Milyen helyzetben volt a múzeum, amikor átvette az irányítást?
A rendszerváltás a Skanzent is váratlanul érte, nem volt felkészülve a piaci viszonyokra. A szocialista brigádok, a szovjet, lengyel, kelet-német turisták által mesterségesen felduzzasztott, sokszor 300 ezres látogatószám nem volt valós, gyakran át sem lépték a küszöböt, csak beíratták a brigádnaplóba, hogy itt jártak. Az állami intézményrendszer átalakult, benne maradtunk ugyan a nemzeti múzeumi hálózatban, de a piaci viszonyokkal nem tudtunk igazán mit kezdeni, lezuhant a látogatottság 130-140 ezer főre. Az itt dolgozók sem hittek igazán abban, amit 1967-ben az alapításkor mondtak, hogy némi KISZ-es támogatással, néhány év alatt felépül a Skanzen. Itt volt a rengeteg bontott épület, itt voltak a tárgyak, de nem volt hozzá infrastruktúra és nem volt jövőkép. 1992-ben Dr. Füzes Endrével, a korábbi főigazgatóval és két másik kollégával elkészítettünk egy fejlesztési programot. Arról szólt, hogyan húzzuk ki magunkat az iszapból a hajunknál fogva, mint Münchausen. Azt tudtuk, hogy a döntéshozó mindig a sikerbe invesztál, vissza kellett szerezni a látogatókat, infrastrukturális fejlesztésekkel, új típusú fesztiválokkal, rendezvényekkel.
A Skanzen beletartozik ugyan a nemzeti múzeumi hálózatba, de a többi múzeumhoz képest mégis sajátos képződmény.
A skanzenek azért jöttek létre, hogy ne csak a vitrin és a tabló meséljen a népi életről, kultúráról, hanem összességében lássuk az egészet. Kiderült, hogy ez a múzeumi forma rengeteg emocionális elemet képes megmozdítani: „Jaj, hiszen nálunk is volt ilyen, használta a nagymamám.” Pillanatok alatt olyan érzelmi kapcsolat jön létre a bemutatott dolgokkal, ami megismételhetetlen. 2001-ben Szentendrén volt a Szabadtéri Múzeumok Európai Szövetségének konferenciája, itt volt 120 -130 szakember negyven országból, akik arról beszéltek, hogy már nem működik a skanzenek korábbi hatásmechanizmusa. A mostani generációnak nem jelentenek semmit a régi tárgyak, nincs érzelmi kötődésük hozzá, folyamatosan tűnik el a paraszti kultúra. Annak idején a szabadtéri múzeumokat döntően azért hozták létre, hogy a népi kultúrára figyeljenek, de ez változott, már régóta az egész társadalmi spektrummal foglalkozunk. A szolidaritás, a traumafeldolgozás, az öko, a bio, minden, ami ma a közbeszéd tárgya, megjeleníthető a skanzenban. Bővíteni kell a lehetőségeket, mert a huszadik szekrény vagy tulipános láda legyen bármilyen szép, unalmassá válik. De ha a látogató bemegy a kiállítóterekbe és azt látja, hogy az egyikben a demenciával foglalkoznak, máshol a vakokkal, a következőben történelmi traumát dolgoznak fel, aztán bezárkózik például a hidasi házba, ahol az a feladata, hogy egy óra alatt rakja össze az életéből azt a húsz kiló személyes tárgyat, amit magával vinne kitelepítéskor, az megérinti. Már nemcsak arról van szó, hogy valami szép, népi, cifra, festett, hanem az is kiderül, hogy az asszonyt megverték, a tizenkét gyerekből kettő maradt meg, ez az élet is tele volt traumákkal, nehézségekkel, mint a mai emberé. Közben viszont azt is látja, hogy mennyiféle okosságot tudtak eleink, amire ma is érdemes odafigyelni.
A hetvenes években, amikor ismertté váltak a skanzenek, inkább a bemutatáson volt a hangsúly.
Kvázi épület- és életmód-rezervátumok voltak, sőt a 80 években a magyar muzeológia átvette a német metódust, ami arról szólt, hogy majd a tárgyak mesélnek, nem kell semmi magyarázat. Ez is egyfajta szemlélet, de a mai gyerekek szülei már nem tudják azt, hogy mi a csizmakaparó vagy a légyfogó, miért is mutassuk be önmagukban? Túl kellett lépni ezen a szemléleten.
Persze, nem felejtjük el, hogy van egy nagyon komoly réteg, amely érdeklődik a népművészet iránt, őket is ki kell szolgálni. De szerintem akkor jó egy nemzeti gyűjtemény, ha minél szélesebb a spektruma, ha a társadalom minél nagyobb szegmensét be tudom hozni a múzeumi területre.
A mai napig is a legnagyobb kihívás, hogyan lehet ezt a látogatói létszámot bővíteni, miközben vannak politikai, gazdasági döntések, covid, lehetne sorolni.
Ha már szóba hozta, a politika mennyire szól bele az életükbe?
Igazából nem. Ha abban segít, hogy anyagilag támogatja például azt, hogy elhozzanak ide háromezer sérült gyereket, az fontos. És vannak ilyen gesztusok. Más kérdés, hogy milyen hatása van a politikai megosztottságnak a hétköznapokra.
Amikor 2022-ben megnyitottuk az Erdélyt, nagyjából 140-150 emailt, sms-t kaptam, óriási siker volt, több mint kétezren itt voltak a nyitáskor. De az üzenetek felében azt kérdezték, hogy volt bátorságom hozzá. Nem értettem. Szakmai tudományos feladatot hajtok végre, ebből a koncepcióból hiányzott az Erdély mint önálló kulturális entitás. A tudományos hitelesség alapján dolgozunk, ahol bizonyos kérdésekben nyilván más a valóság, mint amit egyesek szeretnének látni.
Három tájegységgel indultak, most tartanak a kilencediknél.
Az első két ötéves ciklusom arról szólt, hogy az elődök álmát próbáltam megvalósítani, mert korábban elfogyott a pénz, megrekedt a tájegység-építés. A Skanzen telepítési programja, tehát ennek a kilencnek a felépítése ambíciózus program, egyedülálló a világban. Senki nem mert ilyen hatalmas épülettömeggel bíró, hatalmas logisztikát igénylő, tárgyakat megóvó programot csinálni. A legnagyobb skanzenek 100-150 épülettel operálnak. Mi háromszázhatvan épület körül tartunk most nyolcvan hektáron. Amikor vezető lettem, itt voltak muzeológus kollégáim, akik közel húsz éve várták, hogy felépüljön a Balaton-felvidék vagy a Dél-Dunántúl. Meg kellett értetnem a fenntartóval, hogy lépni kell, mert a tárgyak ott pusztulnak a depóban. Közben körvonalazódott az új struktúra, amiben megfogalmaztuk, milyen irányba megyünk tovább. A Felföldi Mezőváros, az Észak Magyarország már a megújulási folyamatokat mutatja tematikában, módszertanban, bemutatási eszközökben. De a paradigmaváltás minden tekintetben az Erdély. Ehhez persze többek között az kellett, hogy a 30, itt töltött évem alatt volt lehetőség egy hosszútávú, megalapozott, sikerekkel fémjelzett, mindig újításokat beépítő, folyamatos munkára, ami olyan vezetési biztonságot és állandóságot ad, amivel mindezt meg lehet valósítani.
Miben más az Erdély a korábbiakhoz képest?
Az Erdély első üteméről beszélünk, amiben legelső és a leginkább szembetűnő, hogy van város. Az alapkánonban a falusi parasztság és a mezővárosi kézműves polgárság életmódját mutatjuk be. Már vannak nyomok a Felföldi Mezőváros tájegységben a nagy történelmi stílusok megjelenítésére az épületekben, az enteriőrökben, de azért az még a régi metódus szerint épült. Mára a Skanzen kilépett a csak népi kategóriából, és ahogy a korszerű történeti múzeumok, a népet teljes spektrumában vizsgálja minden társadalmi szegmens tekintetében.
A másik jelentősége az, hogy az Erdély komoly demonstrációja annak, hogy nemzeti gyűjteménnyé váltunk. 1998-ig csak a mai Magyarország területén gyűjthettünk, akkor lett ez feloldva, ami jelzi, hogy a magyar kultúrát teljes spektrumában értelmezzük.
Főleg az élő történelem, ami most nagyon új interpretációs módszer. Nemrégen volt itt egy angol szakember, ők kezdték el ezt a beöltözős, viseletes, múzeumi teátrumot. Megnézte a miénket, és nagyságrendekkel jobbnak tartotta a sajátjuknál, mert nemcsak a ruha, a környezet, a beszéd hiteles, hanem a történet alanyai is, akik valós személyek voltak. A székelyudvarhelyi postahivatal emeleti szintjén Dávid Lajos postamester tíz perces flashmob-szerű előadásban vitatkozik a mindennapos várandós feleségével, 1915. január 15-én délután 5 óra előtt pár perccel, hogy aláírja-e az új impériumra az esküt, vagy ne. Ha aláírja, megy tovább az élet, de hitét veszti, ha nem, oda lesz minden egzisztenciája, a gyerek is, aki másnap meg is születik. Fantasztikus hatású történet, nagyon megfogja a közönséget, még a külföldieket is, annak ellenére, hogy a konkrét szöveget nem értik, csak a történet kereteit, de nagyon jók a színészek. Ez minden tablónál, minden QR-kódnál többet ér, mert személyes. Ettől kezdve mindenki pontosan érti, hogy mit jelent, amikor az embereken átnyúlik a történelem. Mikor lenne aktuálisabb ez, mint napjainkban? Ettől válik a dolog nagyon izgalmassá, miközben közel kerül a mához, mert megváltozott az interpretáció módja és eszközkészlete.
