Kérlek, mesélj a harmadik kerülettel való kapcsolatodról!
Minden ideköt. Azt hiszem, kétéves koromban költöztek a szüleim a Harrer Pál utcába, a lakótelepre, oda jártam általános iskolába, onnan költöztünk a Rómaira, és 2006-ig folyamatosan itt laktam. Utána pedig, az idei év közepéig Ürömön – ezt majdnem a kerület részének lehet tekinteni. Sőt, igazából az Eurosport is azért van itt 2018 óta, mert amikor jártam be dolgozni Ürömről bicajjal, itt tekertem el, és mindig irigykedve néztem a Graphisoft Parkot, hogy „fú, basszus, de jó lehet itt dolgozni!”
Milyen volt gyerekként Óbuda?
Világéletemben nagyon-nagyon szerettem itt lakni! A Harrer Pál utca tele van tízemeletes házakkal, ezért iszonyatosan sok gyerek volt a környéken. Az iskolának volt focipályája – most, azt hiszem, Gyarmati Dezső-sportparknak hívják – és állandóan a betonon fociztunk. Akkor még leengedtek minket, ott voltunk egész nyáron. Semmit sem számított, hogy kinek hol dolgozik az anyukája. Voltak jó gyerekek, rossz gyerekek, és kész. Pontosabban, egyszer számított, ami nagyon vicces emlék. Sokat jártunk ki a Hajógyárira, és nyáron néha fürödtünk a Dunában. Illetve, hogy fürödtünk, az túlzás: bementünk térdig, mire megjelentek a rendőrök, és elkaptak. Elsősök vagy másodikosok voltunk, hatan-nyolcan álltunk térdig a Dunában, ők meg kiparancsoltak, és azt mondták, hogy bevisznek, előállítanak. És, tudod, ez még a hetvenes években volt, úgyhogy hiába voltunk gyerekek, mindenkinek fölírták a nevét, anyukája nevét, és hát tökre be voltunk szarva. Be kellett írni a szülők foglalkozását meg mindent. Volt egy ikerpár, akiknek az apja rendőr alezredes volt. Úgyhogy ők mondták, hogy az ő papájuk alezredes a rendőrségnél. És akkor hirtelen megszűnt az intézkedés, onnantól kezdve nem történt semmi. Szóval, nagyon kommunista történet volt az egész.
Aztán jött az Eötvös, meg a TF. Amikor végeztél, már volt határozott elképzelésed, hogy mi szeretnél lenni?
Tökre nem. Anyukám tévés volt, a sportosztályon dolgozott, de én nagyon nem szerettem azt az egész közeget. Az ember általában azt akarja, hogy neki is olyan szülei legyenek, mint a többi gyereknek. De hát, ugye, most már én is tudom, hogy ez nem az a munka, mint ami minden embernek van, hogy bemész nyolctól négyig, aztán otthon vagy hétvégén, meg ilyesmi. Nekünk abszolút nem ilyen családi életünk volt. Viszont erre egy kicsit mindig vágytam, úgyhogy el is döntöttem, hogy én nem fogok tévézni. Amikor elvégeztem a TF-et, valahonnan jött egy füles, hogy a Római-parton van teniszpálya, amit működtetni lehetne a MÁV-üdülőben.
Szépen fejlődgetett, tök jó közösség volt, csak jött egy srác Erdélyből, aki benősült a szomszéd telekre, két teniszpálya közé, építettek a csaj szülei egy családi házat nekik, és neki nem tetszett, hogy mind a két oldalt pattog a teniszlabda, úgyhogy elkezdett kóstolgatni. Végül aztán ő tette tönkre az egész pályát, meg a közösséget, én pedig kiszálltam 2002 környékén.
De addigra már dolgoztál kommentátorként, ugye?
