuda még nem volt teljesen „alvóváros”.
Valóban, de akkor még más világ volt, később a televízió bezárta az embereket a lakásba. És hát ki engedheti meg magának ma, hogy rendszeresen vendéglőbe járjon étkezni? A Vidoq tulajdonosával beszélgettem, elmondta, hogy a törzsvendégeivel egyszer összeszámolták: régen 36 vendéglő volt csak a Lajos utcában.
A XIX. században sok vendéglősnek még saját szőlője volt, amíg zárva voltak, ott tudtak dolgozni – aztán a századvégi filoxéra-járvány betette a kaput az itteni szőlőtermesztésnek is.
Más vendéglősökkel is tudott beszélni?
Nem nagyon maradt kivel, és nem is találtam annyi anyagot a régi vendéglátásról, mint szerettem volna. A Tiroli és a Régi Sipos helyén működik még étterem, de nem a hagyományos óbudai kisvendéglő, a Fő téri Új Sipos bezárt, a régi vendéglők eltűntek. De vagy tucatnyi interjút készítettem másokkal, Lajos utcaiakkal, bementem házakba, még megbízólevelet is vittem magammal, amit az Óbudai Múzeumtól szereztem.
Arra miért volt szükség?
Hogy kivédjem az esetleges bizalmatlanságot. Volt ilyen tapasztalatom, amikor filmsorozatot készítettem az erdélyi erődtemplomokról, és terepszemlézni mentünk, gyanakodva méregettek, hogy nem betörők vagyunk-e. Egyébként eredetileg a Lajos utcáról is filmet akartam készíteni. Tudni kell, hogy én szívesen babrálok a leghétköznapibb témákkal is – mint Nagy László, akinek a naplójában olvasom, hogy mondjuk ma verset szeretne írni a nyomdászokról, mert hiba nélkül szedték egy versét.
Elkezdtem könyvtárazni, levéltárazni, és mindig továbbhajtott a kíváncsiság, ahogy olvastam a Lujza malomról, a Kisfaludy színházról, vagy épp, ha felfedeztem a Lajos utca 25-ben a szappankészítő műhelyt, ahol az Albus szappant gyártották, aminek a neve még a gyerekkoromból ismerős volt.
Miért nem készült el végül a Lajos utca-film?
Nem tudtam rá pénzt szerezni. A könyv kiadásához is szponzort kellett találnom, mikor megírtam, de a film drága műfaj, elkezdeni sem lehet, ha nincs rá pénz. De nem panaszkodom, így is közel negyven filmet forgattam. A rendszerváltás után kezdtem külsőzni a Magyar Televíziónál, magazinműsoroknál dolgoztam, és közben volt lehetőség pályázni filmekre is.
A filmográfiája a rendszerváltással kezdődik, de előtte is filmezett amatőrfilmesként.
Igen, de azok nem maradtak meg olyan minőségben. 8 mm-eset használtunk, ami fordítós film volt, tehát, ha azt az ember elvágta, akkor az az egyetlen kópia el volt vágva, és kész. A vetítők sem voltak filmbarátok, a film gyakran kiégett, ha a ragasztás megakadt a kapuban. Nem volt szinkronlehetőség, külön magnókkal buheráltunk, de olyan is előfordult, hogy ha csúszott a filmzene, akkor fogkefével fékeztük a magnót, ami persze nyávogott. Ezek ma már nyilván vetíthetetlenek, a filmográfiában ezért nincsenek feltüntetve a régi filmek.
A hivatásos film világa nem vonzotta?
Esély nem volt a közelébe férkőzni akkoriban, a filmrendezőket a minisztertanács nevezte ki, a Főiskola elvégzése sem volt elég önmagában. Én jelentkeztem ugyan a főiskolára, de nem vettek fel, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ország összes felsőoktatási intézményéből ki voltam tiltva.
Hogyhogy?
