Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?
1970 novemberében vagy decemberében, mert megpályáztam egy művészeti előadói státuszt.
Ez akkor még lepusztult épület volt?
Ez nem volt egy lepusztult művelődési ház, a kornak egy jobb külvárosi kultúrháza volt.
Óbuda külváros volt?
Óbuda külváros volt, akárhogy nézi.
Ma is az?
Ma nem, már nem az, de akkoriban ez külvárosi miliő volt, itt még nem a tízemeletes panelek, hanem pici házak álltak. Én végig is éltem a nagy pörölycsapásokat.
Hangulatos volt a környék?
Nagyon hangulatos környék volt – annak, aki kívülről nézte. Aki benne lakott, az kevésbé örült. Rettenetesen lerobbant, penészes, vizes, nem viskók, de földszintes házak álltak itt. Azokban lakni azért nem volt egy öröm. Az emberek akkoriban annak örültek, hogy beköltözhettek a betonházakba, amelyek akkor még legalább tiszták voltak például.
Az itt induló rehabilitációval párhuzamos volt a művelődési ház épületének felújítási igénye?
Nem. Ez úgy történt, hogy már álltak ezek a szörnyű nagy házak, amikor 1977-ben, nem a kerület, hanem a Fővárosi Tanács úgy döntött, hogy felújítja az épületet.
Kellett ezért lobbizni, vagy egyszer csak jött a nagyszerű hír…
… egyszer csak jött a nagyszerű hír, hogy kifele innen, és akkor átmentünk a Zichy-kastélyba.
És lehetett tudni, hogy vissza is jönnek?
Olyannyira, hogy a tervezővel, Korompay Katalinnal és Kovács Zsuzsa műszaki ellenőr hölggyel együtt sokszor ültünk le, megbeszélendő azt, hogy ez az épület hogy újuljon meg. Sok apróságot sikerült egyeztetnünk azokból a hangulati elemekből, amelyeket a környezet megkívánt.
Ez izgalmas dolog lehetett.
Nagyon izgalmas volt, csak mi közben dolgoztunk a Zichy-kastélyban.
A Zichy-kastély épülete, milyen állapotban volt?
A Zichy-kastélyt – magát a kastélyépület felújítását – Kurilla József tanácselnök-helyettes és Horváth Károlyné tanácselnök szorgalmazta. Kiköltöztették onnan a lakókat, fölújították és megnyitották a kastélyt, aminek az volt az ára, hogy beköltözött a Kassák Emlékmúzeum. A kis kastélyt körülvevő raktárépületben Pest, Buda, Óbuda egyesítésének évfordulójára felavatódott az a Helytörténeti Gyűjtemény, amely alapja az Óbudai Múzeumnak. A Helytörténeti Gyűjteményt többek között Sinkó László színész felesége, Gabi, aki itt dolgozott a kerületben, és megint csak Kurilla József – sok más segítővel együtt – szorgalmas munkával hozta össze.
Akkor volt egy tanácsi vezetői akarat a kulturális élet támogatására?
Bizony.
Mi történt a Zichy-kastélyban?
A Zichy-kastélyban alakult ki tulajdonképpen az a stáb és profil, ami aztán az Óbudai Társaskör jellemzője lett. A kastélyban a földszinten volt három-négy olyan helyiség, ami a miénk volt. A nagytermet 11 hónapig mi használtuk, egy hónapig a Kassák Emlékmúzeum. A szárnyépületben működött a Helytörténeti Gyűjtemény, mellette klubszobák voltak, ahol az Óbudai Képzőművész Körtől kezdve, a sakk-körön át a zenebarátokig klubok működtek. Az akkor indult lemezgyűjtők például a mai napig itt vannak a Társaskörben. A Zichy-kastélyban jött létre az, ami aztán átjött a Társaskörbe: a Budapesti Vonósok a Zichy-kastélyban alakultak meg, a Muzsikás együttes a Zichy-kastélyban alakult meg, a Budapest Ragtime Bandnek ugyan volt már előélete, de a Zichy-kastélyban kezdtek el igazán dolgozni. A 180-as csoport is ott dolgozott. Irodalmi, zenés estek sora fantasztikus névsorral Fényes Szabolcstól Máté Péterig, Kálmán Györgytől a Benedek Miklós–Császár Angela–Szacsvay László Budapest Orfeumjáig alakította ki törzsközönségünket. A nyitó esten nem más, mint Simándy József énekelt.
Amikor ön idekerült Óbudára, és elkezdett dolgozni, mit tudott Óbuda kulturális életről?
