Porcelángyárban kezdte a pályáját, már fiatalon testközelből megtapasztalta a szilikát szakma nehézségeit és szépségét. Mi fogta meg benne annyira, hogy egy életet feltett rá?
1975-ben léptem be az Aquincum Porcelángyár (korábban Hüttl Porcelángyár) kapuján, és ez a szakma a mai napig fogva tart. (Benyóné Dr. Mojzsis Dóra: a Császári asztaltól a panel vitrinig – Óbudai Anziksz 2018/19 tél) Ennyi évtized távlatából visszanézve persze rózsaszínűbb a múlt. Akkor porcelán korongosként, figura összeállítóként normában dolgozni számomra nem bizonyult vidám dolognak.
Ebből következően nem éltem a bulizós művésznövendékek életét, csak szombat este jutottam el az FMK-ba (Fiatal Művészek Klubja) világot megváltani, dumálni.
Később tizenhét évig műtárgybecsüs hallgatóknak tanítottam anyag- és gyártásismeretet. A tanítás befejezése óta szakmai előadásokat tartok. Az Aquincum Porcelángyár hagyományos manufaktúraként működött, masszakészítő műhellyel, széntüzelésű körkemencével.
Az Óbudai Múzeumban a Hüttl-kiállításhoz kapcsolódóan tartottam előadássorozatot 2019-ben, amely különböző érdekes porcelántémákról szólt. Amikor lehetőségem adódik a Hollóházi Porcelángyárba eljutni és ott alkotni, hát bizony a terpentin és a vastagolaj szaga, a massza tapintása, a kemence illata számomra mindig varázslatos élményt nyújt.
Meséljen kicsit a restaurátorműhely indulásáról. Mik voltak a nehézségek?
A porcelángyári munkáslétből számomra kitörési lehetőségként kínálkozott az aquincumi gyár restaurátorműhelyében munkát vállalni. Négy év porcelángyártás után szintén négy év restaurátori munka következett. E tanulmányok és munka során hasznomra volt az a rajztudás, amit Litkei Györgytől, Klimó Károlytól és Barabás Márton festőművészektől tanultam. Sokat köszönhetek annak a mintázási gyakorlatnak is, amit Nyírő Gyula szobrászművész várbazári műtermében sajátítottam el. Hozzáteszem, e művészek nem csak manuális adottságaimat pallérozták. Beszélgetéseink, tanításuk nem merült ki a rajzaim korrekciójában vagy a mintázásom ledorongolásában. Példát mutattak munkájukkal, szenvedélyes vitáikkal. Nyírő Mester például egy borozós beszélgetés során annyira kihozott a sodromból, hogy szégyenszemre indulatos hangnemet ütöttem meg. Mit tagadjam, keresetlen szavakat vágtam a fejéhez. Ő csillogó, huncut szemekkel a képembe röhögött: „Ez az, most végre te magad vagy, nem az illedelmes tanonc!”
Meg kell tanulni figurát rajzolni, mintázni, és ezáltal magunkba szívni a Teremtő által alakított csodálatos arányrendszert. Majd el kell felejteni mindezt, és megtalálni saját utunkat. Levetkőzni minden, az idők során ránk rakódott hordalékot, elő kell bányászni a mélyben rejlő önmagunkat. Nyírő Mester szavai ezt jelentették nekem. De visszatérve a kérdésére: az Aquincum porcelángyári munkahelyem akkori igazgatója, Zöld László fantáziát látott az abban az időben újdonságnak számító gmk-ban (gazdasági munkaközösség). Két munkatársammal úgy távozhattam a cégtől, hogy a vállalat hároméves szerződést kötött velünk, így biztosítva volt a munkánk erre az időre. Ugyanakkor mi elvégeztük a régi munkahelyünk által felvett restaurálási megrendeléseket is, tehát nem jelentett gondot a három képzett munkaerő távozása. Így mindkét fél megelégedésére önállósítottuk magunkat.
Sokan mint festőművészt ismerik. Mikortól szerepel aktívan a festés mint művészeti kifejező eszköz az életében? Volt olyan periódus, amikor letette az ecsetet?
Az ember életét nem csak sikerek alakítják. Számos nehézséggel kellett felvennem a küzdelmet nekem is. Bár úgy véltem, jól felvértezett az élet, mivel tizennégy éves koromban már önállóan, családomtól elköltözve éltem, mégis adódott válságos időszakom. Egy ilyen alkalommal döntenem kellett sorsomról. Egész konkrétan arról, hogy folytatom-e a művészet adta rögös utat, vagy felhagyok ezzel, és egy könnyebb úton indulok el.
