A Budapest Ragtime Band negyvenedik születésnapjára készül, ennek apropóján találkozunk. Arra kérem, hogy induljunk a kályhától az olyan lelkes, de képzetlen zenerajongók kedvéért, mint amilyen én is vagyok: hol találkozott a zenetörténetben a ragtime és a dzsessz műfaja?

Úgy tekintünk a ragtime-ra, mint a dzsessz gyökerére, elődjére. Eredetileg zongorára írt, klasszikus darabok képviselték, afroamerikai szívvel előadva. A dzsessz a múlt századfordulón indult hódító útjára, sokféle zenét szívott magába, ezek között a ragtime mindenképpen kiemelkedő hatású volt.

Lényeges különbség viszont, hogy az eredeti ragtime zenében nem volt improvizáció, míg a dzsessz műfajban köztudottan a kezdetektől meghatározó. Jómagam dzsesszzenésznek vallom magam.

A Budapest Ragtime Band akkori vezetője, Lukácsházi Győző 1985-ben hívott a zenekarba, tehát nem vagyok alapító, de szerénytelenség nélkül mondhatom, amióta az együttes bekerült a hazai, majd a nemzetközi zenei vérkeringésbe, tulajdonképpen amióta színpadra állt, én ott muzsikálok, és 1990 óta vezetem is.

A laikus úgy gondolná, a művész alkot, szárnyal, míg a zenekarvezetőt kötik a napi feladatok, akkor is, ha azok nem éppen kedves kötelességek. Tényleg létezik ez az ellentmondás?

Egy zenekar vezetése valóban nagy munka, én is még a mai napig is tanulom. És úgy látom, ez nem is fog változni, hiszen folyamatosan változik a világunk, és benne a kulturális környezetünk szintén, s egy jó vezetőnek kötelessége ismerni ezeket a kihívásokat, és megfelelni nekik. Amúgy pedig a művészi léthez, a napi gyakorláshoz is nagy fegyelmezettség kell. Én is karbantartom a tudásom, hiszen bírnom kell a versenyt a feltörekvő újabb és újabb tehetséges dzsesszzenész nemzedékek között is.

Persze, az immár több mint fél évszázados muzsikus tapasztalatom nagy támogatást ad, de mindent nem tesz meg helyettem. Ahogyan egy futballista sem állhat le az edzésekkel, hiába van éppen a csúcson.

Amúgy én is rendszeresen focizok, ebben is kell a karbantartás. Ez is a felelősség része. A zenekar csak akkor működhet jól, ha a vezető is jól működik. És akkor még a legfontosabbról nem beszéltünk, hogy ahányan együtt zenélünk, annyifélék vagyunk, nemcsak művészileg, hanem emberileg is. Nem kell semmi rosszra gondolni, egyszerűen csak mindenki másként lüktet. De vallom és gyakorlom is, a kölcsönös tisztelet és türelem mindenen átsegíthet minket.

Én úgy tapasztalom, hogy az elhivatottság a múltban, akárcsak manapság, csak a legritkább esetben térül meg minden tekintetben.

Büszkeség, megtiszteltetés és nagy fáradság ez a feladat. És valóban, a befektetett energiát nem lehet egy az egyben pénzre váltani. Sem egyéni, sem zenekari szinten. Ahogyan beszéltünk már róla, folyamatosan változnak körülöttünk a feltételek, mindenki új utakat keres, és persze mindenki konkurencia, a gázsi pedig ma már alku tárgya mindenütt. Tudom, hiszen én is vállalok más fellépéseket, más formációkban is. Kedvenceim közé tartozik például a két éttermi muzsikálás, a Mazel Tovban és a Zeller Bisztróban, de nem vendéglátós zenét játszunk ezeken a helyeken sem, hanem ugyanazt, mint a koncerttermekben. Három éve telt házzal futnak ezek a programok, és mára már a magyar vendégek is felfedezték ennek a varázsát: vacsora dzsessz mellett. Ez jó dolog, hiszen a dzsesszt a hőskorában is ilyen formában „tálalták”. Az egyik étteremben színpadon játszunk, rendes világítással, hangosítással, a másikban viszont nem – de ezen nem múlik semmi.