Az Eurosport két vagy három évvel azután indult, hogy elkezdtem a teniszpályát. Úgyhogy csak az újságban olvastam róla, és gondolkodtam, gondolkodtam, aztán mondtam anyukámnak, hogy, ha lehet, kérdezze meg Palik Laciékat, nincs-e valami szerkesztői vagy hasonló állás. Az fel nem merült bennem, hogy kommentátor legyek! Laci egy kicsit másként viszonyul a nyilvános szerepléshez, mint én, aki nem voltam nagyhangú csávó soha az életben, meg szerintem most se vagyok az. A feleléseknél is mindig izgultam, és nem gondoltam, hogy ezt a részét tudnám csinálni rendesen. Mindenesetre anyukám megkérdezte Lacit, aki mondta, hogy persze, hívjam fel nyugodtan. És akkor megkaptam Palik László vonalas számát, felhívtam, ő meg mondta, hogy menjek be. Azt hittem, hogy majd elbeszélgetünk ketten tíz percet, mire a helyszínen voltunk vagy ötvenen, Laci pedig elmondta, hogy mire van szükségük: kommentátorokat keresnek, és majd ők megtanítják a jelentkezőket a szakmára. „Jó, hát akkor ez ennyi volt”, gondoltam, de aztán mégsem engedtem el teljesen. Ők akkor öten voltak, Vitár Robi bácsi, Dávid Sándor, Gundi, Héder, Palik. Be lehetett ülni melléjük a közvetítésre, kvázi hospitálni, de nem volt semmi fizetés. És mondjuk három-négy hét múlva az ötvenből már csak én voltam. De akkor még mindig nem gondoltam, hogy ez ilyen komoly lesz, inkább csak úgy bejárogattam.
Végül hogyan kerültél a csapatba?
Az igaz, hogy nem voltam igazán központifigura-típus, viszont a sportokról elég sokat tudtam. Meg szerintem most is sokat tudok azokról, amiket közvetítünk – még a mostani kommentátorokhoz képest is, az akkoriakhoz képest meg pláne, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdtek rám támaszkodni. Tehát mondjuk Robi bácsi megkérdezte adás közben, hogy akkor ez most hogy volt? Mindenféle sportszakmai dolog. ’96-ot írtunk, nem volt még internet, de azért én tök sokat olvastam utána, ráadásul egy csomó olyan sportághoz értettem, amihez mások nem nagyon. Aztán egyszer csak megjelent Horváth Mariann, aki, ugye, hatszoros vívó világbajnok volt, de elszakította a térdét, ezért abbahagyta a sportot. És akkor kitalálták Laciék, hogy kezdjünk el próbakommentálni:
Mert addig ráfeszültél, hogy mi legyen?
Addig próbáltam azt csinálni, amit láttam, ahogy szoktak a kommentátorok: bemutatod az embereket meg ilyesmi. De azóta tényleg nem teszek semmi mást az ég egy adta világon, csak azt, hogy nézem a képet, és mesélek róla.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó szpíker legyen?
A legfontosabb szerintem az, hogy terelgesd az ember figyelmét, hogy tudja, mit érdemes nézni. A tenisz ilyen szempontból jó példa. Mert mi történik egy teniszmeccsen? Van mondjuk hat ütés, és valaki megnyeri a végén a pontot. És ha én megnéztem azt az öt vagy hat ütést, meg fogom tudni mondani, hogy oké, ez a két ok volt, amiért az történt, ami. Mit tudom én, Nadal hibázott, vagy Djokovics ütött egy szépet a harmadikra, és utána már végig irányította a pontot. Bármi. Nyilvánvaló, hogy ha valaki nálam is jobban ért a teniszhez, az tud még egy mélyebbet mondani, de azért valahol ott vagyok az igazság, vagy egy viszonylag mély megoldás környékén. Az emberek java része értelemszerűen nem néz annyi teniszt, és mit lát? Ha Nadalnak drukkol, akkor azt, hogy a kedvence beleütött a hálóba. Az a gond, hogy Nadal beleütött a hálóba, én meg mit beszélek ilyen hülyeségeket? És ha azt mondom, hogy előtte Djokovics szépen készített elő, akkor én egy “köcsög Djokovics-drukker” vagyok. Pedig valójában tényleg pusztán annyi lenne a dolgom, hogy megtaláljam a kulcsmomentumot a labdamenetben, meg aztán a gémben, a meccsben is, satöbbi. De például fontos hiba, amit el szoktak követni kezdők, hogy találnak valami jó infót, és akkor azt mindenképp elmondják, akármi van. Pedig azt nem szabad. Ha úgy van, akkor annak ott lesz a helye.
Mi az, amitől te jobb vagy, mint az átlag?
