Mielőtt belépett, még felnézett. Szűk csíkban látszott az ég a kapu boltíve alól. 

Pontosan olyan színe volt, mint Caravaggio hegedülő angyala szárnyának. 

„Sokáig azt hittem, hogy a kép főszereplője a nézőnek hátat fordító angyal, csak amikor megöregedtem, akkor értettem meg, hogy az angyal teste fényből van. Rebbenékeny, pár percre összeállt anyag, testet öltött isteni gondolat, így voltaképp ott sincs. Csak egy volt-nincs angyal. Aminek valósága van, az a szárnya. Az egy pár, a szürke galambok tollára emlékeztető, mégis sűrűbb szövésű anyag, amely fel sem tudná emelni az angyalt, ha nem fényből lenne, és a táj.

Az öreg József és a gyermekre hajló, alvó fiatal Mária  furcsa kettőse széttörik, épp az angyal miatt, József csak az angyalra figyel, Mária magatudatlan. 

A titok a szárny anyagában, az erdő fáiban és a József mögött leselkedő szamár szemében van” – írta, majd megállt, és felnézett a képre, amelyen olyan színe volt az angyal szárnyának, mint a téli égnek Rómában. 

A durva papírt szerette, amelyen sercegett a toll. A jegyzetblokk a térdén pihent. Ökölbe szorította rajta a kezét. Az erek és májfoltok kusza hálója felett kifeszülő bőr a gyertyaviaszra emlékeztetett.

Ő volt az egyetlen látogató aznap a Doria-Pamphiljben.  

Hallgatta kicsit a csöndet, mielőtt újra írni kezdett. 

„Minden erdő öröktől volt és örökig lesz is nélkülünk; ezért jó az erdőben, de akár kertben is járni. Az ember megtanulja a fáktól, hogy nem fontos. Egészen addig tanulja ezt a fontosságtalanságot, amíg két fa nyílásában megjelenik az angyal arca. Ő szemtől szembe látja, amint a karcsú, se nem férfi, se nem nő alak háta mögött, ott, ahol legfeljebb lomboknak kellene lenniük vagy kitáruló tájnak, folyóval, völggyel, szelídgesztenyéssel és dombokkal, szárnyak vannak, szürke szárnyak, de már nem akarja marékra fogni azokat a szárnyakat, hogy érezze a tenyere az apró csontokat a tollak alatt, a vérerek lüktetését az angyalszárnyban, a két fő izmot, ami a szárnyakon belül a szárnycsúcsig végighalad, nem akarja megtapogatni a szárny belsején a hófehér, finom pihéket, amelyek olyanok, mint a csecsemők haja születéskor, nem akarja megfogni az angyalt, amely így is, úgy is érinthetetlen. Csak nézni. Látni akarom szemből az angyal arcát”, írta, és az utolsó mondatot aláhúzta. 

Egy pillanatra mintha elszédült volna. Hallotta a toll kaparását a papíron, holott nem írt. A keze ismét ökölbe szorítva pihent a jegyzettömbön. Egykor rávertek az ujjaira, ha így marokra fogta a ceruzát. Régen volt. A háború elején. A tanítóval ültek a szalon  asztalánál, ő befelé nézett, az anyja szobáján át nézte az eget és az égen az alakzatban szálló repülőket. 

Feketén, nagyszerűen rajzolódott ki a sziluettjük a téli Róma felett. Talán tél volt. A tanító soha nem merte volna megütni. Az éhenkórász volt. Az anyja ütötte meg a kezét a legyezővel. Aztán egy gyors mozdulattal kicsapta a legyező tollait, mintha madár rebbenne el az asztal felett. Nem fájt. De ő szerette nyugodtan marokra fogni a ceruzát, amíg gondolkozott. 

A háta mögött köhécselést hallott. Hátrafordult, a teljes felső testével. A nyaka már rég nem forgott. A vállába beleszúrt a fájdalom. Hallotta a saját lihegését. 

A terem üres volt, a Caravaggio-képpel szemben némán álltak a márványszobrok. Mégis úgy érezte, hogy van ott még valaki. 