Semmit. De amikor én idejöttem, akkor ebben a házban működött a feledhetetlen Till Ottó vezette, rangos III. Kerületi Zeneiskolára támaszkodó Óbudai Kamarazenekar, az Óbudai Kamarakórus. De itt működött az Ifjú Zenebarátok Klubja is, amelyet Varga Karcsi bácsi vezetett. Ez mind átjött a Zichybe, de a zenei alap már itt megvolt a Frankel Leó Művelődési Házban. A Zichy-kastélybeli működésünk során viszont zenei központ alakult ki. Annak idején a Fővárosi Tanácsban volt egy erős főosztály, jó szakemberekkel, akik kitalálták, hogy a művelődési intézmények különböző profilt kapjanak, ne legyenek mind vegyes felvágottak, hanem legyen arcuk. Miután nálunk elég sok volt a zene, ez zenei bázisintézmény lett. A bábos társaság a Csili Művelődési Központban Erzsébeten, a klubos társaság a Kassák Művelődési Központban volt a XIV. kerületben. Egyes művelődési házak különböző arculatot kaptak, mi a zeneit. És akkor beszüremkedett apukám. Mert mindehhez azért az is kapcsolódik, hogy én itt nem tudtam volna elindulni, ha nincs meg mindaz, amit otthonról hoztam. Apám a Keszthelyi Művelődési Házat vezette, és én mellette dolgoztam, mielőtt Óbudára jöttem. Tőle kaptam a kapcsolati tőkét, ami nagyon fontos volt, főleg az indulásomnál. Így lettek a koncertek is. De ahogy 1970 decemberében idejöttem dolgozni, 1971. január 3-án már Baranyi Ferenccel találkoztam az Astoriában, akit fölhívtam, és mondtam, hogy szeretném, ha egy olyan irodalmi estet tartana, mint Keszthelyen az elmúlt évben. Februárban az Óbudai irodalmi presszónak ő volt a vendége.
Őt ismerte Keszthelyről.
Keszthelyről, igen. De Simon Istvánt is gyerekkorom óta ismertem – Bazsiba való, majdnem földink –, mert a keszthelyi irodalmi színpadon, a Helikon Ünnepségeken ő zsűrizett. Vagy Czine Mihályt. Körmendi Vilmost, Felföldy Anikót, Alfonzót szintén. Hosszan sorolhatnám: Pécsi Ildikót, Kovács P. Józsefet is ott ismertem meg Keszthelyen, ahogy az Ex Antiquis együttest is. Ifjúsági Klubot vezettem, és ezek a művészek jöttek a Keszthelyi Művelődési Házba fellépni. Velük, sokakkal a művészvilágból édesapám baráti viszonyban volt. Apámat nagyon szerették, és az apám féle kapcsolatok ide jöttek a Zichy-kastélyba s aztán a Társaskörbe. A Liszt Ferenc Kamarazenekar is – bár még nem a későbbi felállásban – játszott Keszthelyen, az Óbudai Kamarazenekar szintén. Varga Karcsi bácsit Keszthelyről ismerem, mert a filharmóniai koncerteket vidéken ő vezette.
Leendő kollégáim közül is volt, akit még otthonról ismertem. A XVII. kerületi kultúrház-igazgatót, Horváth Emilt is például ott ismertem meg a Medosz fesztiválokon. Vásárhelyi Laci bácsival Keszthelyen találkoztam először, mert a Nemzetiségi Fesztiválokat ő rendezte. Apám 1975-ben meghalt, de addig mindenhol az kérdezték, hogy hogy van apád?
Mik voltak a legszebb élmények az itt töltött évek során?
38 évig dolgoztam itt Óbudán. Ugyanott, ugyanabban, csak közben ez volt művelődési központ, művelődési ház, a Zichy-kastély neve klubház volt rövid ideig, aztán visszajöttünk ide, és kiderült, hogy valamikor ezt a házat úgy is hívták, hogy Óbudai Keresztény Társaskör, de én úgy gondoltam, hadd jöjjön be mindenki. Ezért lett Óbudai Társaskör a nevünk. Én nem mozdultam el innen. Nagyon-nagyon sok mindenre emlékszem. Azt kérdezte, mire emlékszem a legszívesebben – nem tudom. Ugyanis, ha elkezdeném magának sorolni, hogy mire emlékszem szívesen, akkor holnap reggel esetleg hazamehetne.
Lehet, hogy érdekes lenne.
A szabadtéri kulturális rendezvények manapság jellemzői Óbudának. Jobbnál jobb programok vannak. A hetvenes években is voltak ilyen rendezvények?
