Emi tudta, hogy az idei nyaralás egészen más lesz. Azért lesz más, mert a kis rózsaszín táskájában ott lapul a zoknija, a varázslatos zoknija, rajta a két tündérkével, Luluval és Nanával. Ahogy az autó teljes sebességgel robogott a Balaton felé, csak arra tudott gondolni, hogy Annamari, az unokatestvére milyen fancsali képet fog majd vágni, ha megtudja, hogy neki mindig van három kívánsága, amikor csak akarja – illetve majdnem mindig, és nem igazán kívánhat bármit, de ezt Annamarinak nem kell tudnia. Így is meg fogja enni a sárga irigység.

Hét unokatestvére közül Annamari volt hozzá korban a legközelebb. Csecsemő koruk óta sokat játszottak együtt és sokat is veszekedtek, de azért elválaszthatatlanok voltak. Tavaly az volt a fő szórakozásuk, hogy a három kamaszt (Tomit, Zselykét és Boldit) bosszantották, akik egy ideje csak a telefonjukba voltak szerelmesek. Illetve Zselyke a tükörképébe is. Eldugták a töltőiket, átállították a telefont kínai nyelvre, de volt, hogy elrejtették a készülékeket, és kincstérképet rajzoltak hozzá.

Karácsonykor azonban valami megváltozott. Annamari, aki idén kezdte az első osztályt, a családi ünnepségen feltűnően nem foglalkozott Emivel. A fa alatt inkább Dorka mellé állt, és az asztalnál is ott akart ülni, ahol ő, és amikor Emi ezt felpanaszolta, azt javasolta, inkább játsszon Ábellel, aki ugyan még csak most tanult meg mászni, de mégiscsak ők ketten a kisgyerekek. Emi igazságtalannak érezte, hiszen Annamari csak négy hónappal volt idősebb nála, de ez elég volt ahhoz, hogy iskolába mehessen, amíg ő kénytelen volt másodszor járni a nagycsoportot. Megsimogatta a varázszokniját a kistáskájában, és egy kis elégtételt érzett. Lehet, hogy Annamarinak van órarendje, meg derékszögű vonalzója, meg házi feladata, de varázszoknija életre kelt tündérekkel egészen biztosan nincsen.

–            Megjöttünk! – szólt hátra ekkor mosolyogva Anya. Emi kinézett az ablakon. A nyaraló óriási teraszán Nagypapi, Dorka és Annamari ültek. Nagypapi és Dorka integettek, Annamari pedig – amint meglátta Emiék kocsiját befordulni – az arca elé kapta a könyvet, ami a kezében volt. Ez állt a címlapján: Ábécéskönyv. Emi ezt ugyan nem tudta elolvasni, de azt látta rajta, hogy iskolai tankönyv. Összehúzta a szemöldökét, és félig hangosan annyit morgott: ha harc, hát legyen harc!

Anya a délutáni alváshoz mindig ragaszkodott. Eminek kapóra jött a csendespihenő nyomasztó szokása, mert amikor Anya behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját, azonnal kitépte a táskájából a zokniját, a lábára húzta, és táncolni, csúszkálni kezdett a padlón. A kislány tudta, hogy a varázslat akkor is működik, ha az ágy deszkájához dörzsöli a lábát, de a kívánság, amire készült, megkívánta, hogy két barátja a legjobb hangulatban legyen, amikor leugranak a fehér cérnazokniról. A számítása be is jött, mert néhány perc múlva a kislány mellett két kacagó, jókedvű tündér ugrabugrált.

–            Hú, milyen jó csúszós itt a padlóóóóóó! – kiáltotta Lulu, és mintha korcsolyázna, hosszan kitartva elcsúszott a szobaajtóig.

–            Ezt nézd! – bökte oldalba Emit Nana, és egy piruettet mutatott be a fehér járólapon, aminek a végén nevetve huppant a fenekére.

Mi tagadás, a gyakran szigorú és talán kicsit unalmas Nana az utóbbi időben sokat változott. Emi és Lulu jókedve, huncut tervei, a kislány sokszor szemtelen kívánságai kicsit magukhoz idomították Nana jólneveltségét.

–            Hol vagyunk? – kérdezte a padlóról a kislányt, és kíváncsian körülnézett. – Ez nem a szobád.

–            A Balatonon vagyunk, eljöttünk nyaralni – majd nyomatékkal hozzátette: – És itt van mindenki.

Lulu és Nana egymásra néztek.

–            Mindenki? – kérdezte Lulu – Annamari is?

Emi bólintott, és a néma választ csend követte. Nana feltápászkodott, és leporolta a szoknyáját.

–            Akkor, ha jól sejtem, kívánni akarsz valamit.

A kislány újra bólintott és nagy komolyan kibökte.

–            Azt akarom, hogy felejtse el az olvasást, és büntessék meg az iskolában.