Hat-hét évesen ülök a padlón, és papírból figurákat vágok ki, melyeket a parketta réseibe állítok. E kompozíciók készítése közben megszűnt számomra a világ. A másik kép, hogy hanyatt fekszem a surányi Alsó Strand homokjában, és bámulom a felhőket, kinézek belőlük mindenféle formákat, és észre se veszem, hogy múlik az idő; boldog vagyok. Nosza, vettem papírt, ollót, elkezdtem papírkivágásokat készíteni, és ezeket megfestve képeknek feldolgozni. Én nem akartam festő lenni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy körülöttem mindenhol képeim vannak, hogy csak képben tudok gondolkodni, hogy valahonnan került egy festőállvány, hogy egy pici szobában lakom, mert a nagy a műterem, és hogy azt érzem, amit hétévesen. Ez lett az én utam, s a mai napig szomjazom, ha épp nincs alkalmam – ma úgy mondanám – művészeti tevékenységgel foglalkozni. Kérdi, volt-e olyan periódus, amikor nem festettem? Igen, volt. Hosszabb időt töltöttem Mexikóban, 1984–1985-ben. Pap Gábor művészettörténész felkészített az ott várható élményekre, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ekkora „kultúrsokkban” lesz részem. Hogy lehet a maja piramisok tövében festeni? Mit kezdjek egy ecsettel a Monte Alban hegy tetején álló piramisvárosban? Minek rajzolni, amikor a maja szavakat tanulom? Ott látni kellett, szívni magamba mindent, amit csak lehet, megtapasztalni, hogy a különféle kultúrák gyökere azonos.
Mi történt hazajövetele után, kézbe vette az ecsetet?
De mennyire! Bécsi önálló kiállításom jelzi mindazt, amit átéltem. 1987-ben Kulturális örökségünk 2000 év tükrében címmel a Galerie Zentralbuchhandlungban volt ez a kiállítás. A Fiatal Művészek Stúdiója, a Képzőművészeti Alap (mai nevén MAOE, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, amelynek 1991 óta vagyok a tagja) adta lehetőségek, egyéni és csoportos kiállítások, számtalan izgalmas feladat, termékeny időszak következett.
Hiszen a restaurátori feladataimat változatlanul elláttam, és igyekeztem képzőművészi vágyaimat is kiélni. Tréfásan úgy mondhatom, ez a terhelés oly jól sikerült, hogy a mai napig sincs másként. És halkan elárulom, egyik inspirálja a másikat és fordítva. Ma talán már nem is annyira két ló az a két ló. Örömmel festek vászonra és porcelánra egyaránt. Bár az is igaz, hogy porcelánnal dolgozni kicsit kockázatosabb a technológiai kötöttségek miatt, és sokat kell várni a végeredményre. A kemence nem ismer tréfát.
Kicsit ugorjunk előre az időben. Úgy tudom, a Rőt Levél-sorozata hatalmas vállalkozás volt. Miért érzett késztetést a megalkotására?
Amikor „az ember életútjának felén” jártam, akkor a „sűrű sötét erdő” helyett egy labirintusban találtam magam. Labirintusokat festettem, kerestem a dolgok, történetek lényegét, talán az emberi lét legfontosabb kérdésére a választ, hogy mi végre vagyunk. Minek a sok küszködés, mi az oka, mi a tétje ennek az egésznek?
És megtalálta?
Azt azért nem mondanám, de sok mindenre megtanított a labirintus. Például arra, hogy a gyerekek milyen vidáman rajzolnak labirintusokat. Szinte az első ceruza kézbevétel egy ilyen kusza labirintusszerű nyomhagyással jár. Mintha egy életen át labirintusban járnánk, keresve a kiutat.
A Rőt Levél-sorozat már nem a kiútról és a dolgok mikéntjének kereséséről szól. A Rőt Levél összegzése az eddig tapasztaltaknak. A nyár és az ősz közötti pillanatot próbálja megmutatni. Az ember életében van nyári, őszi és téli időszak is. A Rőt Levél a maga gyönyörű tüskésségével a nyár utolsó pillanatairól mesél. Amikor a tapasztalat és az energia a természetben és az emberi természetben is még egy szinten van egy rövid pillanatig. Majd – és ez már a következő terv – a Terjedő Jég már az energiák hanyatlását, de a tapasztalatok meglétét mutatja. A Rőt Levél-sorozat hatvanegy műből áll jelenleg, de biztosan születik még pár munkám e témakörben. Az eddigieket (ezek 2017–2018-ban készültek) a Nádor Galériában lehetett megtekinteni a 2018 májusában rendezett kiállításomon.
