A kislány azonban ezúttal nem ezért itatta olyan kitartóan az egereket. Kis kezével a tündéres zokniját simogatta a nagyujjánál, ahol pont Lulu, a zoknitündér szárnyacskái voltak. Haragudott magára, hogy nem rendesen húzta fel a zokniját, hiszen normális esetben Lulu a bokája táján foglalt helyet és azért is, mert nem engedte Anyának tegnap este, hogy levágja a lábkörmeit. Így történhetett, hogy az egész délelőtti játékban a kis lyuk, amit éles körme a zokniba vágott egyre nagyobb és nagyobb lett most pedig szomorúan kandikált ki belőle a nagylábujja. Kevés szomorúbb dolog van a világon, mint amikor az ember kilyukasztja a legjobb barátnőjét.
Már jópár hét eltelt azóta, hogy Lulu és Nana, a két növendék zoknitündér először kelt életre Emi lábán. Azóta a nagyszájú, sokszor szemtelen Lulu tündér és a hasonló tulajdonságokkal rendelkező óvodás kislány, Emi nagyon megszerették egymást. Persze Emi Nanát is kedvelte, de azért ő kicsit olyan volt, mint a felnőttek. Emit leginkább a Bankfiókos nénire emlékeztette, akit Anyával szoktak meglátogatni és aki mindig ugyanúgy mosolygott és mindig ugyanolyan halkan beszélt, amitől Eminek sokszor támadt az a gondolata, hogy talán nem is igazi ember. Nana persze nem volt igazi ember, merthogy zoknitündér volt, de vele nem lehetett olyan jókat nevetni, huncutságokat kitalálni és izgalmas dolgokról fantáziálni, mint Luluval. De Luluval baj történt, ráadásul ő csinálta a bajt, amitől nagyon rosszul érezte magát.
Ahogy a zokniján tátongó ormótlan lyukat bámulta, hirtelen támadt egy jó ötlete. A bal lábát, amin még ép volt a zokni és Nana, a narancssárgás tündérke képe díszítette, óvatosan dörzsölni kezdte az ágy műanyag széléhez. Nana gyorsan életre kelt, a ruháját szépen eligazgatta az ovis lepedőn, majd a szokásos udvariasságával ráköszönt Emire.
– Szervusz kedves Emi! Milyen kívánságodat teljesíthetjük ezúttal?
Emi egy kicsit habozott, mielőtt megszólalt.
– Hát éppen erről van szó. Hogy most csak Te teljesítheted. Luluval történt egy kis baleset.. – mondta a kislány és Nana felé nyújtotta a kandikáló nagylábujját.
Nana, aki mindig kedves volt, udvarias és kicsit távolságtartó, most a szája elé kapta a kezét és sikítozni kezdett!
– Lulu, úristen, mi történt veled? Testvérkém! Jaj, most mit csináljunk, mit csináljunk????
Emi hirtelen felocsúdva rápirított a tündérre:
– Először is ne kiabálj! Mindjárt ide jön az óvónéni. Másodszor pedig azért hívtalak, mert állítólag te egy tündér vagy és tudsz varázsolni. Szedd már egy kicsit össze magad!
Nana bebújt a takaró alá, hogy Réka néni ne láthassa és halkan hüppögött tovább.
– De Lulu nélkül nem megy….
– Miért? Nélküle nem szabad varázsolnod? Mindig kiderül valami buta szabály!
– De szabad, csak még nem próbáltam. Együtt minden könnyebb…
– Ugyan már Nana, te vagy az okosabb, az udvariasabb, mindig utasítgatod, hogy ne így, meg ne úgy csinálja!
Nana bűnbánóan lehajtotta a fejét. Emi körülnézett: Réka néni leült a távolabbi sarokba és egy könyvet vett elő. Láthatóan úgy gondolta, már mindenki alszik.
– Gyerünk már Nana, mondd, hogy mit csináljak, ne legyél már ilyen… nyunyi!
Nana ugyan ettől a nyunyizástól nem tűnt boldogabbnak, de legalább bizonytalanul előhúzta a varázspálcáját! Három krakszot csinált a levegőbe, mire erőtlen zöld szikrák hullottak az ovis takaróra.
– Nagyon gyengék…
Nana nagyon szomorú volt. Emi legszívesebben rákiabált volna – nem volt éppen egy türelmes gyerek -, de aztán eszébe jutott, amikor soha nem találta el, melyik lábára kell húzni a bal cipőjét. Réka néni akkor melléült és Emi minél hangosabban kiabált, ő annál halkabban beszélt. Így aztán ő is kénytelen volt abbahagyni a kiabálást, hogy hallja mit mond. Aztán, ahogyan csendben maradt és odafigyelt, máris megtalálta a bal lábához passzoló cipőt. Így aztán úgy döntött, halkabbra fogja.
– Nyugodj meg Nana és próbáld meg még egyszer! – mondta és a tündér felé nyújtotta a lyukas zoknis lábát.
Nana sóhajtott és megint megpróbálta. Emi csiklandozást érzett és egy cérnaszál lassan kúszni kezdett a nagyujjánál.
– Ez így elég lassan fog menni – állapította meg Nana. Emi bátorítóan nézett rá.
– Ráérünk. Még legalább egy óra az alvásidő – sandított az órára Emi. – Gyerünk!
Nana egészen halványan elmosolyodott.
– Esetleg megpróbálhatom.
A kislány hamar megszokta és megszerette a csiklandozást. Olyannyira, hogy lassan-lassan lecsukódott a szeme és mély álomba merült.
Halk kuncogásra ébredt. A Pettyes csoport ébredezett és a csoportszobát betöltötte az óvodások zaja. A kuncogás a paplan alól jött. Ahogy felhajtotta a paplant nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Ott kuporgott a lepedőjén Nana, aki tőle szokatlanul felszabadultan nevetett és mellette, igen mellette ott ült Lulu – a szárnya kicsit kusza volt, gyűrött és girbegurba, de láthatóan ez egy cseppet sem zavarta.
– Nézd csak Emi! Milyen szuper szárnyam lett! Ilyen még azoknak a nagyképű fogtündéreknek sincs!
Nana szerényen lesütötte a szemét.
– Nem voltam elég ügyes… és nagyon sokáig tartott…
– Nekem nagyon tetszik! – mondta Emi. – És te vagy az első, aki el tudott altatni délután!
– Éljen Lulu, a hős! – kiáltotta Nana, majd kikukucskált a takaró alól. – Lesz kakaó uzsonnára? Koccinthatnánk.
– Úgy látom, karamellás tej! – állapította meg Emi.
– Még jobb, gyerünk, tegyél a zsebedbe! – nyújtotta a kezét a kis tündér, de Nana a régi, megszokott szigorú hangján megállította.
– Állj Lulu, még egy kívánságot sem teljesítettünk. Emi, mik a kívánságaid?
Eminek először felcsillant a szeme és mindenféle vad dolog cikázott át az agyán, de aztán inkább legyintett.
– Hagyjuk a csudába. Csak azt szeretném, hogy uzsonnázzatok velem!
– De, nekünk az a dolgunk…. – kezdte Nana, de nem fejezhette be.
– Erre nem mondhatunk nemet, te ma már úgyis felülmúltad önmagad. Menjünk, mert az a szeplős kitölti magának az összeset!
Nana csak egy pillanatig gondolkodott aztán Emi kinyújtott tenyerére huppant és diadalmasan azt mondta.
– Akkor jöjjön a karamellás tej, akármilyen rosszul is hangzik!