1956-ban ott voltam a VII. kerületi pártházban működő forradalmi csoportnál, majd november 4-e után a Péterfy-kórházban, Kossuth Forradalmi Parancsnokság név alatt röplapokat terjesztettünk. 1958-ban tárgyalták a perünket, én voltam az ötödrendű vádlott, rendesek voltak a társaim, mentegettek, hogy én gyerek voltam a harcok idején. Végül egy év felfüggesztettet kaptam, ezzel azonban nem volt vége. Leérettségiztem, újságíró akartam lenni, de nem vettek fel elsőre, a közgazdasági egyetem viszont akkor indított agrárszakot, kaptam egy levelet, hogy oda irányítottak át – később esett le, hogy azért, mert akkor indult a második TSZ-esítési hullám, és kellettek az agrárközgazdászok. 1962-ben aztán elővették az úgynevezett klerikális reakciósok ügyét, ahol megint előkerült az én nevem is. Kiscserkész voltam ugyanis a Regnum Marianumban, és miután azt 1950-ben szétverték, mi továbbra is feljártunk az atyához, aki a parancsnokunk volt. Egyébként éppen Óbudán, a Segítő Szűz Mária Plébánián szolgált. Nem politizáltunk, valláserkölcsről beszélt nekünk, de ez elég volt ahhoz, hogy 1962-ben beidézzenek a Gyorskocsi utcába, aztán feljelentsenek az egyetemen.
Mit csinált ezután?
Tíz évig csak fizikai munkásként tudtam elhelyezkedni, aztán munkásszállási népművelő lettem. Aztán a szakszervezeten keresztül adódott egy kiskapu, ugyanis a Debreceni Tanítóképző Intézetnek volt egy kihelyezett tagozata, ahol szakszervezeti kádereket képeztek. Ezt elvégeztem, aztán az egri tanárképzőn különbözetit tehettem, majd az ELTE-n kijárhattam a népművelés-könyvtár szakot, miközben a kizárásom, mondom, végig érvényben volt. A Színművészetiről viszont szó sem lehetett, pedig Szabó István is közbenjárt az érdekemben.
Gondolom, őt már a filmezésen keresztül ismerte. Ez a világ mikor szippantotta be?
Az egyetemen statisztákat toboroztak, én pedig elmentem egy éjszaka az Ikarus-gyárba, emlékszem, a Fűre lépni szabad c. Makk Károly-vígjátékot forgatták, abban statisztáltam 60 forintos gázsiért. Megragadt bennem az élmény, hogy egy filmesnek micsoda hatalma van. Azt mondja, hogy „bekap”, és akkor lőn világosság, azt mondja, hogy „kikap”, és lemegy a fény. De fejben én már gyerekkoromban is filmeztem, erre később jöttem rá. Olvastam Stendhaltól a Vörös és feketét, elképzeltem a leírás alapján – aztán megnéztem a filmet Gerard Philippel a főszerepben, és láttam, hogy a rendező egész mást vizionált abból az anyagból. Jelentkeztem a Fővárosi Művelődési Házban működő Budai Fotó- és Filmklubba, és fel is vettek, épp csak kamerám nem volt még – másfél évig „elméleti amatőrfilmes” voltam, mások filmjeit néztem meg és véleményeztem.
Lakásokon találkoztunk, segítettük egymást, filmesek akartunk lenni, persze – aztán mikor kirúgtak az egyetemről, és már dolgoztam, akkor félre tudtam tenni egy Admira 8 mm-es kamerára, így kezdődött. Szabó Pista pedig járt amatőr filmvetítésekre, megismertük egymást, és meghívott az Álmodozások kora filmjében egy szerepre. Közbenjárt a Főiskolán, hogy jelentkezhessek, de a minisztérium a kizárásomról szóló határozatot persze nem volt hajlandó visszavonni. Hiába kértem munkahelyi ajánlást (ami elengedhetetlen volt), a személyzetisek mindig ellenem védték meg a néphatalmat, úgyhogy ez szóba sem jöhetett.
Az előző könyve öt éve jelent meg Trianoni árvák címmel – a határokon kívül rekedt, és az anyaországba menekülő tömegekről szól, akik vagonokban húzták meg magukat, amíg nem jutottak otthonhoz. Az ő sorsuk röviden megjelenik a Lajos utcáról szóló kötetben is, amikor az első világháború utáni óbudai lakáshelyzet kerül szóba.
Már a Trianoni árvák című könyvet is azért írtam meg, mert forgattam korábban egy filmet a vagonlakókról Csonka vágányon címmel, amihez összegyűjtöttem minden lehetséges információt, de ezeknek egy jó részét végül nem tudtam felhasználni – kidobni viszont nem volt szívem ezt az anyagot. Azt szoktam mondani, félig viccesen, hogy én nem a fogyasztói társadalomban szocializálódtam, hanem a hiánygazdaságban: a görbe szöget ugyan nem egyenesítettük ki, és nem raktuk el későbbre, de mondjuk az anyás csavart már igen. Ugyanígy vagyok a történetekkel, érdekességekkel, szeretem felfedezni őket, bíbelődni velük, félretenni őket későbbre, ha máshoz fel tudom használni őket.