Nemrég, 2015-ben jelent meg Fény című kötete. Milyen indíttatásból született? Tervez még könyvet kiadni?
Ez nehéz kérdés. Voltak és vannak olyan gondolataim, úgy is mondhatnám, olyan mondanivalóm, amelyeket képekben, porcelánokban nem tudok megfogalmazni. Vagy nem képként születtek meg elsőként a fejemben. Szentendrén volt egy kiállításom, talán tíz éve, ahol a képek fölé kitettem a haikukat (japán versforma dallamos, 5–7–5 szótagszámú formában, sokszor rímek nélkül), amelyeket vagy a kép megszületése után írtam, vagy abból született a kép. A pozitív fogadtatáson felbuzdulva – bár korábban is jelentek meg írásaim katalógusokban, illetve műtárgyas szakfolyóiratban – a továbbiakban is bevállaltam ezt a kiállítási variációt.
Azt hiszem, ezek az írások a legbelső én kifejezései, amikor minden takargatás nélkül, mintegy pőre valóságában, sebezhetőségében áll előttünk az alkotóművész.
Született – mondjuk úgy – egy életműkötet 2011-ben, sok képemmel, írásommal, kiállításmegnyitó szövegekkel vaja@mexico.hu címmel, és ön mondja, nemrég a Fény került ki a nyomdából. Ez a könyvecske Wang Mester és az Útitárs kalandozását meséli el. Úgy is mondhatnám, ez egy haikukkal ékesített útleírás.
2018-ban lehetőségem adódott felolvasni – több részletben – a Buddha FM rádióban a könyvet. Úgy gondolom, az írás komoly szakma, ezért nem is nevezném irodalomnak, amit csinálok e téren. Egyszerűen képeim, alkotásaim kiegészítései ezek az írások. Új szövegként Márton című írásom jelent meg augusztus végén. Krónikásként elmesélek egy régi, de valós történetet, okuljon belőle, aki olvassa. Az a megtiszteltetés ért, hogy Kőműves Kata fotós-grafikus diplomamunkájának választotta ezt a novellát, és csinált egy szép könyvet.
Ez kicsit helytörténeti ihletésű téma, hiszen Surányban játszódik a történet, ott is volt a bemutatója, a Pócsmegyeri Rendezvényközpontban. Fontosak azok a helyek, ahol hosszabb időt töltött?
Igen, sokszor nem tudok szabadulni a hely szellemétől. Ilyen hely Surány, ahol gyerekkorom szép nyarait töltöttem, és ilyen a középkori Pest területe, ahol nap mint nap dolgozom műtermemben. Szeretném, ha mások is megismernék a történelmét, például a Váci–Hatvani–Kecskeméti–Dunai kapuk által meghatározható belvárosnak. (Vörösmarty tér, Astoria, Kálvin tér). Fontos, hogy ott jó legyen élni, jó legyen dolgozni, üzletet vezetni, kávézni, beszélgetni, találkozni. Ebbéli tevékenységemet értékelte Belváros-Lipótváros Önkormányzata 2018. március 15-én Pro Civibus Díjjal.
Végezetül egy személyes kérdés: van valami furcsa szokása, sajátságos kis rituáléja, ami megelőzi az alkotást?
Ezen még soha nem gondolkodtam, de most, hogy kérdezi… talán, amikor nekiállok festeni, előtte kényszeresen rendet rakok magam körül. Teszek ezt ide, azt oda, és amikor már nincs mit hova tennem, akkor muszáj megfogni az ecsetet. Mindig az első ecsetvonás a legnehezebb, talán ezért is húzom, halasztom az időt a rendrakással.
Van-e valami, amit még fontosnak tart magáról elmondani?
Talán így a beszélgetésünk végén azt mondhatom, hogy törekszem a jóra. Ezt úgy is értem, hogy igyekszem nem rosszat, hanem jót gondolni. Félek attól, hogy amit gondolok, sőt, amit kimondok, azt megteremtem. Én már csak jó dolgok teremtésében vagyok érdekelt.
(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
(A képeket a művész hozzájárulásával közöljük)
