A Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár Reigl-tárlata arra fókuszált, amire nem szoktak: azt mutatta be, milyen jelentős helyet foglalt el Reigl Judit egész életművében az emberábrázolás. Művészi pályájának egymást követő – vagy átfedő, a ráfestések miatt sokszor egymást lefedő – korszakait Reigl egyetlen organikus folyamatnak látta, nem tett különbséget absztrakció és figurativitás között. A művészettörténész szakma azonban sokáig értetlenül fogadta az időről időre felbukkanó figuratív képeit, s ma is lényegesen nagyobb az absztrakt munkái iránti érdeklődés. A Kiscelli kiállítás Reigl periférikusnak tekintett, kevéssé ismert sorozataira hívta fel a figyelmet, hiszen életműve csak ezek beemelésével, és a művész következetes gondolkodásának feltárásával értelmezhető.
Kurátori koncepció és a kiállítás kontextusa
A „Szárnyalás-Vol-Flight. Reigl Judit figurális festészete” című kiállítást három kurátor állította össze. Egyikük a Párizsban élő Cserba Júlia, aki a Párizsban és Franciaországban élő magyar művészek életművének Magyarországon való megismertetésére, ezen művészeknek a magyar kultúrába történő visszaintegrálására tette fel szakmai életét. A másik kurátor, Gát János számos interjút készített Reigl Judittal élete utolsó 15 évében, lefilmezte a festőt munka közben. Ők ketten a ’Fonds de dotation Judit Reigl’ kuratóriumának tagjai is egyben. Az alapítványt maga a művész hozta létre 2014-ben barátai – francia kurátorok, galeristák és művészettörténészek – közreműködésével annak érdekében, hogy halála után az életművét ők gondozzák.
Róka Enikő, a kiállítás harmadik kurátora, az intézmény korábbi igazgatója már 2015-ben felvette a kapcsolatot Reigl Judittal, mert szeretett volna a gyűjteménybe munkákat tőle.
Reigl Judit akkor egy fantasztikus grafikát ajándékozott a Fővárosi Képtárnak, és már akkor megfogalmazódott a törekvés, hogy mennyire jó lenne egy festmény is. Ezt a kérést végül 2020-ban nyújtották be a Fonds de dotation Judit Reigl-nek, a kiállításon pedig látható volt a Kívül sorozatból származó ajándék kép.
Az alapítvány pozitívan reagált a Kiscelli Múzeum megkeresésére, akceptálták a műtárgy beszerzésre fordítható éves keret (1,8 millió forint) szűkösségét, ezért felajánlották, hogy egy bizonyos kijelölt műtárgyanyagból választhatnak egy festményt, cserébe rendezniük kell egy kiállítást, amihez magyar, francia és angol nyelvű katalógust is készítenek. Ez az a kontextus, amiben a kiállítás megvalósult.
A kurátori koncepció több lábon állt, de mindegyik arra mutatott, hogy a figuratív korszakok kapjanak hangsúlyt. Az egyik szál Gát Jánostól ered, aki elmesélte, hogy amikor 2011-ben a Kiscelli Múzeumban jártak Reigl Judittal, akkor a művész arról beszélt, milyen fantasztikus lenne a Templomtérben a Lepel/Kódfejtés sorozatát kiállítani. A koncepció másik vonalát az ajándékba kapott festmény rajzolta ki, ami Reigl Judit egyik fontos figuratív korszakának markáns remekműve.
Reigl Judit munkásságát egyre jelentősebbre értékeli a művészettörténet, a nemzetközi múzeumi világ, sőt a műgyűjtők is, azonban nagyjából a 80-as évek végétől lezártnak tekintik az életművet, mintha mindenki abban egyezett volna meg, hogy fontosabbak az absztrakt művei, mint a 80-as évek után, az egészen 2020-ban bekövetkezett haláláig született figuratív alkotásai. A művészettörténet-írás gyakran jelöli ki életművek csúcskorszakait, és mindent ahhoz képest határoz meg, de ezzel a kiállítással a kurátorok megpróbáltak másképp gondolkodni. Reigl életművét olyan koherens egészként igyekeztek megmutatni, amelyben egyenrangú, egyenlő jelentőségű szakaszok váltják egymást.
A Templomtérben kiállításra került anyag egy adott kronológia mentén haladva, a belső összefüggésekre, egybecsengésekre, párbeszédekre rávilágítva a három évvel ezelőtt lezárt életmű újraértékelését és új kutatások kezdőpontjait fogalmazta meg. A lineáris rendezés helyett egyfajta spirális szerkezet jelent meg a térben, amellyel mintha mindig visszatérnénk egy adott problémához, ami viszont egy másik szinten fogalmazódik meg.
Ki is volt Reigl Judit, és mitől olyan izgalmas az életműve?