Ami szerintem a legfontosabb, az az, hogy valószínűleg látom, mi történik a sporteseményen. Jobban, mint az emberek java része, és ami még fontosabb, hogy láttatni is tudom. Az meg a TF-ről jön, a tanárságból. Mert, ha belegondolsz, a tesitanár mit csinál? Jön tíz gyerek, dobják a ziccert, ő meg a fejében összehasonlítja, hogy „figyelj, Pistike, te ezt szarul csináltad, és ezért csináltad szarul, te Józsi, te pedig jól csináltad”, és aztán megmondja, hogy Józsi mit csinált jobban, mint Pisti.
Csak én mondjuk emlékszem a következő menetnél is, hogy igen, a hattal azelőtti síző is arra jött, de az egyik elment egy kicsit jobbra, és akkor annak jobb lett a részideje is.
A közösségi média mennyire erősíti fel a közönség visszajelzéseit?
Hát, mondjuk a Djokovics-szurkolók, akik ilyen szempontból erősek, egy közegben mozognak. Vannak különböző fórumok, ahol megbeszélik, hogy „Hú, ez a Szabó Gábor, ez jó nagy köcsög. Hát most is ezt mondta. Most is azt írta!”. Igen, de azért, mert az van. Mert az történt. Azt hiszem, Puzsér mondta egyszer, hogy a közösségi médiával ilyen szempontból az a probléma, hogy régen a legrosszabb esetben otthon kipuffogtad magad, hogy Knézy Jenő hülyeségeket beszélt, és akkor nagyjából ennyi volt. Nem hiszem, hogy valaha írtál levelet a Magyar Televíziónak, hogy „Ez hülyeséget beszél!” De manapság nem ez van. És oké, mi jártunk egyetemre, de ugyanez megvan annál is, aki csak nyolc általánost végzett, és Antal Imrével vagy Kudlik Júliával maximum véletlenül, az utcán találkozott, de nem volt közös felület, ahol érintkezzenek. Ma van. Tehát, ha kirakunk egy posztot, hogy két órakor kezdődik a Federer–Nadal-meccs, akkor onnantól kezdve jönnek a kommentek, hogy a büdös kurva anyámat. Ez a nehéz része a szakmának.
És ezt hogy tudod leválasztani magadról?
Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy le tudom választani. Régen nagyon bántott, most már olyan nagyon nem foglalkozom vele, próbálom nem olvasni, de az sem tökéletes hozzáállás. Mert az se jó, ha minden kritikát eltolsz magadtól, mondván, hogy „én vagyok a nagy hozzáértő”. Próbálok beszélgetni olyanokkal, akiknek adok a véleményére, hogy ez most jó volt, vagy nem volt jó. Elmondják, aztán az alapján valahogy el tudom helyezni. Vagy nem.
Hogy látod, mennyit változott a szakma gyermekkorunkhoz képest? Amikor Hajdú B-ék elkezdtek közvetíteni, felkészültségben azért volt egy nagy ugrás ahhoz képest, ami korábban volt.
A mi generációnkkal lett egy nagy ugrás, az biztos. Azt már mondtam sokszor, hogy én csirkéket szültem idősebb Knézy Jenő közvetítésétől. Viszont semmiből nem tanultam annyit. Nem is az, hogy tanultam, inkább annyi, hogy amikor kiderült, hogy valószínűleg kommentátor lesz belőlem, már volt egy kép a fejemben arról, hogy hogyan nem szabad csinálni. Nem akartam úgy csinálni, ahogy ő megkeserítette a gyerekkoromat a közvetítéseivel. Utólag úgy gondolom, hogy értett azért a sporthoz valamelyest, csak, ugye benne nem volt meg az, hogy esetleg megengedje a nézőknek, hogy saját véleményük legyen.
Egyszer Vitrayval csináltam egy interjút, mert gondolkodtam rajta, hogy írok egy könyvet, hogy hogyan kell kommentálni, és ő azt mondta, amikor ehhez a témához jutottunk, hogy bármennyire is piedesztálra állítják Jenőt, mert meghalt, azért ezt a két embert nem szabad összekeverni. Gyulai István tényleg a szakma óriása volt – ezek Vitray szavai –, Knézy meg nem.