Azt szoktam mondani: a színpad ott van, ahol játszunk. Ha az éppen egy pub sarka, az attól a pillanattól fogva megszentelt hely. Ennyi.

Akár koncertteremben, akár étteremben lép fel, a zenész esti műszakban dolgozik. Már csak női szolidaritásból is kötelességem megkérdezni, a felesége hogy bírta, bírja ezt a sok ön nélkül töltött estét?

Tudta, mire vállalkozik. De hozzáteszem, különleges asszony. Elég, ha annyit, mondok, három gyermekünk van. És nem csak a családi estéken kellett nélkülözniük, hiszen volt például olyan korszakunk, amikor minden héten külföldön játszottam. Igaz, ma már ketten vagyunk, felnőtt gyermekeink kirepültek, és három unoka tesz minket boldog nagyszülőkké. Mindig meg szokták kérdezni, hogy valamelyik gyermekem követett-e a zenei pályán. Ugyan mindhárman tanultak zenét, de más hivatást választottak. Az egyik lányom, a középső gyerekem elvégezte az ének tanszakot, de ma már történész, a kassai magyar egyetemen tanít, és az ottani tudományos akadémia tagja. A másik lányom fuvolázott, ő is jó esélyekkel felvételizhetett volna zenésznek, de végül informatikus lett. A fiam zongorázott, de ő is más vizekre evezett, s pénzügyi pályát választott.

A feleségem, aki gyógy­pedagógus, nagyon bölcsen terelgette a gyerekeket, semmit nem erőltetett, így mindegyikük csak addig zenélt, amíg jól érezte magát benne.

Ezt inkább az anyjukra bíztam, de persze én is igyekeztem tőlem telhetően helyt állni. Elsősorban is a fiamnak hitelesen kommunikálni a férfiszerepet. Ez nem „csak” arról szól, hogy értsen a nőkhöz. Olyanok is beleférnek, hogy egy villanykörte becsavarásáig, a defektes autógumi cseréjéig a gyakorlati feladatokkal is boldoguljon. Már csak azért is, mert mesterembert találni egy-egy munkára ma már szinte lehetetlen. Így például én magam fektettem le a járólapokat a Tisza-parti nyaralónkban – ugyan előtte soha sem próbáltam ilyesmit, de megnéztem az interneten, és megcsináltam. Szívesen főzök is, ha éppen úgy adódik. Szóval, életem minden perce ki van töltve.

És ebbe még annak a két televíziós műsornak is bele kell férnie, amelyeket heti rendszerességgel vezet…

Igen. Az egyikben ismert dzsesszzenész kollégával beszélgetünk, és természetesen a zenéjéből is adunk ízelítőt. A másikban fiatal művészeket mutatok be.

A dzsessz utánpótlással amúgy is szeretek foglalkozni, és kötelességem is a Magyar Jazz Szövetség elnökségi tagjaként.

Nem csak a mesterséget kell átadnunk a fiatalabbaknak, hiszem, hogy azt is meg kell tanítani, hogyan lépünk a színpadra, hogyan találjuk meg a kapcsolatot a közönséggel, hogyan szólíthatjuk meg őket az első percben. Hogy sem a ripacskodás, sem a negédes hangvétel nem jó út, őszintének, hitelesnek kell lenni. Ebben is.

Hogyan maradhat egy zenekar negyven éven át őszinte és hiteles, miközben minden változik körülötte, és ő maga is változik? Hiszen ilyen hosszú idő alatt például a tagok is cserélődnek.

