A nyitott ablakon át beáramlott a napfény és az iskolából haza induló gyerekek zsivaja, akik azon vitatkoztak, hogy a „Vakáció!” felkiáltójelét mikor kell a táblára írni ahhoz, hogy a „V” betű az utolsó tanítási napra essen. Mire megegyeztek, az asztalnál ülő nő szemébe sütött a nap, hunyorogva próbálta elolvasni a monitoron megjelenő szöveget. Ingerülten eltolta magától az egeret és a klaviatúrát. Hétfőig megvár – gondolta, úgysem csinálja meg helyettem senki. Kikapcsolta a számítógépet, bezárta az ablakot és az irodát. Leszaladt a lépcsőn, a portásnak kellemes hétvégét kívánt és blokkolt. A kijelzőt látva eszébe jutott, hogy szólnia kell az informatikusoknak, mert a beléptető rendszer napok óta nem írja ki a munkában töltött idejét, mintha be sem járna dolgozni, még a végén nem kap fizetést. A tárolóban már csak a saját biciklije árválkodott. Úgy gondolta, tesz egy kört a szigeten, talán megnézni a Dunában fürdőző kutyákat, de mire levette a láncot, meggondolta magát. A kulcs nehezen ment a zárba, többszöri próbálkozás után sikerült elfordítania, félt, hogy beletörik. Ezerszer megígérte magának, hogy beolajozza, most se volt másképp. A lakat hangos kattanással kinyílt, a lánc kicsúszott a kezéből, a küllők között csörömpölve a földre esett, és mint egy csillogó kígyó, ami a bokájába akar marni, elterült a lábánál. Mire rögzítette a láncot a nyereg alatt és elindult, elfelejtkezett a problémáról. Nem sietett, nem volt miért, otthon nem várta senki. A Fő téri kockakövek kirázták belőle a lelket, igyekezett az egyensúlyát megtartani.
Az Esernyős teraszán kedélyesen beszélgető és napozó embereket figyelte, elhaladt a lányok szoborcsoportja mellett, akik esőben és hóban, télen-nyáron várják a kuncsaftokat. Szegények nagykabátban és esernyővel a kezükben várakoznak. Az egyikük mintha kacsintott volna. Tudta, képtelenség, bár az arcvonásai mintha hasonlítanának rá. Legalább az ernyő megvédi őket – gondolta, és óvatosan továbbtekert, ügyelve, hogy el ne csússzon a bazaltköveken. A fitnesz parki futópálya tele volt gyerekekkel. Némelyik megpróbálta elcsalni a köröket, de egy szigorú tekintetű tornatanár rajtuk tartotta a szemét. A BUSZESZ gyár kéménye felé haladt tovább. A színesre festett épületek csábítóan hívogatták, de a csupa üveg és beton házak tövében törpének érezte magát. A tizenöt emeletes épületek – akármilyen hangzatosan is nevezik őket – mégis csak lakótelepet alkottak. Kis túlzással egy falunyi ember egy focipálya nagyságú területen, ahol, ha valaki tüsszent, a szomszédja jó egészséget kíván.
Rádudáltak. Oldalra kapta a fejét, de a dudaszó az utca túloldalán sétáló nőnek szólt, aki egy boxert vezetett pórázon. A nő felemelte a tekintetét, a sofőrre nézett, aki önelégült mosollyal füttyentett, és annyira elmerült a látványban, hogy a Folyamőr utca végén elfelejtette bevenni a kanyart.
A „K” híd közelében érezte meg a víz illatát. Nem hasonlított sem a Balaton, sem a Velencei-tó illatára, hamisítatlan Duna-illat volt, ami összekeveredett a Hajógyári-sziget felől érkező akáccal és hárssal. Mélyen beszívta a levegőt, hosszan benntartotta, és csak lassan engedte ki az orrán. Élvezni akart minden pillanatot.
A Graphisoft Parkhoz érve úgy döntött, megnézi a két informatikai géniusz szobrát. A saját szemével akarta látni, ahogy Steve Jobs látnokként tartja kezében az iPhone-t, miközben int a tömegnek, mintegy „Híveim! Nézzétek, mit adtam nektek!” Mobile for dummies. Más olvasatban: Felhasználóbarát. Szélesen elmosolyodott, és a másik géniusz, Satoshi Nakamoto, a bitcoin megalkotójának mellszobrához tekert. Senki nem tudja, ki Satoshi valójában, így aki a szobor fényesre polírozott, maszkszerű arcába néz, önmagát látja. Ki akarta próbálni. Leszállt a bicikliről, közelről a szobor arcába nézett, de akárhogy meresztette a szemét, nem látta az arcát. Marhaság – gondolta, senki nem lehet Satoshi, még a neve is kamu, médiahack, amin csámcsoghatnak az emberek. Persze, ha néhány bitcoinja lenne, az egészen más, de egy árva virtuális petákja sincs. Nem lenne olyan szerencsétlen, mint az a New York-i pasas, aki pizzát vásárolt rajta. Valószínűleg ingatlanba fektetne, venne egy nyaralót Tihanyban és egy házat Óbudán, de most már késő, hogy beszálljon a bizniszbe, és bitcoin-bányászatba kezdjen.