Amikor mi felnőttünk, nem volt annyi adat, de azt a keveset elő kellett bányászni. Meg volt olyan is, hogy elmentél Békásmegyerre, mert valaki ott lakott a kilencedik emeleten, és ott a cseh tévé erős hangyafociban ugyan, de jött…
Igen, nagyon más világ volt ilyen szempontból. ’96-ban, amikor kommentátor lettem, épp zajlott az atlantai olimpia, amire a szervezők felépítettek egy adatbázis-szerűséget, és emlékszem, Palik Laci ráállított egy technikust, hogy „töltse le az internetet”. És akkor Józsi fogta magát, és az atléták biográfiáját megpróbálta valahogy lementegetni. De még 2002-ben is, amikor Kokó világbajnok lett, úgy mentem közvetíteni, hogy volt nálam egy óriási nagy dosszié, papírok, újságkivágások, meg minden nyavalya. Tehát eleinte ez az egész valóban adatbányászat volt. Most is az, csak már high-tech módon: kontroll C, kontroll V. Egy keyboardot kezelsz.
És egy szerkesztő segít ebben?
Nem. Nálunk úgy működik, hogy mindenki csinálja magának, szoktam is mondani a fiataloknak, hogy ez egyéni sport. Itt magadnak kell megteremteni, ha jó akarsz lenni, nem fog senki segíteni, sőt, inkább gátolni fognak. Jó, hála Istennek, ez a mentalitás nálunk, az Eurosportnál nincs meg, de nagy átlagban ebben a szakmában benne van, hogy nem veregetik egymás vállát a kommentátorok. Egy dolgot egy ember közvetít a nap végén, jobbnak kell lenni a másiknál, és ahhoz bizony neked kell belerakni a melót magadnak. Annak idején, az állami tévében még nem volt olyan, hogy élő eredmény, emlékszem, amikor Gyulai István közvetített egy Budapest Nagydíjat, akkor én az anyukám révén gyerekként mehettem, és írtam fel neki, hogy ki mekkorát ugrott távolba. Aztán, amikor jött egy távolugró, bemutatták, ő odanyújtotta a kezét, én beraktam a papírt, és megnézte, hogy hogy áll a verseny.
Mennyire követelmény egy riporterrel szemben a pártatlanság? Az objektivitás oké, de én, amikor nézek egy sporteseményt, szinte mindig drukkolok, egyszerűen szükséges, hogy érzelmek is legyenek benne…
Ez egy óriási legenda: Vitray Tamás mindig elmondta a tévében, hogy a kommentátornak pártatlannak kell lennie, mert hát gondoljunk arra, hogy mind a két csapatnak vannak szurkolói, és akkor mit szól majd a másik? Ehhez két dolgot lehet hozzáfűzni. Egyrészt, ha mondjuk valaki engem elküld a picsába, mert mocskos Nadal-drukker vagyok, akkor az biztos, hogy ő azon a mérkőzésen nem Nadalnak szurkolt, hanem a másiknak. De a másik része a dolognak az, hogy ha jól csinálod ezt az egészet, akkor azért generálsz érzelmeket. A nézőket valahogy bele kell húzni abba, hogy élvezzék azt a sporteseményt. Egy kitzbüheli lesiklást, vagy egy tízezer métert egy világbajnokságon – és ahhoz adnom kell az érzelmeimből. Persze nem úgy drukkolok, mint régen, hogy „jaj, basszus, köcsög németek”, de azért benne vagyok, és nagyon élvezem az egészet. Volt az a helyzet, amikor rájöttem: azt akarom, hogy Hicham El Guerrouj olimpiai bajnok legyen. Mert ezer éve követem a pályáját, baromi szimpatikus futó, és még sohasem nyert olimpiát. És egy ilyen helyzetben lehet, hogy jön egy olyan mondat 400 méterrel a vége előtt, amiből ki lehet hozni, hogy én drukkolok neki, de akkor arra azt tudom mondani: és akkor mi van? Mert szerintem az nem működik, hogy ahhoz kellenek az érzelmeim, hogy egy jó hangulatú utolsó 400 méter legyen, de az érzelmeimnek csak ez a fele kell, a másik viszont nem, azt húzzad ki filccel, és még csak meg se forduljon a fejedben, merthogy vannak Kenenisa Bekele-drukkerek is. Ez így nem megy.
Az érzelmek átadása a legfontosabb?
Az fontos. Ha őszinte. Mert az szerintem nagyon rossz irány, ha megpróbálsz a szarból jót csinálni, de amikor tényleg jó, akkor csak hagyod, hogy menjen, élvezed és akkor jó lesz a közvetítés is.
