Óbuda gyerekkoromban a vágyakozás tárgya volt. Ötéves koromig falusi voltam, aztán kisvárosban éltem, ez meghatározza az élethez való viszonyomat, de nagyon vágytam Budapestre. Tizenhárom éves koromban költöztünk föl. Én még a valódi Óbuda egy szeletét kaptam meg a kis házaival, egyedi hangulatával. A hetvenes évekbeli kifejezések, mint például a menzakaja, nekem mind Óbudához kötődnek. Imádtam, hogy miközben egy nagyvárosban laktam, a centrumhoz közel, mégis megvolt Óbudának a kedves kisvárosi, szinte falusias hangulata. Az akkori álmos kisvárosi élet nekem az ifjúságom volt, minden ott és akkor történt meg velem, ami a korszakhoz tartozik. Az első csókok is… A szüleim a mai napig abban a lakásban laknak, ahol a nyolc négyzetméteres szobámban a Tesla lejátszómon hallgattam a Led Zeppelint, a rádióból pedig Ungvári Tamás a Rock gyermekei című műsora szólt. Később egy kis garzonom volt az Árpád fejedelem útján. Épp ott, ahol a HÉV pont fékezni kezd. Eleinte zavart a zaja, de az ember mindent képes megszokni. Később, amikor kiköltözünk a városból, akkor a madaraktól nem tudtam hetekig aludni: hiányzott a HÉV. 

Rudolf Péter