Óbudaiként vannak emlékeim a múzeum körüli szánkódombokról, ám a kamaszkor iránti nosztalgiám hamar szertefoszlik Rostás Pétert hallgatva.
Az említett őspark jelenleg nagyon elhanyagolt állapotban van, a kutyásokon kívül nem használják az emberek. Nem tudsz bemenni, nem mersz bemenni, nincs miért bemenni. Lerongyolt állapotban vannak a XIX. századi épületek: szinte fölismerhetetlen, hogy egykori villákról, gyönyörű présházakról van szó.
Szakemberként úgy látja, ki lehetne használni ezeket a XIX. századi épületeket, el lehetne helyezni bennük különféle funkciókat?
Feltétlenül. Áll például a park túloldalán egy 1850-es évekbeli lakóház, jelenleg szükséglakások vannak benne, pedig létrejöhetne egy, a múzeummal szimbiózisban működő kultúrpark.
A Bécsi út felől csak a meredek Kiscelli utcán lehet feljönni és lemenni a villamoshoz.
Készült terv egy kedvezőbb útvonalra?
Igen, sőt, még a Google Earth is mutatja a nyomvonalat. A tervezett út a Kolostor utcán, egy sokkal szelídebb lejtőn, a Praktiker mellett torkollna a Bécsi útba, a lakótelep felé. Ki van jelölve, sőt részben ki is van építve, de a szilárd burkolatot nem tudták felvinni rá, annyira rossz a talaj alatta, tulajdonképpen egy szeméttelep. Pedig az úttal csökkenne az autóforgalom is, mert azon járhatna a busz, és az emberek le tudnának jönni a hegyről tömegközlekedéssel. Ez az út a tavaly lezárult múzeumfejlesztés logikus folytatása lenne, ami új pályára helyezné az intézmény fejlődését, és megvalósulna az a mai, múzeumokkal szembeni társadalmi elvárás, hogy az intézmény ne csak dokumentálja a környezetét, hanem alakítója, szereplője is legyen.
Mióta van itt múzeum?
A múzeum története Schmidt Miksa ide települt bécsi bútorgyáros végrendeletével kezdődött, aki 1912-ben megvette az akkorra megüresedett kaszárnya épületet, saját céljaira átalakította, majd halála előtt az általa létrehozott angolparkkal együtt a fővárosra hagyta azzal a kikötéssel, hogy a park közparkként szolgáljon a fővárosi gyerekek számára, az épület pedig múzeumként működjön a köz javára.
A XVIII. században felhúzott épület eredetileg a trinitáriusok kolostora volt, míg II. József rendeletét követően föl nem számolták a rendet. Utána lett kaszárnya, ahol majdnem húsz éven keresztül hadifoglyokat is őriztek, francia tiszteket, akik megkapták a zsoldjukat is, lejártak a Dunához fürdeni, a kaszárnya körüli fennsíkon sétálgattak. Egy később tábornoki rangra emelkedett francia katonatiszt a visszaemlékezései szerint boldog éveket töltött itt. Ezután invalidus laktanya lett, kiszolgált hadastyánok, azaz „nyugdíjas”, rokkant katonák laktak az épületben: lényegében elfekvő volt sokáig. A XIX. század második felében katonai ruharaktár működött az épületben, míg meg nem épült a Daróczi úti katonai ruharaktár. Ami a gyűjteményt illeti: 1936 és 1941 között a jelenlegi Palme-házból – ami 1885-ben időszakos kiállítási pavilonnak épült – költöztették ide a hajdani Fővárosi Múzeum gyűjteményét. A világháborús súlyos sérülések helyreállítását követően elég sokrétűen hasznosították az épületet, 1951-től például klasszikus koncertek is voltak itt. Tavaly nyitott a popkultúra felé is a múzeum, egymást érték a koncertek a Fekete Lyuk kiállítás eseményeihez kapcsolódva.
Felmerül az emberben a kérdés: vajon az örökhagyó végrendelkezését a hely funkcióját illetően soha senki nem kérdőjelezte meg?
Dehogynem, eddig még minden korszakban megpróbálták negligálni. Legutóbb a kétezres évek elején volt olyan próbálkozás, hogy a parkban múzeumi irodaépületet húzzanak fel, de szerencsére az akkor még létező Kulturális Örökségvédelmi Hivatal idejében műemléki védelem alá helyezte. Igaz, előzőleg már kihasítottak a parkból egy nagy darabot sportpálya céljára a Folyondár utca felől.
Folytassuk a beszélgetést a tavaly megnyitott földalatti kiállítótér történetével.
A saját barlangunkkal kapcsolatban érdemes megemlíteni néhány helytörténeti érdekességet is, többek közt a magyar geológia bölcsője kapcsán. A Szépvölgyi út mentén most is láthatók a kőbányászat során létrejött egybefüggő, függőleges, tizenöt-húsz méter magas szelvények, falak. Ez a hely a XIX. században kibontakozó geológiai tudomány úttörőinek zarándokhelye lett. Szabad szemmel le lehetett olvasni a földtörténetet, lehetett mintákat venni, analizálni. Az őslénytankutatók is ide jártak, az első nagy publikációk a kiscelli bányák falából nyert minták elemzéséből keletkeztek.
Míg az óbudai téglagyár sokak – s nem csak az óbudaiak – számára hangzik ismerősen, az alapanyagul szolgáló agyagról, mely kiválóan alkalmas téglagyártásra, s mely az egész környék kultúrtörténetét meghatározta, kevesebben tudnak. Pedig városrészek morfológiáját alakította ki az agyagbányászat. A város épített részei részben a lebányászott agyag után maradt katlanokban helyezkednek el. A pasaréti úti Vasas pálya, a Mechwart tér és a Széll Kálmán tér is egy-egy ilyen katlanban van. Számos téglagyár működött erre, mint például a Klemm, a Christen, a Kunewald téglagyárak. A bányászati hagyományra építve húzták fel az ötvenes években a Bányászati Kutatóintézet épületét, amelynek a kertészete területén létesült üzemi focipályaként a jelenlegi Vasas pálya.
Hogyan jött létre a Fekete Lyuk kiállítással megnyitott fantasztikus tér a múzeum épülete alatt?
Az épület alatti barlang valójában egy természetes üreg kiterjesztése, amelyet a trinitáriusok vélhetően már a kolostorépület megépítését megelőzően bortárolásra használtak. A XVIII. században Zichy Péter, Óbuda földesura először egy kis kápolnát emeltetett itt a dombon, ide helyezte el a Mariazelli Madonna hitelesített mását, létrehozva egy nagyon népszerű zarándokhelyet. Évente 10–15 ezer zarándok jött ide akkor, amikor lényegében ugyanennyi volt Buda lakossága is.
Most, ha jól tudom, ennyien látogatják évente a múzeumot. Hogyan folyt a feltárás, ami megelőzte a hajdani barlang újrahasznosítását, egyáltalán: mitől barlang ez a sziklapince?
Attól, hogy a természetes sziklalemez képezi a mennyezetet. Ebből a sziklából építették egyébként magát a kolostorépületet is, mint ezt a múzeum főbejáratának szintén tavaly lezajlott felújításakor tapasztaltuk. Ez egy hihetetlenül kemény forrásvízi mészkő, ebből építették a XIX. században Óbuda házait és útjait is. 2013-ig a XVIII. századi, épületen belüli lejárat le volt falazva, s csak kívülről, az utcáról lehetett megközelíteni. Amikor lementünk a föld alatti térbe, egy téglafalakkal cikk-cakk alakban beépített helyiségbe jutottunk. Ez volt az óvóhely, a bunker a II. világháború alatt. Légoltalmi okokból alakították ki így, hogy robbanás és tűz ellen védjen.
Akkor ezt feloldották: a polgári védelem kivette a listájából. Az utólag beépített, XX. századi falakról az első felmérések során kiderült, hogy ijesztő mértékben meg vannak repedve. Statikai vizsgálatot kezdeményeztünk, hogy megtudjuk, nem omlik-e majd össze maga a kolostorépület. Kiderült, hogy a XX. századi rossz minőségű téglafalak nem tartanak semmit, de a XIX. századi téglafalaknak és a XVIII. századi rakott kőfalaknak semmi bajuk. Ezek nincsenek lealapozva, így együtt tudnak mozogni a sziklalemez mozgásával. 2014–2015-ben elbontattuk a repedezett falakat, és szigetelték a sziklapincét a felszíni parkoló alatt. Az így létrejött négyszáz négyzetméteres tér kiállítótérré alakítását tavaly végeztük el.
Milyen érdekesség van még itt?
Például egy jégverem, amit a katonaság idejében, a XIX. században alakítottak ki. Itt van tehát az országban még ma is látható nagyon kevés falazott, szabályosan kialakított jégvermek egyike.
A jégverem építésének szabályai szerint kónuszos a fal, tehát fölfelé kicsit tágul a tér, a padló kicsit lejt közép felé, ahol ki van hagyva egy összefolyó az olvadt jégnek. A padlóra gerendákat fektettek, arra került a jég, amire szalmát tettek, és erre helyezték rá a hűtendő élelmiszert.
Beszéljünk az építészeti adottságok és a Kiscelli Múzeum karaktere közti összefüggésekről is, a múzeum épületéről, erről a gyönyörű boltozatos, finom stukkópárkányos folyosókkal díszes barokk gyöngyszemről, valamint a romtemplomról, aminek a falain a nyers tégla látszik, nincs már rajta az egykori stukkódísz.
Kezdjük a templom épületével, amely a II. világháború alatt súlyosan megsérült. Azért nem dőlt össze, az tartotta egyben, hogy a XVIII. század végén a katonaság válaszfalakat épített bele, a távolságokat síkfödémmel hidalták át, négy szintre osztva a teret, ahol így el tudtak szállásolni akár ezerötszáz katonát is.
A múzeum mai formájában a most megnyitott sziklapincével és a templom alatti altemplom méretű kriptával egyszerre van jelen egy kemény kő- és téglavilág a barokk finomsággal, ami különösen érdekessé teszi a múzeum épületét. (A Kiscelli Múzeum múltja és jövője, Vig György interjúja, Óbudai Anziksz, 2015 ősz – a szerk.)
Az említett nyolcvanas években nyílt a nevezetes underground szórakozóhely, a Fekete Lyuk is, amiről tavaly sikeres kiállítást rendeztek a Kiscelli Múzeum akkor elkészült alagsori kiállítótereiben. Adja magát a kérdés, hogy mi indította a múzeumot a közelmúlt feltárására, bemutatására, mennyire vannak archiválva, hol lelhetők fel ennek az időszaknak a kultúrtörténeti emlékei?
A 2018. december közepén megnyitott és 2019 júniusáig nyitva tartott Fekete Lyuk egy évfordulós kiállítás volt, két egykori lelkes Lyuk-látogató hozta az ötletet, a múzeum részéről pedig Balla Loránd és Szatmári Judit kurátor gyűjtötte és rendezte az anyagot. Nyilván nem ez az utolsó szó a történetet illetően, biztos rengeteg minden ott van még a fejekben. Készítettünk majdnem ötven interjút, ezek fönn vannak a honlapunkon. A történetet egészen onnan indítottuk, hogy megépült 1909-ben a Lipták Pál-féle épület a Ganz munkáskolónia részeként.
Mivel ez a kiállítás a kapcsolódó rendezvényekkel, koncertekkel összecseng a múzeum számos, a múltat kortárs művészetbe „becsatornázó” programjával, beszéljünk arról, hogyan szervesül a képzőművészeti múlt a jelenbe? Mi az idekerült gyűjtemények története?
Az itt található képzőművészeti gyűjtemény eredetileg a városlátképeket, a városvezetők és a főváros híres polgárainak portéit gyűjtötte. Az első világháború előtti fővárosi vezetés bízta meg Márffy Ödönt – aki maga is festett a fővárosnak –, hogy vásároljon a főpolgármesteri hivatal számára kortárs műveket.
Ezt a gyűjteményt 1951-ben államosították, és bekerült az akkor létrehozott Magyar Nemzeti Galériába. A Kiscelli Múzeum tehát a Fővárosi Múzeum örököse, a mai Fővárosi Képtár pedig a Kiscelli Múzeum képzőművészeti főosztálya. (A valóság ravasz gazdagsága megmutatkozik, A. Horváth András interjúja Róka Enikővel, Óbudai Anziksz, 2016 tavasz – a szerk.) Itt az országos hatáskörű XX. századi és kortárs képzőművészeti gyűjtés az 1960-as évek elején indult el, Bertalan Vilmos igazgatósága idején. Ez az egyetlen országos hatáskörű múzeum a helytörténetiek közt – ami fontos kategória a múzeumok között. Országos múzeum pl. a Természettudományi, a Közlekedési, a Szépművészeti, az Iparművészeti, a Mezőgazdasági Múzeum, ezek az intézmények az egész országra vonatkozóan gyűjtenek. Ezért is Budapesti Történeti Múzeum a neve, és nem Budapest-történeti. Az itteni régészeti, történeti, képzőművészeti kiállítások országos relevanciával bírnak. Itt van például az ország egyik legjelentősebb XIX–XX. századi festészeti gyűjteménye is. Nem a legnagyobb, de nagyon reprezentatív.
Búcsúzásul kerüljön szóba a több lábon állás, pontosabban mennyi is ez a több, valamint, ha már a jövő a tét, milyen a múzeumpedagógiai kínálat?
Egyrészt klasszikus történeti és művészettörténeti kiállításokat rendezünk, valamint kortárs művészeti és dizájn kiállításokat, amelyeknek többnyire van történeti szála is. Most épp a Ragyogj! című divattörténeti kiállításon láthatják a látogatók Péterfy Bori vagy Medveczky Ilona fellépőruháit ugyanúgy, mint Erzsébet királyné híres, pompás uszályát.
Hozzátenném, hogy a Fekete Lyuk kiállítással megnyílt új kiállítóterünk munkálatai összekapcsolódtak az egész előcsarnokunk felújításával. Másfél évvel ezelőtt még mintha az ötvenes, hatvanas évekbe érkeztünk volna, portás bácsi ült egy fülkében.
Lett egy korszerű múzeumshopunk, ruhatárunk és egy olyan előterünk, ahová szívesen jönnek a látogatóink minden korosztályból. Ami a diákokat illeti, komoly múzeumpedagógusaink vannak, részben a múzeum alkalmazásában, részben a múzeum vonzáskörzetében, akiket egy-egy időszaki kiállításra hívunk el. Ők azt a rétegét bontják ki egy-egy kiállításnak, amire a gyerekek is rezonálni tudnak. Vannak korszerű tárlatvezetéseink is: az már a múlté, hogy végigráncigáljuk a gyerekeket a termeken.
A fotók a Fekete Lyuk kiállításon készültek:
