Hogyan keletkezett a társulat, és mióta működik?
Most lettünk nagykorúak, 1998 januárja óta létezünk. A keletkezés előzményeihez tartozik, hogy Párizsban jártam egyetemre, ahol egy színház-antropológia óra keretében láttam először olyan társulatot, amely Down-szindrómás színészekből állt. Nagy élmény volt: akkor döntöttem el, hogy ha egyszer társulatot szervezek valaha, akkor az ilyen lesz.
Hazajött és nekilátott?
Nem, hazajöttem, majd három évig Friderikusz Sándornak csináltam dokumentumfilmeket. Emésztettem a dolgot, ott volt bennem valahol, aztán egyszer csak lett.
Hogy lát a munkához az, aki eldönti, hogy Down-szindrómás művészekből szervez profi társulatot Magyarországon?
Amikor végképp eldőlt, hogy ezt akarom, végigrohangáltam az ország összes olyan intézményét, ahol sérültek élnek, dolgoznak. Felmentem Göncz Zsuzsa nénihez is. Akkor még az államfői rezidenciában lakott, de rögtön fogadott, és adott egy listát, hogy szerinte kihez forduljak. Végigjártam az ő listáját is, sok emberrel beszéltem a tervemről. Konkrétan toboroztam. Ki akar színházat csinálni? A IX. kerületi Művelődési Házban Illés Klári volt az igazgatónő, bejutottam hozzá ismeretlenül is, és utána ott dolgozhattunk hét és fél évig.
Lett társulat, épület, de a színház olyan, mint a háború – sok pénz kell hozzá.
Pénz az kell hozzá, de ego nem. Nem harcolunk valami ellen, hanem teszünk valamiért. Ez csapatmunka, alázatot igényel. Elkezdtem a nulláról, aztán nagyon gyorsan alapítvány lettünk, mert intézményesülni kellett ahhoz, hogy pénz legyen.
A színészek tudták, mire vállalkoznak?
Hónapokig egyedül dolgoztam ezekkel az emberekkel, kb. ötvennel, hogy mégis lássák, hogy mi az, hogy színház. Körülbelül három hónap múlva azt mondtam, hogy láttatok ennyit, ki akar profi színész lenni, ki akar élete végéig ebből élni? Jelentkeztek tizenöten, és ebből a tizenötből ma is nálunk vannak tizenketten.A fogyatékos embereket életük végéig gyerekként kezelik, nem adnak nekik döntési jogot.
Tehát alapítvány lettünk, onnantól kezdve azt mondtam, hogy ha profik akarunk lenni, akkor tanulni is kell színészetet. Megkérdeztem a művész barátaimat, és sokan eljöttek mesterségórát tartani, zenét, táncot, beszédet, mindenfélét.
Ez egy oda-vissza ható terápiának is felfogható a tanárok és a színészek szempontjából?
Ez terápia mindenkinek. Ha kiemelten foglalkozik veled valaki, rád fókuszál, ha csak egy időre is, de te vagy számára a legfontosabb, az mindig terápiás hatású. De nem ez volt a célunk. Azért terápia, mert az ember jól csinálja, és ha jól csinálod, jön a sikerélmény, megnő az önbecsülésed.
Ezt a „teher-önállóság” ügyet másutt pontosan tudják, nálunk viszont nem mindig értik. Most kaptam egy videót: egy kis angol városban működik egy profi táncegyesület, amelynek a B csapatában fogyatékosok táncolnak. Olyan jól, hogy másoknak is tartanak táncórákat. Ebben a kis angol városban lévő táncszínházban legalább tízen dolgoznak az adminisztrációt intézve, és legalább tízen a művészeti részen. Mi itt a Baltazárban, ami nemcsak színtársulat, hanem művészeti központ és oktatási rendszer, négy és felen vagyunk. Február végén abban lehetünk biztosak, hogy március közepéig van pénzünk. Ez minden évben így megy. A mai színházi támogatási rendszer úgy működik, hogy beadod március 15-ig a 2016-os támogatási pályázatod, és az első részletet szeptemberben kapod meg, ha nyersz.
A Baltazár esetében is?
Igen, ilyen szempontból hagyományos színháznak számítunk. Nem, hogy több embert nem tudok felvenni, de az is kérdéses, meddig tudjuk fizetni a meglévő munkatársainkat. Nem szeretnék panaszkodni, csak leszögezem, hogy nem úgy élünk, mint Marci Hevesen.