A Liszt Ferenc Kamarazenekar 1962-ben kezdett el a Kiscelli-kastély udvarán koncertezni. A Kiscelli-kastély belső udvarának akusztikája egyszerűen fantasztikus, a szabadtéri helyszínek közül magasan a legjobb. 1999 nyarán már mi rendeztünk koncerteket ide a Liszt Ferenc Kamarazenekarral és más fővárosi és vidéki kamarazenekarokkal. Ebből nőtt ki 2000-re az Óbudai Nyár programsorozat, amelynek szervezése távozásom után került az Óbudai Kulturális Központhoz, Lőrincz Edinához.
1977 nyarán viszont az Országos Filharmónia rendezett koncerteket a Zichy-kastély udvarán, amely hangversenyeken az Állami Hangversenyzenekar, Kobajasi Kenicsiró, Ferencsik János és hasonló kaliberű művészek léptek fel. Így kezdődtek a szabadtéri rendezvényeink, 1200 fős épített nézőtérrel. Dolgoztunk, és elegáns koncerteket szerveztünk. A nők estélyi ruhában jöttek oda. Közben nyitva voltak a kiállítások, szünetben meg lehetett nézni a Helytörténeti Gyűjteményt, a hátsó kertben is kiállítások voltak. Eredetileg diszkót is akartak a barokk udvaron, én meg azt mondtam, hogy egy barokk kastély udvarán nem lesz diszkó. Amíg én voltam, addig nem is volt. A Kassák Emlékmúzeum is nyitva volt, meg a Pincegaléria is. Aztán kezdődtek az Óbudai Vigasságok a Fő téren, mely során még újságot is kiadtunk, s ez fordult át kulturális piacba, amit Pihe (Harsányi Mária, a Társaskör jelenlegi igazgatója – a szerk.) talált ki. Akkor már ő is itt dolgozott. A kulturális piac olyan rendezvény volt, amelyre nem fizettünk rá, de ezért nagyon meg kellett dolgoznunk! 1989-ben jöttünk át végleg a Társaskörbe, lezárult a Zichy-beli élet.
Előadóművészként is dolgozott.
Igen. Verset mondtam. Meg még néha ma is mondok, ha hívnak.
Előadóművészként nem lépett fel az Óbudai Társaskörben, de két lemeze is megjelent a Vándordal és Az én ajándékom című. Mindkettő válogatás lelki érzékenységre utal. Teljesen különböző út ez az intézményvezetőihez képest?
Persze, ez egy más történet. Vezetőként el kell számolni, ki kell nyitni, meg tisztaságnak kell lenni, meg időben el kell kezdeni, meg a számlát ki kell állítani, ki kell fizetni. Teljesen más feladat. Több hónapra előre tervezni… szervezői feladatok, satöbbi.
A mai napig fellép?
Ha hívnak, akkor igen. Bár az igazság az, hogy most már inkább csak felolvasok, mert annyira ritkán mondok verset, hogy nagyon megterhel, ha kívülről kell mondanom.
Most már felléphetne a Társaskörben is.
Volt is, hogy Pihe hívott. Volt egy nagyon szívem szerinti ügyünk, amit Pihe folytat. Kósa Gábor – zeneszerző, ütős zenész – édesapja, Kósa György egy legendás zongorista, zeneszerző, a magyar kulturális, szellemi élet egyik nagyon fontos figurája volt. Gábor – nagyon tisztességesen és meghatóan – őrzi és ápolja a papa emlékét. Az emlékesten mindig volt zene, kiállítás, és azokat a verseket, amelyeket Kósa György megzenésített, Jancsó Adrienn olvasta föl. Aztán Adrienn itthagyott minket, és Gábor megkért, hogy én olvassak fel.
2008-ban adták ki második verses lemezét Az én ajándékom címmel, ami időben nagyjából párhuzamos volt a Társaskörből való távozásával.
Nem nagyjából, hanem egybeesett.
Ez a lemez egyben búcsúzás is?
Nem. Semmi köze nem volt a két dolognak egymáshoz.
A címadó vers József Attila költeménye, amelyet az ön nagynénjéhez írt 16 éves korában.
Ezt speciel nem hozzá írta, de abba a körbe illett bele, amely verseket a nagynénémhez írt.
Nagynénje, Gebe Márta 1985-ben adott interjút a Kritika folyóiratnak. József Attila első szerelmeként azonosítják ezt a kapcsolatot. A költő még öngyilkosságot is megkísérelt miatta.
Így van.
Gebe Márta édesapja, Gebe Mihály folyamatosan támogatta József Attilát.
Igen, József Attila az internátusban lakott Makón, és nagyapa volt az internátus igazgatója. Támogatta őt, 1922 karácsonyát például náluk töltötte. Gondolom, jobban odafigyelhetett rá, mint a többi gyerekre.
