Keresés
rovatok
fotó | 2023 nyár
Fotó: Dohi Gabriella
Dohi Gabriella
„És mi lesz ezután?”
Beszélgetés Somorjai Balázzsal
Nem gondolnám, hogy a lakás alakítja a személyiségét, inkább az emberek alkotta lakóközösség vagy lakókörnyezet – mondja Somorjai Balázs fotográfus, aki Panelvilág címmel készített sorozatot. Képei a Capa Központ 8F Galériában voltak láthatók. Ebből az alkalomból beszélgettünk a fényképésszel, aki Óbudán is dolgozott.

Mikor kezdtél fotózással foglalkozni?

Mondjuk úgy, hogy korán jött az életembe a fotózás, csak későn kezdtem el komolyan venni. Gyerekkorom óta készítek képeket. Amikor angol-német tagozaton leérettségiztem, bizonytalan voltam, hogy milyen pályát válasszak. Újságírással akartam foglalkozni, de ilyen képzés gyakorlatilag a mai napig nincs, tehát angol és kommunikáció szakra jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetemre. Azt szoktam mondani, hogy befejeztem az egyetemet, mielőtt elvégeztem volna, és elkezdtem a Magyar Rádióban dolgozni. Később úgy döntöttem, mégis visszatérek az oktatásba, így abba az intézménybe jelentkeztem, amit ma METU-nak hívunk, nemzetközi kommunikáció szakra. Még mindig azt hittem, hogy kommunikációval akarok foglalkozni, a szakdolgozatomat meg is írtam, de nem védtem meg. Ezeket a képzéseket soha nem éreztem magamhoz közel állónak. Harminc évesen ott álltam egy félbemaradt egyetemmel és egy be nem fejezett főiskolával, muszáj volt kezdenem magammal valamit. Összeszedtem minden bátorságomat és beadtam a jelentkezésem fotográfia szakra a Metropolitan Egyetemre. Ekkor már tíz éve foglalkoztam újságírással, és úgy gondoltam, hogy a fényképészet mégiscsak riportfotográfia. Azóta ez az elgondolásom rengeteget változott, mert megismertették velem a riportfotográfián túli világot.  Nehéz volt úgy teljesíteni, hogy  nappali tagozaton tanultam, mellette heti 40 órában dolgoztam, emellett havi rendszerességgel ingáztam Budapest és Berlin között, de piszkosul élveztem. Három iszonyú fárasztó év volt. A záróvizsga után elgondolkodtam, hogy hogyan tovább, bementem a munkahelyem büféjébe, vettem egy olyan üdítőt, aminek a kupakjában mindig van egy üzenet, és az állt benne: „És mi lesz ezután?”. Ez szíven ütött.

Az érzés, hogy dolgozol évekig valamiért, eléred, de amikor ott vagy, addigra kiüresedtél, mert nem tudod hova tovább, mit kezdj magaddal.

Visszatérsz az eredeti munkádhoz, elfényképezgetsz, de a fotográfiai szakmában nem vagy benne, alkotói közösségben nem vagy benne, van egy diplomád – és ennyi.

Nos, mégis hogyan tovább?

Továbbmentem mesterképzésre. Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem a MOMÉ-ra, ahová fel is vettek. Borzasztóan hálás vagyok, mert ha nincs a MOME, akkor nem ismerem meg a fotográfiának azokat az ágait, amelyek később felkeltették az érdeklődésemet a művészi fotográfia iránt.

Somorjai Baiázs Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan kezdted el a Panelvilág sorozatot?

Már a felvételikor eldöntöttem, hogy megcsinálom, ezzel is diplomáztam, és azóta is ezt folytatom. Ez a sorozat érdekes vegyülése az alkotói és a dokumentarista fotográfiának. Kicsit mind a kettő van benne.

Hány lakásban jártál?

Harminc körül vannak azok a helyszínek, amelyekről fénykép is készült, de több helyen jártam.  Volt olyan hely, ahol egyáltalán nem fényképeztem, és volt olyan is, ahol ugyan készült kép, de annyira elégedetlen voltam a teljesítményemmel, hogy végül nem került be a sorozatba.

Miért pont a panel érdekelt?

Azért, mert panelban éltem 18 évet. Kertes családi házba születtem, 20 évesen kaptam a szüleimtől Vizafogón egy lakást, hogy ne albérletre költsem a pénzem. Pedig akkor egy kifejezetten nívós 24 négyzetméteres földszinti, udvari, dohos lakásban laktam egy gangos bérházban egy osztálytársammal. Amikor húszévesen beköltöztem a sajátomba, az irigyelt, nagy dolog volt, hogy valakinek van egy saját lakása. Azután, amikor később új építésű, tégla lakásaik lettek, ugyanazoknak az embereknek a szemében devalválódott a panel.

Szerinted meghatározza az ember személyiségét az, hogy hol lakik?