Érintőképernyő a tisztaszobában?
A hetvenes években egy sarkos elrendezésű szoba önmagáért beszélt. Mindenki tudta, hogy ez a komód, ez a kredenc, ez a bili, ez a csizmahúzó, még az elrendezés is hasonló ahhoz, amit ismertek. Voltak még ilyen elrendezésű házak a falvakban. Ma már ilyen nincs, az egész falusi kultúra eltűnőben van, megváltozott az életmód. Viszont szeretnénk, hogy a látogató számára minden érthetővé váljék, ezért próbáljuk mai eszközökkel megmutatni, hogy milyen volt az élet annak idején, legyen az kamera, érintőképernyő vagy színielőadás mint közvetítő eszköz.
A hétfalusiaktól van egy épületünk, aminek az első szobája van berendezve eredeti bútorokkal. A konyhában van egy stilizált kocsikerék, nyilak mutatják, hogy milyen volt a munka és az ember-migráció. A hétfalusiak nagyon jól szekereztek, ezért van a kocsikerék, Nagyszebenbe jártak, most Bukarestben ők a taxisok. A harmadik szobában az AL program segítségével régi képeket mozdítunk meg. Vagy a homoródalmási háznál – a Metropolitanból hoztam az ötletet – kívül van egy kukucskálónyílás, ami pásztázza az enteriőrt, miközben jönnek elő a benne lévő tárgyak a legfontosabb információkkal.
Hangsúlyosak a jeles napokhoz kapcsolódó bemutatók.
Azok voltak régen is. Írtam egy cikket arról, hogy mi a különbség a kelet-közép-európai és a nyugat-európai skanzenek között. Elég sok skanzent láttam a világban, nemcsak Európában, amelyek igazán attól voltak sikeresek, hogy bevonták a látogatókat a bemutatott tevékenységbe, legyen az fafaragás, vagy tojásfestés. Ez is egy paradigmaváltás, megváltozóban van a skanzen össztársadalmi szerepe. Eddig – én így definiálom – az épített tárgyi örökség elemeit próbáltuk a trezorban megőrizni, mert az emberek, szokások, tárgyak ugyan eltűnnek, de az épített tárgyi örökség megmarad. Miközben ezt az átalakulást érezzük, a 21 század embere rengeteg dologban egyedül maradt, kérdései vannak, amelyekre nem kap választ, igény képződik a visszatanításra. Jönnek a Skanzenbe a látogatók, és itt tanulnak meg csalamádét készíteni. De a kedvenc példám a Balaton-felvidéki polgármester, aki azt kérdezte, hogy nincs-e tudomásunk valami, a falujukhoz köthető népszokásról. Volt. Ötven évvel ezelőtt gyűjtöttük fel a faluból egy Úrnapi körmenet leírását, visszaküldtük és azóta működik. A vörösiszap-katasztrófa után a mi archívumunkban meglévő házleírások alapján kezdték meg az újjáépítést. A 2001-es beregi árvíznél ugyanez történt. A hejceiek idejöttek, megnézték az ún. huszita házukat, ami náluk egy kockaház volt, de amikor elbontottuk és szétszedtük, akkor derült ki, hogy ott van benne a középkori mag. Rendbe hozták a falut, másképpen viszonyultak múltbeli örökségükhöz.
Az a tudáskincstár, ami megvan nálunk a kiállításokban, archívumban, fotókban, eljutott arra a szintre, hogy jól lehet használni a visszatanításhoz, persze az sem mindegy, hogyan.
A divattal szemben, amit mi csak „repülőtéri népművészetnek hívunk”, ami látványos és használhatatlan tárgyakat ad el, másfajta szemléletet képviselünk. Nem azt mondjuk a ma emberének, hogy bő gatyában vagy rokolyában szaladgáljon, de az életminőség jobbításhoz hozzá tud járulni a skanzen azzal, hogy régen használatos minőségi dolgokra hívja fel a figyelmet.
Mennyire meghatározó, hogy a Dunakanyarban van a Skanzen?
A tájegységek belesimulnak a természetes környezetbe, hiszen körülöttünk – még ha be is épült már Pismány hegyoldala – a Pilis azért itt van, nagyon szép környezetben vagyunk. A mi telepítési koncepciónk szerint terepre vannak helyezve az épületek, így ugyanazt az holisztikus világot mutatják, mint a falusi parasztházak, amelyek szintén belesimulnak a völgybe vagy a domboldalba. A probléma az, hogy a Pilis és a Duna között nagyon erős szélvonat van, ennek megfelelően minden épületnek a Pilis felé eső oldalát leveri az eső, a parasztember nem építkezett volna így. A kőből és az üvegből készült épület, ahol az irodák vannak, ma már a táj része. 2004-ben az Év irodaháza címet nyerte el, modern, mégis beleillik a tájba.