Hogyan tudta meggyőzni a nézőket, illetve a színházi produkciók bemutatására alkalmas intézmények vezetőit arról, hogy ez egy profi társulat, eladható produkciókkal?
Összeraktunk egy előadást, és amint arra bejöttek a nézők, rögtön kiderült. Alapvető célkitűzésünk volt, hogy már az első alkalommal minőséget hozzunk létre.
Emlékszik az első előadásra?
Hogyne, 1998. január 28-án volt a legelső színházi foglalkozás. Hat hétre rá felhívott Zelki János, aki akkoriban elsősorban rádiós volt, de dolgozott a televíziónak is, hogy hallott rólunk, és csinálna egy filmet. Márciustól novemberig forgatott velünk, a film vége pedig az első produkciónk bemutató előadása volt. Tehát nehéz elfelejtenem: 1998. november 21-én történt a Ferencvárosi Művelődési Központban.
Miről szólt a darab?
Az volt az előadás alapötlete, hogy mind a tizenöt színész hozza el a kedvenc dalát, én mindegyikre komponáltam egy jelenetet, és az egész egy történetté állt össze. Az előadás nagyon sikeres lett, a Játék az egész című film pedig megnyerte az 1999-es Filmszemle rendezői díját dokumentum kategóriában. Sokan látták, így „robbantunk be” a köztudatba.
Most hol tart a Baltazár Színház?
Sok mindent elértünk. Az egyik legnagyobb eredményünk az, hogy 2012-ben saját helyünk lett Óbudán, a Zsófia utca 7. szám alatt, egy dán alapítvány segítségével. Ebben az épületben van egy nagy színháztermünk, ahol előadásokat tartunk, és ami próbateremként is funkcionál. Emellett különféle termekben folynak az oktatások, tréningek – nemcsak a Baltazár színészei számára.
Ez egyfajta utánpótlás is lehet a Baltazár társulatának?
Elsősorban azért működtetjük a foglalkozásokat, hogy magas szinten tanuljanak művészetet, akik szeretnének ilyesmit tanulni, és más módjuk nincs rá. Akik igazán jók és elhivatottak, be is kerülhetnek a társulatba. Ez eddig két emberrel történt meg.
Ingyenesek a foglalkozások?
Valamennyit kell értük fizetni, különben nem tudnánk fenntartani az épületet, nem tudnánk fizetni a tanárokat. Akinél teljesen kizárt, hogy fizessen, annak igyekszünk ösztöndíjat adni. Nagyon jó volna, ha lennének támogatóink, és ezeket az órákat teljesen ingyen lehetne tartani.
Mi van még a házban?
Van például egy kreatív terünk, ahol kiállításokat rendezünk, fotózunk és műteremként is tudjuk használni. Most is kiállítás van itt, amit sokan láttak. Jó kapcsolatban vagyunk a kerületi kulturális intézményekkel, és szinte az összes óbudai iskola járt már itt. Előadásokat tartunk a gyerekeknek, utána pedig beszélgethetnek a színészekkel. Szeretjük ezt a kerületet. A legjobb helyen vagyunk, a városon kívül, s mégis nagyon közel mindenhez.
Rendszeresen tartanak nyilvános előadásokat a Baltazár házban?
Ez időszakonként változik. Rendszeresen játszunk, de az előadások nagy része az elmúlt időszakban zártkörű volt. A Norvég Civil Alap támogatásával megvalósuló projekttel jártuk az országot, nagy színházakban léptünk fel állami gondoskodásban lévő gyerekek és iskolások előtt. Most, hogy ennek vége, ismét tudunk nyitni. A részletekről, időpontokról a honlapunkon lehet tájékozódni.
A társulatban vannak fogyatékkal élők, és – legalábbis hivatalosan – nem sérült művészek is. Ez hogy működik?
Évek óta velünk dolgozik Kecskés Karina, Varga Klári és most Szalontay Tünde is. A fiúk: Müller Péter Sziámi nagyon régóta csapattag, Darvas Ferenc, a zeneszerzőnk is több, mint tíz éve ír nekünk. Így alkotjuk a csapatot. A színpadon elfelejtődik, hogy ki a sérült, ki a nem sérült, ez valahogy egységessé válik. Nagyon élvezem én is, mint ahogy mindenki más is, aki részt vesz benne. Mindenkiből a legjobbat hozza ki a közös munka.