Nem gondolnám, hogy a lakás alakítja a személyiséget, inkább az emberek alkotta lakóközösség vagy lakókörnyezet. Nézzünk egy szélsőséges példát: ha a nyolcadik kerület sűrűjéből Rózsadombra költözöl, társasági kapcsolatokat alakítasz ki az ott élőkkel, elkezdesz alkalmazkodni hozzájuk, társadalmi státuszod is az új helyzethez idomul.

Ha valaki rossz, konfliktusos lakókörnyezetbe kerül, az őt is lefelé húzza. De ez nem a panelról szól.

Nem hiszem, hogy bárki úgy sétálna az utcán, hogy azon lamentál, hogy jaj, én csak egy panellakó vagyok”. Az viszont kétségtelen, hogy a hangulatunkat meghatározza, hogy milyen környezetbe térünk haza.

Milyen gépekkel dolgozol?

Ahogy gyerekkoromban kezdtem, filmre fotózom a mai napig. Van két digitális gépem is, egy pici kompakt, amit mindig magamnál tartok meg egy DSLR szett, amivel a kiállítási anyag is készült. De egyébként 50–80 éves gépekkel dolgozom. 

Mi volt a fotózás módszere? Határozott koncepciód volt, hogy milyen képet akarsz látni, vagy egy-egy alany fogott meg?

Soha nem határozom el előre, hogy milyen képet akarok látni. Nem azt képzelem el, hogy milyen képet akarok csinálni az emberről. Olyan volt, hogy kipattant a fejemből, hogy szeretnék egy vadászról egy portrét, és akkor kerestem egy vadászt. De nem volt bennem olyan tudatosság, hogy zenészt, képzőművészt vagy polgári lakást keresek. Még csak az sem volt szempont, hogy valamiért érdekes legyen. Nem minden modellem csodabogár. Ha ilyen minőségben készült valakiről egy portré, az megemeli a szereplőt. A legátlagosabb karakter is óhatatlanul különlegesként fog feltűnni. Az fontos, hogy a képeken szereplő tárgyak a lakás szerves részét képezik. Azt vállalom és vallom, hogy sokszor át kell rendezni ezeket a lakásokat, mert jelentéssűrítésre van szükség a képeken. A másik fontos dolog, hogy bár ért már bírálat ezért, de a sorozatnak tudatosan nem egységes a világítástechnikája.

Ha ezt tenném, az olyan lenne, mintha fognék egy dobozt, és abba belegyömöszölném az alanyt, így viszont az alany köré tudtam építeni a keretet.

A világításnál is figyelembe vettem, hogy mit szeretnék hangsúlyozni. Van például egy alanyom, aki rajongott a barokk zenéért, őt festményszerűen akartam ábrázolni, ezért úgy világítottam, hogy a barokkos tetoválás legyen hangsúlyos a karján.

Hogyan találtad meg a fotóalanyaid?

Ez felfelé építkező folyamat volt. Amikor elkezdtem az egészet, akkor még a Metropolitanen készítettem Hajdú D. András órájára olyan képeket, amit ma letagadnék. Akkor kezdett el komolyabbra fordulni a dolog, amikor a saját szomszédomat fényképeztem, Attilát, a rádióamatőrt, aki fölöttem lakik, vagy Szilvit a malaccal, akivel kutyasétáltatás közben találkoztam. Ekkor léptem be különböző lakótelepi Facebook-csoportokba és kerestem alanyokat, ismerősök ismerőseihez mentem el. Amikor elkészült a diplomamunkám, beadtam a sorozatot a sajtófotó-pályázatra, és nyertem is vele egy díjat, ez a díj hitelesítette a későbbi megkereséseket. 

Az Óbudán készült képeknek mi a története?

A Marciról, a biciklis futárról aki egyébként a fodrászom bátyja készült kép kiemelt türelmet igényelt, leginkább tőle, mert harmadik ottjártamkor készült el. Csak nem akart összejönni.

Marci, kerékpáros futár. Otthonukban a vidéki élet számos emlékét őrzik. Fotó: Dohi Gabriella

Ilyenkor mit érzel?

Csalódottságot. Felpaprikázom magam, mert nem megy, nem megy, nem megy. Marha kínos, mert úgy szoktam dolgozni, hogy előtte odamegyek, föltérképezem a terepet, csinálok pár képet akár Polaroiddal, jegyzetelek hozzá, kitalálom, azt is megnézem, hogy a fotózás napján mikor kel a nap, mikor nyugszik, milyen képi elemeket hol szeretnék elhelyezni a képen. Nem mindig volt lehetőség, hogy előzetes terepszemlét tartsak. A fő képet például két órán keresztül világítottam, és közben azt éreztem, hogy a fene essen bele, hogy nem tudom megcsinálni? Rettenetesen kínosan érzem magam, mert végül is szívességet tesz az alany, én pedig feltartom a  hétköznapjában. És mi van akkor, ha nem születik meg a mű, és nem hozom le, közben meg ő rám szánta a napot? A hozzáállásomat elég jól leírja, hogy évekkel ezelőtt vettem egy keretet, hogy abba majd készítek egy olyan képet, amit majd büszkén tartok a falamon… Azóta is üres. Miközben aukción és fotóművészeti vásárokon veszik a képeimet.

Hogy készült el végül Marciról a kép?

Az lett a megoldás, hogy ki kellett lépnem a lakáson kívülre, és a folyósóról kellett fényképeznem, mert így tudtam belekomponálni olyan utalásos jegyeket mint a kaputelefon, hiszen futárként azon kommunikál az ügyfelekkel.

Mi a vadász sztorija?

Másfél évet halasztódott a dolog. Egyszer covid volt, aztán jöttek hozzájuk, sosem volt alkalmas. Már elég kényelmetlenül éreztem magam, hogy nyomulok. És akkor összeszedtem  minden bátorságom, mert nekem ez a kép kellett, és felhívtam azzal, hogy „Uram, harminc perc és ott sem vagyok, mérjük!” Végül olyan kedves fogadtatásban részesítettek, hogy nem is számítottam rá. Mondták, hogy csak nyugodtan, ne kapkodjak, de akkor én már ragaszkodtam hozzá, hogy harminc percben állapodtunk meg, és ehhez tartom magam.

István, vadász. Otthonuk szinte minden falát trófeák díszítik. Fotó: Dohi Gabriella

Hogy kerültél egy költözésbe?

Úgy volt, hogy Dottival megcsináljuk a fotózást, de előbb jegyesoktatásra mentek, aztán esküvőjük volt. Utána kiderült, hogy ki kell költözniük, és akkor mondtam, hogy csináljuk meg akkor, amikor kiköltöznek. Kérdeztem, hogy vannak-e dobozaik, mert abban az évben már másodszorra költözködtem. Úgyhogy a fotózás előtt egy héttel átvittem nekik a dobozokat és be tudtak pakolni.

Dotty, neurológus, e-sport közvetítő. Két nappal az esküvője után mondta fel a lakás tulajdonosa az albérletüket. Fotó: Dohi Gabriella

A buszgyűjtőt hogy ismerted meg?

Józsi véletlenül bukkant rá a hirdetésemre egy békásmegyeri fórumon, és ő maga jelentkezett. Nála az volt az elképzelésem, hogy egy olyan testhelyzetbe helyezem, mintha egy busz vezető ülésében ülne.

Józsi, követeléskezelő. Ikarus buszok modelljeit gyűjti. Fotó: Dohi Gabriella

Az idős hölgy és a családja hogyan került képbe?

A sógornőm kolleganőjének ismerőse Gizi néni. Tündéri család. Hárman élnek egy fedél alatt: Gizi néni, a fia és a menye. Gizi néni ráadásul már a 106. születésnapját ünnepelte nemrég, hol máshol, mint a Capa Központban, a kiállított fotójuk alatt!

A 105 éves Gizi néni fia és menye társaságában. Fotó: Dohi Gabriella

A fő képnek ki a szereplője?

Evelin borzasztóan nehéz sorsú és iszonyú erős nő. Ez a képen is látszik. Azt hiszem, nem vagyok rá feljogosítva, hogy ennél többet mondjak. Őt úgy ábrázoltam, hogy a büszke tekintetben benne van az, hogy akkor is megcsinálom!”, hogy igenis vagyok valaki!” Hogy nem egy marginalizálható, figyelmen kívül hagyható, átléphető, névtelen, kisbetűs nemecsek vagyok, hanem vagyok valaki és megvalósítom magam.

Evelyn, egyetemista, édesanya. 25 évesen, két gyermekkel, de szinte nulláról kezdte újra az életét. Fotó: Dohi Gabriella

A művészi fotográfia, a riportfotó és a dokumentarista fotográfia koordinátarendszerében hol helyezed el magad? A különböző műfajok szabályai hogyan hatnak a munkásságodra?

Riportfotográfusnak indultam. Úgy gondoltam, hogy a fotográfia végső soron mégiscsak riport, mert a fénykép ábrázolja a valóságot. A délszláv háborúról szóló A felejtés virágai című film egyik jelenetében hangzik el, hogy „Fényképezzenek, mutassák meg a világnak, hogy mi folyik itt!” Ez egy annyira erős tételmondat! De rá kellett jönnöm, hogy a fotográfia nem csak riport, mert a MOME olyan szemlélettel ajándékozott meg, amitől kinyílt a világ, emellett megengedték, hogy vitatkozzak velük, a tanárokkal és a művekkel is. Őszintén hálás vagyok, hogy a tanáraimnak nem kis energiákat befektetve sikerült lebontaniuk azokat a falakat, azt az ellenállást bennem, ami a valóságábrázoláshoz kötött. Így eljutottunk egy olyan mischunghoz, keveredéshez, amiben a riportfotográfia, a dokumentarista fotográfia abban az értelemben, hogy mégiscsak egy társadalmi csoportot ábrázolok és az alkotói fotográfia, ami a műfényes, beállított kompozíciókat illeti, találkozik egy projektben.