A titok talán az, hogy hűek vagyunk a ragtime hagyományaihoz, abból nem engedünk. Szép szimbóluma ennek többek között az is, hogy múlt századfordulós ruhákban lépünk színpadra a koncertjeinken. Ugyanakkor tudjuk, nem lehet dohosnak, avétosnak lenni. Figyelünk az aktuális igényekre, akár olyan apróságnak tűnő dolgokban is, mint például, hogy a honlapunk legyen modern, mindig naprakész. Mint minden műfajban, itt is mindig a közönség dönti el, hogy kell-e, jó-e, amit csinálunk. Úgy tűnik, igen, mert szeretik a muzsikánkat, telt ház előtt játszunk, s a vidéki városoktól kezdve Anglián át egészen a távol-keleti koncerttermekig mindenhonnan kapunk meghívást. De hogy elmondhassuk magunkról, Európa összes országában, Mexikóban, az afrikai kontinensen és a dzsessz hazájában, az Egyesült Államokban is  többször felléptünk már, nagyon sok befektetett munka kell.

Ahogyan említettem már, őrizzük a tradíciókat, mégis egyedinek kell lennünk: ennek egyik útja, hogy klasszikusokat játszunk, de saját hangszerelésben – nincs másolás, minden a saját feldolgozásunk.

Szintén hatalmas erő lakik abban, hogy a legkülönbözőbb stílusokat képviselő, meghívott vendégmuzsikusokkal is dolgozunk. A közönség nagyon hálás ezért a sokszínűségéért, akárhol is lépünk fel. Az Óbudai Társaskörben, amelyet a zenekar otthonának tekintünk, volt már vendégünk például Szulák Andrea, azért pedig különösen hálás vagyunk a sorsnak, hogy szintén itt együtt léphettünk fel Somló Tamással, akit sajnos már soha többé nem hívhatunk meg… A Társaskör ad otthont adventi gyermekkoncertünknek is, ami mindig különleges öröm, és a mi ünnepre hangolódásunknak éppúgy része, mint a közönség soraiban ülő családoknak.

A negyvenedik esztendő akár egy ember, akár egy zenekar életében mindig a számvetés, szomorú és szívet melengető emlékek felidézésének ideje is.

Igen, nálunk sincsen ez másképpen. Szomorú szívvel gondolunk két tagunkra is, akiket az évtizedek alatt elveszítettünk, egy hegedűs és egy technikus kollégánk már nincsenek közöttünk. A sok-sok ifjúsági és gyermekkoncertünk viszont annyi vidámságot hozott az életünkbe, hogy abból mindig vigaszt merítettünk, merítünk ma is. És ott van a szakmai elismerések sora, köztük, hogy kétszer is felléphettünk a világhírű Berlini Filharmónia koncerttermében, vagy az, hogy már a nyolcvanas években játszhattunk az Egyesült Államokban, amikor az még nagyon kevesek kiváltásága volt. S persze előre is tekintünk, az évfordulónkra: úgy döntöttünk, nem egy nagy, jubileumi koncerttel ünnepelünk, inkább igyekszünk minél több helyre eljutni a muzsikánkkal. Ilyen volt az Óbudai Társaskörben az októberi koncertünk is vendégművészekkel.

A Társaskörnek sokat köszönhetünk, története az évtizedek alatt összefonódott a mi történetünkkel; egykori helyén, a Zichy-kastélyban, és ma itt, a Kiskorona utcában a sok fellépés és próba.

Ma is innen indulunk, bárhova is megyünk. Bátran mondhatom, engem a Társaskör tett óbudaivá, ami abban is jelentkezett, hogy például tizenöt évig jártam Békásmegyerre futballozni.
Vannak más hagyományaink is, amelyeket soha ki nem hagynánk, ilyen például az, hogy minden január elsején újévi koncertet adunk Szekszárdon, amolyan matiné ez, délután négy órától, és minden évben megtelik a terem. Mi tagadás, jól is esik, hogy ilyen sokaknak fontos élmény, hogy velünk kezdik az új esztendőt.

Szilveszter éjszakája után autóba szállni, délutánra Szekszárdra érkezni, és ott játszani… igazi újévi kihívásnak tűnik. De Önök bírják, sőt, még szívesen is csinálják. Hogy van ez?

Amikor ezer kilométernyi utazás után egyenesen a koncertterembe kell mennünk, akkor is mosolyogva lépünk a színpadra. Ez a zenészélet…