És mi van olyankor, amikor nem élvezed? Mert, gondolom, azt is fel kell húznod egy valamilyen sztenderdig, hiába olyan, amit magadtól esetleg kikapcsolnál…
Ez egy nagyon érdekes kérdés, mert ha nagyon felhúzol egy szart, akkor hiteltelen leszel, pedig a hiteled a legfontosabb dolog. Persze, azt sem mondhatod, amit valaki egyszer állítólag tényleg mondott, hogy, „ha nincs jobb dolguk, akkor nézzék meg ezt a magyar bajnokit.” Szóval, azért picit fel kell húzni, de csak óvatosan. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs kihívás benne, amikor egy ausztrál Openen hajnali háromkor odaváltanak egy első fordulós női teniszmeccsre, ahol nem játszanak jól, ráadásul nem csak maga a meccs, hanem a játékosok sem annyira érdekesek.
Szakmailag vannak kedvenc közvetítéseid?
Nem nagyon gondolkozom ezen, de van, amiről tudom, hogy jó közvetítés volt. Például a 400 méter Rióban az olimpián, mert ott 280 méternél megmondtam, hogy ebből világcsúcs lesz, és úgy is lett, ami szakmailag azért tök jó. Másik oldalról, amikor az RTL megkért, hogy menjek Kokó-meccseket közvetíteni, az nagy elismerés volt, de ott soha nem éreztem magam olyan komfortosan, mint azoknál a sportágaknál, amelyekhez értettem. A bokszhoz nem értettem annyira, és nem is igazán érdekelt.
És csak úgy, simán, élményként?
A londoni olimpián, az első olimpiámon a 100 méteres síkfutás döntőjének délelőttjén sétálgattam, mentem a kis hátizsákommal, tudtam, hogy fel vagyok készülve – na, az olyan volt, amikor azt gondolod, hogy oké, akkor ez most egy jó pillanata az életednek. Azt jó volt megélni. Szintén Londonban volt egy olyan nap, amikor nyertek a britek három aranyat: Mo Farah tízezer méteren, Jessica Ennis hétpróbában, Greg Rutherford távolugrásban. Akkor azokat a számokat, amiket szerettünk a gimiben, tehát a ’80-as évek nagy angol underground slágereit nyolcvanezer ember énekelte, amíg várta, hogy átadják az aranyérmeket a három britnek: ez fantasztikus élmény volt. De ugyanígy megvan bennem, amikor ’97-ben először közvetítettem sí-világbajnokságról, és mentem be a HÉV-vel. Ott bújtam a kis papírjaimat, és örültem, hogy ez egy jó meló lesz. Így utólag azt gondolom, hogy nem vallottam különösebben kudarcot.
Ha már érdeklődés, végül miért ezek a sportágak maradtak?
Mert ezek érdekelnek. És szerencsém van: azáltal, hogy én lettem a főnök, én csinálom a beosztást, és ilyen szempontból kis előnnyel indulok. Nem fogom magam megszívatni azzal, hogy beosztom magam a karatéra. De el is tudok engedni eseményeket.
Tehát olyan még nem nagyon volt, hogy valaki odajött volna, hogy „Figyelj ide, Gábor, miért nem én csinálom azt a teniszmeccset, én jobban tudom.”
Jó, az atlétika oké, atletizáltál, meg a családi vonal is, a teniszt tanultad, de honnan a sí?
Nagyjából 3-4 éves korom óta síelek: egy reggel apukám vitt az óvodába, én meg ültem a Harrer Pál utca 10., nyolcadik emelet 47. alatt, és mondtam neki, hogy szeretnék síelni. Senki nem tudja a családban, hogy miért, hogyan, de apukám meg nem olyan ember volt, hogy ne legyen ott délután egy síléc, egy ilyen jó NDK-s darab. Onnantól kezdve jártunk fel a Normafához minden hétvégén, amikor volt hó. Valahogy iszonyatosan izgatott ez engem világéletemben. A feleségemnek azt szoktam mondani, hogy előző életemben valószínűleg osztrák voltam, vagy valami ilyesmi.
Van valami rangsor a fejedben, hogy ki az öt legjobb magyar riporter, vagy hogy egy adott sportágban ki a három a legjobb?