–            Hülyeség – legyintett Lulu –, azzal ez a nyaralás nincs megoldva, még legalább nemtudomhány hétig nem lesz iskola. Meg van ez a nyamvadt Könyv, amiatt sem lehet.

Hát igen, a Könyv. A nagy, piros borítós Könyv, ami azoknak a kívánságoknak a listáját tartalmazta, amiket Lulu és Nana mint kiskorú tündérek nem teljesíthettek. Időbenlefekvő, szépenkérő, rendesenfogatmosó gyereknek mondjuk efféle kívánság eszébe sem jutott, de Emi sajnos nem éppen ebbe a kategóriába tartozott, így lépten-nyomon tiltott kívánságokba ütközött.

–            Jó, akkor essen el a biciklivel!

Nana csípőre tette a kezét és összehúzott szemmel nézett a kislányra.

–            Azt hittem, ennél azért jobban kitaláltad! Semmi épkézláb kívánság?Emi zavarba jött, ahogy válaszolt.

–            Hát, azt gondoltam, érezze rosszul magát valamiért – ami lehetőleg kapcsolatban van az iskolával –, aztán én megmutatlak neki benneteket, hogy lássa, hogy nekem van két tündérem.

–            Szóval velünk akartál villogni! Szép, mondhatom! – szólt Nana.

–            Ugyan már, azt ne mondd, hogy te nem látnál szívesen zokogni néhány nagyképű fogtündért! – legyintett Lulu. – De mondjuk ezt hivatalosan tényleg nem csinálhatjuk. Bár… csavarhatunk egyet rajta.

–            Ettől tartottam… – kezdte Nana, de nem jutott tovább, mert Emi Lulu után nyúlt, a tenyerére ültette.

–            Mondd!

–            Kívánd, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!

–            Azt kívánom, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!

–            Kívánd azt, hogy csak neked engedelmeskedjenek!

–            Azt kívánom, hogy a betűk, csak nekem engedelmeskedjenek!

Nana és Emi visszafojtott lélegzettel néztek Lulura, és várták a harmadik javaslatot.

–            Most mit néztek így rám? A harmadik a fagyi. A harmadik mindig az, vagy játszótér, vagy a buborékos csoki. A harmadik mindig olyan, ami nekünk is jó. Emi-szokás.

–            De csak akkor, ha Emi így akarja – tette hozzá szemrehányóan Nana.

Emi vállat vont.

–            Várjunk a fagyival, lássuk meg, hogyan működik az első kettő!

Lulu az ajtóra tapasztotta a fülét és így szólt:

– Azt hiszem, kezdődik.

A terasz irányából Nagypapa és Annamari hangja szűrődött be a lakásba.

–            Nem az van odaírva csillagom. Ezt még nem tanultátok?

–            Dehogynem tanultam, csak elmentek a betűk!

–            Ott vannak azok, drágám, csak mutasd meg, mennyit tanultál!

–            De nem látom, Nagypapa!

–            Nézd: úgy kezdődik, hogy AZ ERDŐBEN…

–            AZ ERDŐBEN … – hallatszott Annamari elhaló hangocskája – ment a medve…

–            Milyen medve, Annika? Nincs is medve a mesében!

–            Azt hiszem, elfelejtettem a betűket….

A szobában lévők mind hallották, hogy Annamarinak már-már sírós lett a hangja. Lulu Emire nézett.

Ideje közbelépni. Mielőtt elviszik a szemészetre. Elég messze lehet az ügyelet…

–            Jó – jelentette ki határozottan a kislány. – Most van itt az én időm.

Nagypapa megértően simogatta a sírdogáló Annamari fejét. Az arcán ugyan nem volt rosszallás, de azért egy kicsit tanácstalanul csóválta a fejét.

–            Jól van, kincsem. Nyári szünet van, nem kell olvasnod, ha nem akarsz.

–            De akarok – toppantott hisztérikusan Annamari –, nagy vagyok már, tudok olvasni!

–            Igen, de nyáron azért mégis játszani a legjobb. Nézd csak, itt van Emi!

Emi ekkor valóban melléjük lépett, és olyan kedvességgel, amiről csak a felnőttek nem veszik észre, hogy igazából „műkedvesség”, Annamarihoz fordult.

–            Mesét olvastok?

–            Nem! – csattant fel Annamari. – Nyári szünet van, nem kell olvasnom!

–            Ó, pedig engem érdekelne, mi van ide írva – bökött ujjával az olvasókönyvre –, tudod, én még csak óvodás vagyok…

Úgy pillogott unokatestvérére, hogy azt bármelyik diznihercegnő megirigyelhette volna, de a terasz népe közül csak Nagypapa nem vette észre a gúnyt a kislány szavaiban. Azt viszont látta, hogy Annamari mindjárt elsírja magát, azért gyorsan közbeszólt:

–            Emlékeztek, lányok, tavaly mennyit játszottatok? Azt kiabáltátok: nem megyünk vacsorázni, nincs időnk a játszástól! Mi meg azt sem tudtuk Nagyanyátokkal, hogy honnan kiabáltok.

