Sokféle módon konstruálható az emlékezet. Nemcsak a hivatalos történelem és ezzel szemben a családi, a csoport- vagy az általában oral historyn alapuló személyes emlékezet, személyes történelem különböztethető meg, de pszichológiai szempontból az egyéni emlékezet mellett ott az emlékezet mint társas rendszer elmélete is (Maurice Halbwachs), amely szerint az egyes embercsoportok hagyományaikat, identitásaikat a közös emlékezeten keresztül élik meg. Ahogy Pléh Csaba egy tanulmányában felhívja a figyelmet rá, a kulturális emlékezet-elméletek ezt az emlékezet-felfogást összekapcsolják a kulturális tudás írott átadásával.
De milyen egy város, ráadásul egy nagyváros emlékezete és ezáltal az identitása? Miként fogható össze érvényesen, egy konstrukcióban mondjuk a mátyásföldi, az óbudai, a Sas-hegyi meg a belvárosi Budapest-kép, Budapest-önazonosság? Mennyiben különbözik egy, az asszimilált zsidó hagyományt őrző személy Budapestje egy óbudai Braunhaxlerétől vagy egy roma énekesnőétől? Hogy artikulálódik a főváros érzete ehhez képest a legnagyobb – és kevésbé nagy – költőinknél, festőinknél?
A kiállítás rávezető installációja egy „dobozok a dobozban” elven működő videószoba: a négyzet alakú tér közepére belépő látogató számtalan képernyőn szembesül a főváros múltjával és félmúltjával. A képek egyszerre pörögnek, sikerül azonosítani egy óbudai punkegyüttest, egy korabeli rajzfilmet, egy körülbelül hetvenes évekbeli városképet, egy szintén akkorinak tűnő koncertfelvételt.
Mozaikkockák tömkelege zúdul ránk, mint ahogy a kiállítás következő termeiben is.
Továbblépve a voltaképpeni kiállítótérbe az egyik falon hatalmas kivetítőn pörögnek az ezernyolcszázas, majd ezerkilencszázas évek, a Horthy-korszak anakronisztikus kulisszáit hamar felváltják a széjjelbombázott fővárosról készült fotók. Az orosz felirat nem sok jót ígér a német megszállóknak. Egy másik, interaktív felületen évről évre nézhető végig Budapest történetének megannyi fontos momentuma, látható fotó a Károlyi-kormány idejéből, egy tanácsköztársasági május elseje, felhívás a spanyolnátha idejéből, aztán a dicstelen negyvenes évekből megannyi iszonyat: csillagos házak, igazolások, Hitlerről szóló híradások, a felrobbantott Margit hídon a kitekeredett villamosok. Nincs talán olyan budapesti, akinek itt még nem kapcsol be a személyes emlékezete. Valamit mindenki hallott arról a napról, akinek van, volt legalább egy budapesti nagyszülője vagy dédszülője.
A látogatók szemmel láthatóan élvezik, hogy lapozgathatják a történelmet, nem nagyon akar senki elmozdulni a képernyő elől.
Fél méterrel arrébb verssorok bukkannak fel fekete felületeken, majd hullanak betűnként a semmibe. Kosztolányit és Csukás Istvánt végigolvassuk, néhány kevésbé izmos lírikust inkább szkippelünk.
Izgalmasabbnak tűnik az a számtalan videó, amelyek különféle szempontok szerint – városrész-identitások, nemzetiségi identitások, szubkultúrák – a személyes emlékezetet, máshol a csoportemlékezetet jelenítik meg. Hiszen épp az ilyen oral history-szemcsékből keletkezik az a megfoghatatlanul közös budapesti identitás, amely úgy van, hogy nincsen, annyiféle, hogy legfeljebb elmosódó határú fogalomkonstukciókban, érzetekben, közhelyekben, netán dalszövegekben – „Hol lesz majd lakóhelyünk”? – fogható meg.
A budapesti zsidó élet színtereiről, különösen a Teleki tér izgalmas mikrovilágáról épp úgy hallhatunk ezekben a videókban, mint az óbudai Braunhaxlerek történetéről, amelyről Neubrandt Olga mesél. A következő felvételen a szlovák kisebbség egy képviselője szólal meg. Egy másik monitoron egy Budapestre költöző masszőrnő mondja el, hogy számára a főváros egyenlő volt az undergroundban artikulálódó szabadsággal, majd nemcsak a korabeli, nyolcvanas, kilencvenes évekbeli Európa Kiadó-, URH- és Balaton-koncerteket sorolja fel hibátlanul, de az egykori underground szórakozóhelyeket is, a Tilos az Á-tól a Chachaca-n és Zöld Pardonon keresztül a Kultiplexig. Elgondolkodtató, hogy ma már egyik sincs meg. Mindegyik épület áldozatául esett olyan rövid távú befektetői érdekeknek, amelyeknek képviselői voltaképp városrombolást hajtottak végre, egy város ugyanis nemcsak épületekből, lakóterekből és történelmi helyszínekből áll, de olyan kortárs kulturális-generációs színterekből is, amelyek életet visznek a kulisszák közé. Élő kultúrát a kulturális emlékezet mellé. Egy város soha nem csupán múlt, de félmúlt és jelen is. Nemcsak „volt”, de folyamatos „lesz” is, folyamatos alakulás és hangsúlyeltolódás is – ilyen szempontból a posztszocialista térségben a szabadság kis zárványainak, a fent említett kulturális színtereknek a megszűnése egyrészt egy folyamat állomása, másrészt azonban azzal, hogy a hasonló terek a városi perifériára szorultak, Budapest vesztett is, eltűnt egy korszak az emlékezetéből, legalábbis a maga fizikális valóságában, városi térként. (Ezzel szemben lehetünk tanúi az ennél régebbi múlt különféle „visszaépítési” kísérleteinek, de ez nem a kiállítás tárgya, ezért erre nem kalandozunk el.)
Noha a falakon felvillan egy-egy Kondor- és Mácsai-festmény, oklevél és városkép, a Budapest-hatás vállaltan képernyőkre, hatalmas archív képanyagra és mesélt történetekre épülő, ezekkel operáló tárlat. Emellett kortárs módon használja fel a félmúlt és az elmúlt száz év képanyagát és személyes- vagy csoport-emlékezetét.
A Budapest-mozaikot pedig olyan módon rakja ki ebben a virtuális, a valóságos kiállítótéren az emberi képzeletben jóval túlnyúló térben, hogy az igazán lelkiismeretes látogató akár órákig is el tud bolyongani a vetítőfal, az érintőképernyők meg a különféle családtörténetekről mesélő interjúalanyok videói közt.
Végül a Teleki tér, az ócskásüzlet, a Duna, az óbudai troli, az Auguszt cukrászda története, a csillagos házak, a Braunhaxlerek, a szlovákok és a többiek meséje, Pest, Buda és Óbuda összeáll valamiféle nagy Budapestté. A határai legfeljebb közigazgatásilag vannak meg. Egy kicsit mindannyiunk emlékezetében máshogy néz ki a múltja és máshol van a közepe.
Sehogy máshogy nem lehetett volna ilyen pontosan megmutatni, mint így.
Ottlikot parafrazeláva: minél pontosabban megvan, annál kevésbé önmaga. Minél pontatlanabb, annál inkább önmaga.
Kurátor: Népessy Noémi történész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója
Társkurátor: Horváth Péter, az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa
Történész szakértő: Perényi Roland történész, a Kiscelli Múzeum igazgatója