Legyintett, visszaszállt a biciklire, és a gázgyár csíkos épületei felé vette az irányt. A legmagasabb torony sapkás manóként vigyorgott rá, orra helyén az óra épp hármat mutatott. Átvágott a vasúti töltés aluljáróján, jobbra fordult. Öt perc se telt bele, már a Római-parton kerekezett tovább turisták, futók, andalgó szerelmesek és babakocsit toló kismamák között. Az egyik ártérre épült luxus társasház kapuját rózsalugas övezte. Több száz vörös rózsa, olyan émelyítő illattal, ami elnyomta a folyó szagát. Imádta a futórózsát, a kertjükben is nőtt, de mióta az anyja elment, nem hoz virágot, csak egyetlen szálat, minden évben halottak napján. Ki szokta vinni hozzá a temetőbe.
Egy biciklis pár haladt el mellette, kissé lemaradva követte őket. A fiú a folyóról mesélt, a Duna-deltáról, a Vaskapuról, amikor a folyó még tele volt élettel, a halak fel tudtak jutni a folyó felső szakaszára, a Szigetköz ívóhelyként és halbölcsőként szolgált, és hatalmas, két méteres vizák úsztak egészen Bécsig. Ma már mindez történelem, aranykor, amit csak a feljegyzések őriznek. Nem véletlenül üzemelt száz éve még vizamészárszék Bécsben és nevezik az Árpád-híd pesti oldalán elterülő területet Vizafogónak. Bele se gondol az ember. A fiú ezután közölte, hogy ő is magányos vizának érzi magát, aki a párját keresi. A hír hallatán a lány biciklije megingott és ő maga elvörösödött. Csak egy kátyú volt – mentegette a helyzetet. – Meleg van, ihatnának valamit. A fiatalok az első büfénél megálltak, észre sem vették, ahogy elsuhant mellettük.
Elhagyta a halsütőket, a csónakházakat és a Posta egykori romos üdülőjét, amikor teljes erővel berántotta a féket. Az út közepén egy fekete macska ült, a szájában egy vörös rózsát tartott. Majdnem elütötte. A macska komótosan hozzásétált, a virágot a bicikli kereke elé tette, aztán sarkon fordult, és a bozótosban eltűnt. Nem tudta mire vélni a dolgot, a szíve hevesen dobogott, görcsösen szorította a kormányt. Figyelmeztetnie kellett magát, hogy engedje el. Lehajolt, felvette a rózsát, a csengő mellé tűzte és a pedálra taposott. Néhány száz méterre a fák közül hangok szűrődtek ki. A lombok közül egy cirkuszi lakókocsihoz hasonlító, rikító pirosra és zöldre festett bódé bukkant elő. „Fellini Római” hirdette a felirat. Mellette a kavicsos parton raklapokból készített, színes padok, fém székek, asztalok, valamint több tucat csíkos nyugágy hevert. Szinte mindegyik foglalt volt önfeledten beszélgető, pihenő vagy étkező emberekkel. Tetszett neki a hely, megfogta benne valami. Leszállt a bicikliről, egy megdőlt fának támasztotta és lelakatolta. A zár megint makacskodott, most már tényleg meg kell olajozni.
A víz közelében leült egy kőre. Kezét barna ernyőként a szeme fölé emelve bámulta a Dunát. A szemközti part buja zöldjét, a levelek ezernyi árnyalatát, a csillogó víztükröt, amiben az ég megmerítkezett, és egy rozsdás uszályt, ami lassan, méltóságteljesen szelte a vizet. A Megyeri hídtól a Vizafogóig ellátott. Csodás és hívogató volt a táj.
Levette a cipőt, a zoknit, és a vízbe lépett. Élvezte a lábujjai között átbukkanó apró kavicsok csiklandozását, a víz hűvösét, a hullámok csobogását. Nem vette észre, hogy a fekete macska a lelakatolt kerékpár mellet ül, és onnan lesi minden mozdulatát. Feltűrte a nadrágját, tett néhány óvatos lépést, majd belegázolt a vízbe. Senki nem állította meg. Talpa elszakadt a talajtól, a ruhája megtelt vízzel, lebegni kezdett, de nem húzta le a mélybe, a bőréhez tapadt, eggyé vált vele és pikkelyekké alakult. Gerince megnyúlt, a teste áramvonalas lett, a végtagjai helyén uszonyok nőttek. A levegővétel sem jelentett akadályt. Érezte a sodrást, a víz áramlását, a folyó erejét. Néhány tétova mozdulatot tett, úszott egy kört, hogy kipróbálja, új teste mire képes. Nekiiramodott, teljes sebességgel kiugrott a vízből. Homályosan látta a parton heverő embereket, hallotta a hangjukat, de egyikük se vette észre. Újabb kört tett, kiugrott a vízből, de ezúttal is észrevétlenül elnyelték a hullámok. Talán nem igaz, hogy egyedül maradt, talán itt társra talál, hisz olyan végtelen a Duna. A folyó közepére navigált. Teljes erőből úszni kezdett, hogy kihasználja a sodrást. Teste a felszín közelébe emelkedett, hátsó uszonya csak úgy hasított. Diadalmasan kiáltott egyet, és nekivágott a folyónak. Hamarosan válasz érkezett.