1922-ben jelent meg a Szépség koldusa…
… meg is van a családomnak egy olyan példány, amibe kézzel van beírva az ajánlás: „Versemmel hogyha megelégszel / – kínáltam úgyis már elégszer – / Fogadd el: véres, könnyes ékszer. Miska bácsinak”. És ez a kötet, megvan Süveges Gergő édesanyjánál. Süveges Gergő dédunokája az én nagynénémnek.
2008-ban nem pályázott újra…
Nem bizony!
Azt mondta akkor, hogy már nem akar olyan harcokat megvívni, amikben az alapvetéseket kell újból elmondani. Tehát ez tudatos lépés volt?
Az. Nagyon elegem lett.
A megváltozott körülmények, a kultúrához való viszony, a generációs szakadékok? Vagy eddig, eddig, eddig!?
Ez az eddig, eddig, eddig! Elmesélek valamit. Abban az évben májusban hagytam abba, április táján lődörögtem az előtérben valamiért.
Jött egy korombeli hölgy, kérdezte: Miért mész el? Nekem mániám volt, hogy nevetés nélkül az élet nagyon nehéz dolog. Ha humora nincs valakinek, az a nagyhalál, az borzasztó. Mi rengeteget nevettünk, mert mindig találtunk mindenben valamit… Nagyon össze voltunk szokva, félszavakból értettük a másiknak a hülyeségeit. A törzsközönség is tudta, hogy ez egy ilyen hely. Tehát, én nyugodtam mondtam az érdeklődő hölgynek, hogy mert elegem van belőletek, és akkor jót nevettünk együtt. Akkoriban még kurátor voltam az NKA fesztivál és nagyrendezvények kollégiumában, és amikor olvastam a pályázatokat, s a harmadik olyan került a kezembe, amiről láttam, hogy többé-kevésbé telehazudja a pályázatot, akkor becsuktam, és azt mondtam, hogy elegem volt belőletek. Nekem a szakmából is elegem volt. Ez egy nagyon szomorú vége egy jópofának indult történetnek. Azóta sem hiányzik. Megvannak a kapcsolataim, eljövök, találkozom azokkal, akiket kedvelek, szeretek. Rolláéknál, a Liszt Ferenc Kamarazenekarban felügyelőbizottsági elnök vagyok. De vannak dolgok, amiket nem vesz be a gyomrom, amiktől epeömlést kapok. És én ennek nem tudok nem hangot adni. Na, most manapság az emberek ugyanúgy hallgatnak, meg húzzák meg magukat, meg nem tudom, mit csinálnak, mint állítólag annak idején is.
Halála előtt azt mondta, hogy örül, hogy velem dolgozhatott és büszke rám. Ő szaktekintély is volt. A régi Népművelési Intézetben sokaknak segített 1956 után.
Hát van, aki ordíthat még egyszer, van, aki nem.
Mindig szabadúszó voltam, soha nem volt családom, voltam férjnél, de felelősséget csak magamért kellett vállalnom.
De akkor – már elnézést, hogy ezt kérdem – ez a vagányság megjelent minden tevékenységében?
Hát, hogy a fenébe ne! Néha elkapkodva, de rögtön véleményt mondtam. Sok helyen nem is nagyon szerettek. Megkaptam azt is, hogy hogy lehet a Merényivel együtt dolgozni? Erről a kollégáimat kell megkérdezni, akik itt együtt dolgoztak velem. Nem mentek el innen, itt nem volt fluktuáció. Wéber Éva 1977-től dolgozott itt, Pihe 1982-től, Parádi Tamás grafikusunk és Andrási Gábor szinte ugyanakkortól. Ez volt a régi stáb.
Azért ezt kedvelték is az emberek, nem?
Egy időben volt olyan pletyka, hogy valakinek vagyok a valakije, azért ilyen nagy a szám. Mondtam nekik, nem mindegy, hogy mitől?
Azért ez vonzó tud lenni, be kell látni.
Lehet. Nem tudom. Imre nagyon szeretett, Kiss Imre, akivel egy kicsit földik is voltunk, ő Tapolca környéki volt, az utolsó tanácselnök. Azt mondta állítólag Tarlós Istvánnak, amikor az átadás volt: Erre vigyázz! Nagyon jóban voltak. Én mindkettőjükkel jól tudtam együttműködni, de Bús Balázzsal is. Balázzsal sokat nevettünk, mert kitűnő humora van. (Remélem, megőrzi!)
Mondják az Óbudai Társaskörre, hogy országos és nemzetközi hírű. Egyetért ezzel?
Igen.
Az ön irányítása alatt vált országos és nemzetközi hírű intézménnyé.
Ez igaz. Akkor is, ha szerénytelenségnek hangzik. De nem azt mondom, hogy miattam, azt mondom, hogy a munkatársaimmal együtt értük ezt el… Nélkülük nem ment volna.