Reigl Judit az 1940-es években tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd 1947-48-ban, római ösztöndíjasként az életét több szempontból is meghatározó utazást tett Olaszországban. Amellett, hogy a klasszikus művészettörténeti emlékhelyeket végigjárva egész életpályáját megalapozó tudást szívott magába, megismerkedett a szobrásznak tanuló Betty Andersonnal, akivel itt kezdődött életre szóló kapcsolatuk. 1948-ban, a politikai fordulat miatt megszűnt az ösztöndíja, és haza kellett jönnie. Hazautazása előtt a velencei San Marco- bazilika sarkán, a Tetrarcha dombormű alatt búcsúztak el egymástól Bettyvel, bizonytalan időre. A Tetrarcha dombormű motívuma aztán többször felbukkant a művein, például a hazatérése után született Munkás-paraszt barátság képen az átkaroló gesztust innen kölcsönözte. A szocreál térnyerése mellett Betty elvesztése is nehezítette Reigl Judit számára az itthoni létet, végül 1950-ben, több határátlépési kísérlet után egy, a határsávon felállított létrán keresztül sikerült elhagynia az országot. A létra szintén visszatérő szimbólum lesz a művészetében; mindemellett gyakran egy létrán közlekedett a privát szférája és a műterme közt.
1954-ben nyílt meg az első kiállítása Párizsban, ami zajos sikert aratott. A szintén emigráns magyar művész, Hantai Simon segítette azzal, hogy bemutatta a szürrealisták vezérének, André Bretonnak, akit lenyűgözött Reigl festészete. Alig egy év múlva mégis szakított Bretonnal és a szürrealistákkal, főleg azért, mert álmok felidézése helyett az ösztönök és érzések kifejezése lett fő művészi törekvése, aminek köszönhetően az automatikus írás és a gesztusfestészet felé fordult. 1963-ban a párizsi művészeti közeg nyüzsgésétől távol eső Marcoussis-ba költözött, ahol élete végéig Bettyvel együtt élt és alkotott.
Reigl Judit többször is megfogalmazta, hogy egymásba kapcsolódó ciklusokban gondolkodik, amelyeknek az életművön belüli szétszálazása most a művészettörténészek aktuális feladata, és amihez a kiállítás katalógusában publikált tanulmányok igyekeznek hozzájárulni.
2007-ben meghalt Betty Anderson, ezután egy évig Reigl Judit egyáltalán nem volt képes festeni. Majd egy raktárfelszámolás után visszakerültek hozzá a régi absztrakt Folyamatképek, darabok a Kijárat-Bejárat sorozatból, amelyekre felfelé emelkedő emberalakokat kezdett festeni, illetve krétával rajzolni. A figurák fölfelé tartanak, nem tudni hová, talán valamiféle feloldódás felé az univerzumban. Reigl Judit nem volt vallásos a szó hagyományos értelmében, de nagyon is izgatta a végtelen, az űr, az asztrofizika, a világ legkisebb és legnagyobb elemeinek kutatása. Az ekkor született festmények felfoghatók búcsúnak is Betty Andersontól, miközben koherensen folytatják az életmű eddigi egzisztenciális kérdésfeltevéseit a létezés kitettségéről, mulandóságáról, valamint a szabadságról.
Reigl időskori visszaemlékezéseiben elmesélte, hogy gyerekkorának egyik meghatározó vizuális élménye volt Michelangelo meztelen férfifiguráinak tanulmányozása, amelyeket fekete-fehér reprodukción látott, majd római tanulmányútján valóságban is megnézett a Sixtus-kápolna mennyezetén. Ennek az élménynek a hatása – a magasba tartó figurák, mint a barokk vagy reneszánsz freskófestészet asszociációja – fedezhető fel az Ember sorozatban. Ez az a korszak, amikor a saját elbeszélése szerint teljesen váratlanul megjelent az emberalak a festészetében.
Kiterített leplek vagy inkább hordozható freskók
A kiállítás leglátványosabb része a Templomtérben fellógatott lepedővásznak, a Lepel/Kódfejtés sorozat volt. 1973-ban speciális, erős, ugyanakkor vékonyabb szövésű vásznakat vásárolt, amelyeket ráhelyezett a saját maga által elrontottnak tekintett Ember festményekre, és a legkülönbözőbb, saját maga által szerkesztett festőeszközökkel és nagyon híg temperával a kidudorodó részek mentén újra rajzolta a kontúrokat. Ám valójában ez a felület, amit festett, lett a mű hátsó oldala.
Egy sor asszociáció kapcsolódik ezekhez a művekhez a torinói lepeltől kezdve a Veronika kendőjén át a valóság lenyomatának, illetve a másik oldalnak a kérdésköréig.
A hatalmas, 3,5 méteres leplek impozáns látványt nyújtottak a Templomtérben felfüggesztve úgy, hogy mindkét oldaluk jól láthatóvá vált. Reigl nemcsak a figuratív és az absztrakt művek közt nem tett különbséget, de a nemi jelleg is átjárható kategória volt nála. A lepleken lévő figurák nagyon finoman alakulnak át egyik nemből a másikba, s közben mintha mozgásban lennének, lebegnek, sodródnak felfelé, felidézve Michelangelo freskóinak különleges élményét is. E műveket már a hetvenes években többször kiállította, s előszeretettel készítetett fotókat magáról a művek előtt, ami mutatja a sorozat életműben betöltött jelentőségét.