Van, persze. Ezek nyilván mozognak, meg persze mindenki azt gondolja, hogy az ő önértékelése tökéletes. Régebben volt olyan kérdés egyéni elbeszélgetésnél, hogy mondd meg, ki a három legjobb kommentátor a szerkesztőségből. Tízből hét-nyolc embernek egyezett is a véleménye az enyémmel, de voltak olyanok, akikről azt gondoltam, hogy a leggyengébb kommentátorok között vannak, ők viszont besorolták magukat a legjobbak közé. Nagyon kevesen mondták saját magukat, ami szerintem normális, de volt ilyen, ami azért érdekes. Mindezt úgy, hogy akkor pont itt dolgozott Hajdú Pisti. De persze, van rangsor, el tudom mondani, hogy szerintem ki az öt legjobb kommentátor ebben a sportágban, vagy abban… Amióta az Eurosportot vezetem, azóta nem vagyok annyira képben a többi szerkesztőséggel kapcsolatban.
Nálatok jellemzően „saját nevelés” zajlik a kommentátoroknál, nem?
Ez onnan eredeztethető, hogy 2005-ben, amikor főnök lettem, az volt a feladat, hogy csináljak egy csapatot, hogy lehessen Eurosport2 is. És akkor mondták a központban, hogy nyugodtan odamehetek más szerkesztőségekhez, és elhozhatom a legjobb embereket, de fel sem merült igazán, mert nem nagyon voltak olyan emberek, akikre azt mondtam volna, hogy „Jó, ő most mindenképpen nagyon kell!” Sokkal inkább hittem abban, hogy majd mi megtanítjuk őket – aztán megtanítottuk őket, és ez bejött. Ugye, a fele annak csapatnak, amely most az M4-en van, arról a tanfolyamról került ki, beleértve a csatornaigazgató urat is.
Egyre jobbak. Még pár év, és szerintem tök jó kommentátorok lesznek. De ezt leszámítva sohasem merült fel, hogy mi hívjunk embert, illetve, egy embert hívtunk, ugye, Hajdú Pistit, akkor, amikor lett nálunk angol bajnokság. Amúgy csomószor jelentkeznek emberek, mi pedig szépen mindenkit elutasítunk. Nem az van a fejemben az Eurosportról, hogy mi innen, vagy onnan, vagy amonnan összeszedjük az embereket. Az nem lenne jó út.
És mi lesz, ha a mostaniak is kirepülnek?
Hát, az előfordulhat. Mert, ugye, mi nem tudunk annyit fizetni, nincs akkora büdzsé, nincs helyszíni kommentálás, satöbbi, tehát lehet, hogy ez teljesen természetes folyamat. Igazából most ezt úgy kezelem, hogy nem akarok már megtartani mindenkit. Vannak nagyon fontos emberek. Ők maradjanak, ez a lényeg.
Rióban 280 méternél bemondtad a világcsúcsot: mennyire gyakori ez, mi a jó arány, amit az ember úgy elvár magától?
Szerintem az a fontos, hogy ne csinálj gondot belőle, ha nem jön be. Tehát nem tízből tíz az elvárás. Mert akkor mi van, hogyha úgy zárod le, hogy „Hatalmas meglepetés, nem úgy történt, ahogy történnie kellett volna”? Te felvázolsz egy lehetőséget, egy lehetséges szcenáriót, aztán vagy úgy van, vagy nem. Tízből ötnél azért már nem fogják rád azt mondani, hogy „Fú, de baromira ért hozzá!” Olyan 7-8 környékén nagyjából rendben is vagy, feltéve, hogy tudod kezelni azt, amikor nincs igazad, és nem csinálsz belőle presztízskérdést, nem kezdesz el okoskodni, hogy így megmondtam, meg úgy megmondtam, de mégse, ezért, azért, amazért.
És ha ebben jó vagy, akkor jobban el is ismer a nagyérdemű?
Mindig azt szoktam mondani – és ez a kommentátorságra is, meg sok minden másra is igaz egyébként –, hogy a rossz kommentátort is van, aki szereti az anyukáján kívül, és a jó kommentátort is van, aki utálja. Mit tudom én, Hajdú Pistit 7-8 ember szereti tízből és ha megkérdezik, hogy Szabó Gábor jó-e az atlétikában, akkor mondjuk heten azt mondják, hogy igen. És az rendben is van. Tehát azzal is együtt kell tudni élni, hogy vannak emberek, akik nem szeretik azt, ha valaki jobban tud valamit, mint ők. