Szerencsére Óbudán sok a sétálóutca és mivel a játszótérre tartottak, már nyugodtan előre szaladhatott, Apa nem szólt rá. Azt tudta, hogy addig nem kezdhet bele a titkos tervébe, amíg Apa le nem ül a padra és bele nem mélyed a simogatós telefonjába. Annak ellenére biztos volt ebben a forgatókönyvben, hogy Apa komoly képpel ígérte meg Anyának indulás előtt, hogy nem fog telefonozni.
Eminek Apával és Anyával is voltak titkai: ki nem mondott, összekacsintós, könnyű kis titkai. Például, hogy ha Emi Apával van, nem kell Anyát különösebben terhelni a kirándulás részleteivel: a játszótér sarkából bonyolított munkahelyi telefonok, a telefonos-tankos játék második szintje éppúgy köztük maradt, mint az ebéd előtt elnyalintott csokiöntetes fagyi és egy-egy nem túl finom tolakodás a csúszdánál. Nem volt ezzel különösebb baj, hiszen Emi arról is hallgatott, hogy Anya is megenged magának egy-egy ötpercesre tervezett, de fél óránál sosem rövidebb telefonálást a barátnőivel és nem szól a diétázás közben megejtett jelentéktelen cukrászdalátogatásokról Apának, aki ezekben a nehéz időszakokban kénytelen párolt spárgán és hajdinakásán élni. Emi szerette ezeket a kis titkokat, puha érzés volt tartogatni őket, összenevetni a szüleivel vagy éppen egyedül kuncogni azon, hogy a felnőttek azt hiszik, hogy attól, hogy valaki ötéves, még nem ismerheti őket úgy, mint a tenyerét.
Most is igaza lett, mert odaérve Apa a játszótéri hangján szólt hozzá és előtte kétszer megköszörülte a torkát:
– Emi drágám, ideteszem a homokozójátékaidat, kicsit leülök, kaptam egy fontos e-mailt…
Emi a játszótéri mosolyával nyugtázta és békésen a homokozóba ült, háttal a padnak. Apa egy perc múlva elveszett a telefonjában (Emi meg mert volna rá esküdni, hogy a tankos játék szignálját hallja, de ez most neki direkt jól jött)
– Akkor most! – mondta magának elszántan és kibújt a cipőjéből. A lábán természetesen a csillogós-tündéres zokni díszelgett ezúttal patyolattisztán, mert Anyának sikerül kimosnia a hétvégén. Emi a homokozó széléhez kezdte dörzsölgetni a talpát és hamarosan érezni kezdte a bizsergős viszketést. Nem telt bele egy perc és Nana meg Lulu, a két zoknitündér máris ott pörgött a homokozóban.
– Na szia! – mondta Lulu elégedetten és kényelmesen elhelyezkedett egy körteformában.
– Örülünk, hogy újra látunk Emi! – tette hozzá udvariasabban Nana. – És köszönjük, hogy engedtél minket kimosni.
– Ja, király így szaft nélkül – erősítette meg Lulu is és elégedetten nézegette a csillogós szoknyáját. – Jó kis hely! Csúszdázunk? – kérdezte és szemét végigjáratta a játszótéren.
– Jaj, Lulu, nem azért vagyunk itt és különben sem láthatnak meg minket. Azért vagyunk itt, hogy Emi kívánságát teljesítsük. Emi, mi a kívánságod?
Mielőtt Emi válaszolhatott volna, Lulu újra türelmetlenül közbevágott:
– Jól van, majd teljesítjük; de nem csúszdázhatnánk előtte? Álló nap a talpát nézzük, ennyi nekünk is jár. Úgysem vesznek észre, vagy azt hiszik, hogy lepke vagyok.
Emi már megszokta, hogy a két zoknitündér nagyon különböző természetű. Ha nem lett volna ilyen izgatott, elvitte volna Lulut csúszdázni (bár Nana mindig sokkal kedvesebb és udvariasabb volt vele, Lulut jobban kedvelte, mert kicsit hasonlított rá). De ő már alig várta, hogy a szokásos szócsata elüljön a két tündér között és előállhasson a kívánságával.
– Azt kívánom, hogy felnőtt nő lehessek!
– Oké – legyintett Lulu – utána csúszdázhatok?
Nana azonban aggodalmas tekintettel nézett Emire és így szólt:
– Ezt meg kell néznünk a Könyvben.
– Könyvről eddig nem volt szó – húzta össze a szemöldökét Emi, majd lopva a padra sandított.
Apa – talán végzett a második szinttel, vagy csak szünetet tartott – éppen Emit kereste a szemével. Emi mosolyogva integetett neki, de közben izgatott hangon ezt suttogta:
– Nem tudom, mit kell ezen megnéznetek, de nincsen túl sok időm.
Nana közben néhány krakszot csinált a pálcájával, aminek következménye képpen egy hatalmas piros borítós könyv huppant homokba. A borítóján ez állt:
NEM TELJESÍTHETŐ KÍVÁNSÁGOK
– Ebben vannak azok a kívánságok, amiket nem szabad teljesítenünk – mondta, miközben lapozgatni kezdett. – Lássuk csak itt az F betű: flamingóidomítás, fogmegváltás… Nem, előrébb lesz… felnőttbosszantás… itt van! Felnőtté varázslás!