Az 1980-as évek végi Kijárat-Bejárat sorozaton – ahol téglalap és négyzet alakú ajtók absztrakt formái láthatók – egyszer csak szintén megjelent az emberalak. Reigl Judit maga mesélte el a visszaemlékezéseiben, hogy mindez teljesen váratlanul és bármilyen tudatosság nélkül történt. Ravennában járva, sötétedéskor, a lemenő nap fényében megpillantott egy ajtóban álló emberalakot, akit gyorsan le akart rajzolni. Sorban készítette a rajzokat, de egyiket sem találta megfelelőnek, mert a figurák nem fogtak talajt, csak lebegtek. Félretette az ötletet, a rajzokat megsemmisítette, ám az emberfigura egyszer csak rákerült az ajtós képekre. A frontális beállítású, ajtóban lebegő ember, arctalan figura kicsit a néző tükörképévé válik, lehetünk mi magunk, lehet bárki, akár az emberiség általános alanya is.
Reigl Judit viszonya a világhoz
Reigl műterme képeslapokkal, újságkivágásokkal volt telitűzdelve, minden érdekelte, ami az emberiséggel történt. A kivágatok többféle funkciót töltöttek be, időnként előképek, máskor utólagos megerősítések voltak a művész számára gondolkodásmódjának érvényességére, illetve az őt foglalkoztató problémakör relevanciájára vonatkozóan. Érdekelte a világűr, a feltűnés és eltűnés viszonya, kint volt a falon például a CERN részecskegyorsító egyik felnagyított fotója a szubatomi részecskékről.
Az újságkivágások közt szerepelt egy fotó a Le Monde-ból, ami a 90-es évek végén, a Milosevics-per kapcsán jelent meg. Egy Albániában elkövetett háborús bűn dokumentációja, amely azt mutatja, ahogy egy meggyilkolt albán testének lenyomata beleégett a betonba. Nagyon megrázó fotó, valószínűleg azért tette el, mert rímelt a saját gondolataira a nem létezésről, az elmúlásról, a „milyen lenyomatokat hagyunk” kérdéskörről.
Kortárs események is mélyen befolyásolták a festészetét, a 2001. szeptember 11. sorozatát a valóságos zuhanások ihlették. Egy interjúban Reigl elmondta, mennyire sokkoló volt az ikertornyokból kizuhanó emberek látványa, s ahogyan lelassították a felvételt, úgy tűnt, mintha ezek az emberek lebegnének.
A repülés, lebegés, levitáció mellett a madarak is nagyon érdekelték, ez is egy olyan motívum, ami vissza-visszatér az életművében. A gyerekkorában a pálosoknál látott fekete vasmadarat többször lerajzolta, a madárfigura a legkorábbi absztrakt sorozatán, a Robbanáson is megjelenik.
A szerzeményezés
A Kiscelli Múzeum két nagy gyűjteményt őriz, egy várostörténetit, ami a főváros életét dokumentálja és egy autonóm képzőművészetit, ami a Fővárosi Képtár nevet viseli. A két gyűjteményben összesen 40 ezer műtárgy található.
A Reigl Judit hagyatékát kezelő alapítvány felajánlotta a Fővárosi Képtárnak, hogy egy 10-15 darabból álló csomagból válasszon ki egyet. A gyűjtemény munkatársai a Kívül című festményt választották, ami jól érzékelteti Reigl Judit különleges munkamódszerét, azaz ahogy a régi képeire ráfestette az újakat, de meghagyta a korábbi rétegek nyomait. Ezen a képen az 1986-ban alkotott Hidrogén, neutrínók, foton nyomai látszanak az 1998-ban rákerült lebegő emberalak alatt.
A döntésbe a mű címe is belejátszott, hiszen Reigl Judit maga is szó szerint kívül volt mindenen, nem tartozott művészeti csoportosulásokhoz, a saját gondolkodása mentén haladt. A végtelen érdekelte kicsiben és nagyban, közelről és távolról, ezen a művön jól észrevehető – amiről már volt szó –, milyen mélyen foglalkoztatták a művészt az emberi létezés kérdései, a fizika és az asztrofizika eredményei. A festményen mindkettő jelen van, érzékeljük a végtelent és a végtelenbe kivetett, de szabad embert, aki személyes vonásaitól megfosztva lebeg. A Kívül magát a lebegést teszi kézzelfoghatóvá. A szabadságról Reigl Judit sosem beszélt, azt csak élte.
A Kiscelli Múzeum kiállítása a művész hagyatékát őrző és a szerzői jogokkal rendelkező párizsi alapítvánnyal, a Fonds de dotation Judit Reigllel együttműködésben valósult meg. Köszönet Róka Enikő kurátornak az információkért.