Nem azt mondom persze, hogy egy próbafolyamatnál soha nincs egymásnak ugrás, kiabálás, de ez hozzá tartozik a színházhoz. A felfokozott helyzetben keletkező indulatok akkor tudnak viszonylag nyugodt mederben maradni, ha az egész alapja a szeretet.
Maga rendezi az előadásokat?
Igen.
Sosem hívnak vendégrendezőket?
Egyszer próbálkoztunk ezzel, de nem sikerült igazán. Személy szerint nem hiszek a hat hét alatti színház csinálásban. Akkor szoktam kiadni az előadást a kezemből, amikor már tényleg elkészült. Nálunk az is speciális, hogy sosem veszünk elő a fiókból egy kész darabot, minden előadás a színészekre íródik.
Nyilván óriási dolog, ha az embernek írnak egy dalt, egy szöveget… A kortársságnak számos előnye van, és én azokat ki is használom. Két olyan produkciónk volt, amelyek klasszikus szerzők művein alapultak. Az egyik egy Szép Ernő írásaiból összeállított kabaré, a másik egy angol darab, a Graffaló, amiből egy nagyon jó gyermekelőadás született.
Hogy reagál a közönség a Baltazár társulatára?
Az első bemutatónkon egyértelművé vált, hogy jönnek az emberek, megnéznek minket, tetszik nekik, és újra eljönnek. Vannak azonban olyanok is, akiket a fülüknél fogva sem lehet hozzánk berángatni, mert félnek a találkozástól. Rájöttem, hogy ezt a csoportot úgy tudom elérni, ha mi megyünk ki hozzájuk. A harmadik bemutatónk éppen ezért utcaszínház volt, 2003-ban Pécsett a Poszton. Működött. Több helyen is játszottunk azóta a világon, mindenütt szerették. Grazban a hajléktalanok is végignézték az előadást, és utána odajöttek gratulálni. Az mondták, hogy „Ganz super!”.
Miért fél valaki a Down-szindrómás színészektől?
Talán azért, mert nem elég érett arra, hogy találkozzon velük. Attól fél, hogy szembesül a saját fogyatékosságával. Ez egy furcsa, pszichés ügy, nem intelligencia kérdése.
A színpad kíméletlen. Ha tehetségtelen vagy, akkor lehetsz te civilben gyönyörű nő, daliás pasi, a színpadon pillanatok alatt ronda leszel, és utálni foglak. Lehet, hogy az utcán fanyalogsz a Down-szindrómás színészek láttán, de a színpadon elvarázsolnak, sziporkáznak. Emberek, merjük elvarázsoltatni magunkat!
Egy-egy ilyen előadás azok számára, akik először látják, szemléletmódbéli változást is okozhat?
Az egy alaptétel – bár, amikor az egészet elkezdtem, én is csak ösztönösen gondoltam –, hogy a fogyatékosság, legyen az bárminemű, nem sorscsapás. Olyan színes a világ palettája, van rajta ilyen is, olyan is, amolyan is. A baltazárosokkal a világnak egy másik részét tudod megélni. Nem is pontos az, hogy másik részét, inkább egy másik dimenzióját, egy teljes, ragyogó és színpompás másik létsíkot ismersz meg általuk. Egy sokkal-sokkal színesebb, egészen bátor világot, ahol nincsenek őszintétlenségek.
Mi nem tudnánk ezt egy picit eltanulni tőlük?
El lehet. Aki idejön, és itt ragad, annak nyilván igénye volt arra, hogy a felnőtt korral felvett felesleget, sallangot levegye, és újra megtalálja a régi felhőtlen önmagát. Itt biztos, hogy erre lehetőséget kap, méghozzá olyan közegben, ahol minőségi alkotó munka folyik.
Milyen mesterek, tanárok dolgoznak a Baltazárban?