– Ki vagy? – írta a tömbre, és ráejtette a tollat, amely  megmozdult a papíron, akár az iránytű, a hegyével a képre mutatva, épp az angyal háta közepére.

Azt hitte, felnevet, de inkább hörgés volt az. A háború alatt az anyja a barátnőivel játszott szellemidézést. A magas, fekete, sovány grófnő. A kis, kövér nő, gyáros volt a férje, vécécsészéket és fürdőkádakat csináltak, aztán leálltak. A háborúban senki nem vesz vécécsészét. Volt egy idősebb nő is. Mentolillata volt. Nem mentek sehova a bombázás alatt. Hova mentek volna. Talán Egyiptomba? Ott maradtak a palota alagsorában. Egy ideig ott lakott a magas fekete nő náluk. Elfelejtette a nevét. Orosz volt, vagy lengyel. Vagy litván. Vörös rúzzsal pilléket írt a szájára. 

Maga is meglepődött, hogy leírta a mondatot, amit gondolt. Nem emlékezett, hogy leírta volna. 

Ez lesz az utolsó munkám. Már csak az előszó – gondolta, majd marokra fogta megint a tollat. 

Már csak az előszót kell megírnom, aztán meghalhatok – mondta ki magában, és már írta is a keze: „meghalhatok”. 

Ha megkérdezték volna, nem tudta volna megmondani, hány könyvet írt a reneszánszról. De Caravaggióról csak egyet. Egyetlenegyet. Az összes többivel csak arra készült. Tizenöt év munkája volt benne. Akkor kezdte el, amikor elég öregnek érezte magát hozzá, hetvenöt évesen. 

Tíz év múltán azt hitte, mindjárt befejezi. Tizenkét év múltán sietni kezdett. Aztán lelassított. 

– Élni akarsz, amíg befejezed, mi? – Julius, amikor  odaszúrta neki a mondatot a Santa Ceciliához közeli presszóban, ahol a délutáni kávét szokták inni, felnevetett. Öreg, gonosz, hegyes röhintéssel. Julius akkor már tíz éve nem publikált semmit, csak olvasott. Mániákusan, betegesen, hisztérikusan olvasott, mintha be akarná hozni az egészet, az egész huszadik és huszonegyedik századi olasz és európai irodalmat, és ráadásul még az életet, a szerelmeket, a megcsalásokat, a gyerekeket és az unokákat, a veszekedéseket és az idióta születésnapi partikat, meg a családi ebédeket. Az egészet, amiről ők ketten lemondtak a háború után, mert undorodtak a büdös, éhes és rongyos várostól, amelyben minden sarkon üzekedett, aki túlélt, és üvöltöttek a nagy szemű, éhes kölykök a parkokban és a kitört ablakok mögött, a lakásokban. Mi más lett volna belőle, mint művészettörténész. Mi más, hogy legyen értelme élni. Az anyja, amikor betöltötte a harmincötödiket, megkérdezte tőle, hogy buzi-e. Neki, mondta, neki mindegy, hogy mi lesz a névvel, hogy továbbviszi-e, az úgyis az apja neve. Csak tudni szeretné, mielőtt meghal, hogy buzi-e a fia.

Nem volt buzi. Julius sem volt buzi. Egyszerűen nem akartak hozzáérni a világhoz. Ha muszáj volt, elmentek a kuplerájba. Volt egy nő. Egy Maria nevű, harminc körüli, fekete hajú prostituált. Az utcán dolgozott, a Termini mögött. Nem lett volna az utcára való. Egyáltalán nem lett volna prostituáltnak való. Julius megjegyezte, hogy senki nem tagadhatja meg a vérét, még a prostik közül is az kell neki, amelyik hercegnőnek néz ki. Az arisztokratáknak arisztokratikus kurva kell. Azt hihette volna az ember, hogy Maria kapós. De nem volt az. A rómaiaknak túl éteri volt, és túl szomorú. A külföldiek szerették inkább, és ő. 