Lulu, aki láthatóan nem izgatta magát a tiltott kívánság miatt, most felnézett a homokpiszkálásból.
– Miért nem válthatunk meg fogat?
– Mert azt a fogtündérek csinálják – válaszolta Nana.
– Na persze – vonta meg a vállát Lulu -, a fogtündérek! Pénzt keresnek és mégis mindig nyafognak, hogy milyen sok a munkájuk! Nem bírom őket…
– Egy szó, mint száz, kedves Emi, nem csinálhatunk belőled felnőtt nőt, mert itt ez áll: kiskorú tündér kiskorú embert nem varázsolhat felnőtté, mert nincs hozzá meg a megfelelő jogosultsága. Ez a varászlat felnőtt tündérek számára is kizárólag rövid időre és csak pedagógiai célzattal engedélyezett.
– Szóval ti kiskorú tündérek vagytok?
– Miért mit gondoltál? – kérdezte Lulu és két ujja közé csippentve felemelte Emi zokniját – Ez egy gyerekzokni. Hogy lenne már rajta felnőtt tündér? Semmi izgalmasat nem csinálhatunk. Semmi időutazás, aranytojást tojó tyúk, kakassarkon forgó palota. Uncsi kis gyerekkívánságok: csokis tejbegríz, matekházi, májnkráftos tornacipő…
– Felnőtt nő szeretnék lenni – toppantott dühösen a kislány -, olyan, aki után megfordulnak az utcán és azt mondják, hogy hű, de fényes a csizmája szára, meg hű, de baba a csillogós-csatos öv a derekán!
– Na, mondjuk csillogós csatos övet azt tudunk – pattant fel Lulus és már pörgött is, magával húzva Nanát és hamarosan ott csillogott a kezükben egy rószaszínű, csillogós-csatos öv, szív alakú csattal és strasszkövekkel.
– Nagyon szép – mondta Emi -, de még nem mondtam, hogy ezt kérem.
– Ja, bocsi… – húzta be a nyakát Lulu – azt hittem. De nagyon csini.
Emi a derekára tette az övet és sóhajtott.
– Igazából már nagyon szeretnék divatmodell lenni.
– Sajnálom, Emi, hogy csalódást okoztunk – hajtotta le a fejét Nana és alig hallhatóan felsóhajtott. Egy pillanatig hallgattak, de Lulu hirtelen a térdére csapott:
– Lehet, hogy felnőtté varázsolni nem tudjuk, de eljátszani, hogy felnőtt, el tudjuk! Kéne hozzá egy ruha, legyen egy guccsi vagy verszacse vagy mittudomén ….
Emi nyitotta volna a száját, de Nana már perdült is a varászláshoz és néhány fordulat Emin egy hófehér ruhaköltemény pompázott.
– Gyere már ki a homokozóból, még összekoszolod. Igazi szaténcsipkeorganza, vagy mi a fene. Meg jobb lenne, ha apukád nem látna meg.
Emi kikászálódott a homokból és a fák közé nyargalt a tenyerén ülő zoknitündérekkel. A fák között aztán kezdődhetett az igazi mulatság! Emi copfjait dobálgatta fel és alá sétált az öreg platánok alatt, igéző pillantásával babonázva meg a nemlétező nézőközönséget. Lulu a kezéből tölcsért formázva pedig közvetített:
– És kérem szépen itt látható Amália Bjútiful, aki egy egydi tervezésű, földig érő nemtudommit visel… ugye, milyen gyönyörűen fordul… és hogy csillog a csizma a lábán!
Nana pedig – félredobva minden illemet – lelkesen tapsolt és ujjongott.
Teljesen belefeledkeztek a divatbemutatóba: észre sem vették, hogy a játszótér lassan kiürül és már csak Apa kering egyre idegesebben a parkban Emi nevét kiabálva.
– Egy pillanat Apa! – kiabált ki Emi a bokorból. Pillanatok alatt kibújt a ruhából és lecsatolta az övet. Ez utóbbit a homokozóvödörbe rejtette, később még jól jöhet. Hálásan rápillantott a tündérekre és nyújtotta a zoknis lábát, hogy barátai visszaköltözhessenek.
– Várj! – kiáltott Lulu – Még csak kettőt kívántál!
– Ha jobban belegondolunk, egyet sem kívánt, csak te voltál túl gyors.
– Igaz – hajtotta le a fejét a tündér.
Emi rámosolygott.
– Azt kívánom, hogy egy egész órátok legyen csúszdázni a játszótéren!
Azzal hátat fordított és futni kezdett Apa felé. Amikor Apa biztonságos tenyerébe csúsztatta a kezét, apró tündérsikoltásokat hallott a háta mögül.
– Mi lehet ez? – forgatta a fejét Apa is. – Valami madár?
Emi huncutul hátrasandított és azt mondta:
– Talán valami madár.