Mindig a legjobbak. A jóga nagyon fontos nálunk, mert ez olyan út, ahol a szellem találkozik a testtel. Szuper jóga tanárunk van, Sándor Andinak hívják. Az indiai klasszikus táncot Gulyás Ildikó tartja, aki most jött vissza Indiából. A legelső zenetanárunk egy jó barátom volt. Ő férfi a hétköznapi életben, de Zsazsa Tax művésznéven nőként énekelt bárokban, egy egészen különleges énekhanggal. Hihetetlen koponya. Emlékszem, amikor beharangoztam még a színészeimnek, hogy a Zsazsa jön, a mieink átrohanva a Haller utcán, várták őt a villamosmegállóban. Még le se lépett a villamosról, már arról kérdezték, hogy te a fiúkat vagy a lányokat szereted? Ő tanította évekig az éneket. A színészeink azóta is sokkal jobban szolmizálnak, mint én. Nagyon szilárd zeneelméleti, zenetörténeti alapokat helyezett le. Ma Felföldi György tartja az énekórát, aki operaénekes, franciatanár és zenét is oktat. Összetett személyiség, érzékeny ember. Kovács Kriszta, aki most a színészmesterséget tartja, szintén tartott zenei, színházi musicalórát. Sok koreográfusunk van, mert a kortárs táncból sokan jönnek: Mészöly Andi, Farkas Dorka, Garai Juli. A legrégebbi koreográfusunk, Vass Lajos tizenegynéhány évet dolgozott velünk, egy baleset következtében hagyta abba, ami megviselte testileg és lelkileg is. Ő egy zseni, majdnem minden darabot együtt csináltunk. Hosszú ideig Verebes Linda tartotta a színészmesterség órákat. Mivel nemrég megszülte a harmadik babáját, a férje, Pindroch Csaba veszi át a foglalkozásait. Linda is visszajön, mert imádja.
Arról még csak érintőlegesen esett szó, hogy hol szoktak fellépni?
Magyarországon rendszeresen az összes nagyszínházban. Nemrég Jászberényben voltunk, annyira jól sikerült, hogy ősszel újra szeretnénk ott játszani. Elindul majd a Kőválasz és a Boldog óra című előadások turnéja. Most olyan helyekre is megyünk, ahol még nem voltunk: Kiskunhalasra, Vácra, és oda is, ahova rendszeresen járunk, például Miskolcra. Visszahívnak a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházba is, ahol minden darabunkat játszottuk. Nagyon büszkék vagyunk arra is, hogy 2014-ben a Müpában léptünk fel.
Lett belőle huszonkét dal, és ebből a koreográfus kollégámmal egy koncert-színházi estet csináltunk, illetve megjelent egy CD is. Az a műsor csoda volt. Olyan zenészekkel léptek fel a baltazárosok, mint Tolcsvay László, Zorán, Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea, Bérczesi Robi, Novák Péter, Hobo és még sokan mások.
A Baltazár Színház 2016-ban megkapta az év civil szervezetének járó Balázs Lajos Óbudai Civil Díjat.
Bús Balázs polgármester javaslatára a képviselő-testület idén a díjat egyhangúlag az 1998 januárjában alakult Baltazár Színháznak ítélte oda. A Magyarországon egyedülálló, hivatásos színtársulat értelmi sérült színészek közreműködésével állít színpadra előadásokat.
A társulatot működtető Baltazár Színház Alapítvány úttörő feladatot lát el azzal, hogy a fogyatékosságot háttérbe szorító és a művészi sorsot előtérbe helyező látásmóddal rendelkezik. Megteremti, hogy sérült emberek a tehetségükből éljenek meg. Működésének alapja, hogy előadásai társadalmilag ne kirekesztve készüljenek és kerüljenek bemutatásra. Az előadásokat ne “ahhoz képest” ítéljék meg, hanem önmagukért. A társulat működésével olyan kultúrát kíván megteremteni Magyarországon, amely a társadalmi integráció lehetőségét nyújtja sérült embereknek. Célja, hogy tevékenysége nyomán a sérült emberek társadalmi megítélése megváltozzon. A rendszeresen színházba járókon kívül olyan embereket is szeretne a publikum soraiba bevonni, akik eddig nem látogattak más színházakat, de akiknek szociális érzékenységét a Baltazár Színház darabjai felébresztik. A színház tehát óriási szerepet játszik a fogyatékosok “másságának” elfogadtatásában.
A Baltazár Színház magas színvonalú és egyedülálló tevékenysége nélkülözhetetlen nemcsak az óbudai lakosság, de az egész főváros életében is és ezzel rászolgált az elismerésre.