Egyszer azt mondta, terhes. Egész Róma lehetett volna a gyerek apja, és még az átutazók. De Maria nem volt olyan. Alig beszélt. Amikor megmondta neki, hogy ez lehetetlen, hogy nem veheti a nevére, az ő nevére Róma egyik prostituáltjának fiát, Maria bólintott. 

– Fiú lesz, csak hogy tudjad, mondta, és lerúgta a cipőjét. Ő ledobta a pénzt az ágyra, és elmenekült. 

Soha többet nem látta. A másik lány, akit Julius szokott elvinni, a vállát vonogatta. 

– Maria abbahagyta. Ne keressétek többet. Jöhettek ketten is hozzám – tette hozzá, és összeráncolta a homlokát. Alacsony homloka volt, széles, vastag ajka és hatalmas szeme. Egy nedves orrú állatra emlékeztetett. 

Egymásra néztek Juliussal, aztán biccentett nekik, és odébbállt. Nem volt gusztusa hozzá. 

Ötvenéves koráig még eszébe jutott olykor a nő, és hogy valóban lehet-e egy fia. Aztán már nem. 

– Megpróbálta volna behajtani rajtam, amit lehet – gondolta, de ennyi év után is tudta, hogy nem. Maria tényleg nem volt olyan.

Az előszó voltaképp készen volt. Az elmúlt egy évben csak azon dolgozott. Hol elvett, hol beletoldott egy szót, máskor kihúzott és beleírt egy bekezdést. A kiadó nem sürgette. Kockázatos volt kihozni egy ekkora monográfiát a válság közepén. 

– Mielőtt meghalok, látni akarom az angyal arcát szemből – írta le újra, de aláhúzni nem volt ideje.

Sötét lett, majd derengeni kezdett. 

A villany – jutott eszébe, és megmozdult. 

Valami puhán ült, talán rongyokon. A kezében szorongatta a jegyzetfüzetét. Szokatlan volt a blokk tapintása, a durva papírborítás helyett mintha finom bőrhöz ért volna a hüvelykujja és a tenyere belseje, az ujjai meg sima felületen pihentek az érdes papír helyett. Fázott a lába. Lenézett. Akkor látta meg, hogy meztelen a lábfeje. A bokájánál barna csuha ráncai terültek szét. Odébb egy nő aludt, ölében egy kisfiúval. Olyan ismerős és olyan idegen volt a táj. Olyan ismerős és idegen volt az egész. Mintha egyszer régen látta volna magát és ezt a nőt így ülni. 

Erőlködött, hogy eszébe jusson a nő neve, mint amikor hosszú álomból ébred valaki, és újra meg kell szoknia maga körül a világot. 

– Maria – mondta erőtlenül. 

Egy állat szuszogott fölötte. Visszafordult, és belebámult egy szamár szemébe. 

– Nem fáj a vállam – gondolta, de akárhogy erőlködött, nem emlékezett, hogy hívják és hol van, csak a fájdalom hiánya emlékeztette valamire. A fájdalomra talán.

– Ez a nő – motyogta, majd meghallotta a suhogást. Még mindig a kezében volt a jegyzettömb. Belepillantott. Hangjegyek sorakoztak rajta. Dúdolni kezdte a dallamot. Ismerősnek tűnt. Ismerősnek tűnt itt minden, de főleg az alvó nő a gyerekkel.

Mintha madarak lennének. Vagy egyetlen, nagy madár. De közben ez az illat. Ez a zene. Ez a szöveg, hogy mint a kiöntött olaj, kiöntött olaj, visszhangozta magában; majd hegedűt hallott, vagy a szelet a fák közt. 

Ült, és nem mert felnézni, végül mégis felemelte a szemét, és belebámult az angyal arcába. 

Zárás előtt nem sokkal találta meg a testét az a gyakornoklány, akit helyettesíteni vettek fel a nyárra. Alig huszonegy éves volt, és még sohasem látott halottat. 

– Mosolygott. Mosolygott – motyogta, amikor a mentők odaértek, és sírni kezdett.