Eminek ekkor hirtelen kiesett a fejéből a bosszú terve. Ahogy végignézett a balatoni nyaraló zegzugos kertjében, rögtön eszébe jutott a tavalyi nyár. A szalonnasütés, a sok nevetés, a bunkiépítés és a fogadalom, amit a bunki megvédésre tettek, a jelszavak és a zászlóterv, amit a kivágott fa csonkjára rajzoltak egy cserépdarabbal. A bunki volt a tavalyi nyaralás bázisa: bevitték az ételt, a játékokat (és persze ide rejtették a nagyok telefonját), és Annamarival mindketten nagyon büszkék voltak rá, hogy felnőttek nem fedezték fel ezt a remek búvóhelyet. Annamarival. Emi unokatestvérére nézett, aki hangtalanul nyelte befelé a könnyeit és még mindig az olvasókönyvbe bámult. A lapokon – Emi tisztán látta – össze-vissza futkostak a betűk: néha egymás mögé álltak, néha kiszaladtak a lap szélére, vagy – át egy másik oldalra. Emi gondolt egyet és Nagypapira nézett.

–            Arra a fára másztunk fel, a közepén van egy nagy ág, olyan, mint egy fészek, innen nem látszik, de kényelmesen lehet ülni rajta. És fel is akasztottunk mindenféle szatyrot, meg kosarat, abba tettük a kincseinket.

Nagypapának huncutság jelent meg a szája szegletében, ahogyan közelebb húzta magához a lányokat:

Megsúgjam nektek a titkot? Tudtuk ám, hogy ott vagytok. Kiültünk ide nagyanyátokkal, és örültünk, hogy ilyen jól érzitek magatokat együtt. Mert a legszebb zene a gyerekkacagás! – Nagypapi mindkettejük fejét megsimogatta és észrevétlenül kihúzta az olvasókönyvet Annamari kezéből. – És mit terveztek, idén hol lesz a törzshelyetek?

Annamari a térdét nézte és szipogott, amikor Emi válaszolt.

–            Én már kinéztem egy helyet, ahová Ábellel ketten beférünk, de ő folyton kimászott. Nem lehet még vele bunkisat játszani. Annamari meg már nagy… iskolás…

Nagypapa meghökkenve pillantott rá.

–            Nagy? Hát, akkor nálam is nagyobb lehet, mert én bizony egy jó kis bunkis játékban mindig benne vagyok. Megmutatod, Emikém?

A kislány már állt is fel, hogy Nagypapát a hátsó terasz felé vezesse, mikor Annamari utánuk szólt:

–            Én szívesen keresek veled bunkit. Úgy látszik, olvasni már úgysem tudok…

Emi megfordult, és egy pillanatig gondolkozott, mielőtt megszólalt.

–            Pedig elolvashatnád nekem ezt a mesét – bökött az asztalon lévő olvasókönyvre és fellapozta. Nagypapa és Annamari nem értették, miért hajol bele a könyvbe, mintha meg akarná szagolni. Valójában csak egy nagyon-nagyon halk mondatot mormogott, ekkor a zsebéből halvány szikrák pattogtak ki, és a szemfüles megfigyelő még egy narancssárga szoknyácskát is láthatott lebbenni. Annamari azonban nem Emi zsebét figyelte, hanem az olvasókönyvet, és a következő pillanatban felkiáltott:

–            Megvannak a betűk! Nézd Nagypapa! Most látom!

És Annamari olvasni kezdett. Hangosan, szépen olvasta a mesét, amelyik a teknősről és a majomról szólt, olyan szépen, hogy még Nana és Lulu is kikönyököltek Emi zsebéből és belefeledkeztek a történetbe. Amikor vége lett, Lulu oldalba bökte a kislányt és suttogva felszólt:

–            Na, mikor akarsz velünk hencegni?

Emi nem válaszolt, csak bűnbánóan lesütötte a szemét, ezért a tündér folytatta.

–            És mi a harmadik kívánságod?

–            Azt hiszem, arra ma nincs szükség! – válaszolta sejtelmesen a kislány, és fejével a kertkapu felé bökött.

A kapun akkor fordult be piros autójával a nagybátyjuk, Dénes, és a csomagtartóból egy jókora hűtődobozt emelt ki.

–            20 gombóc fagylalt és 8 adag tejszínhab. Elég lesz, lányok?

A teraszon ülők nevetve pattantak fel, és a székcsikorgástól csak Emi hallotta, amint a zsebe csettint egyet és azt mondja:

–            Tökéletes.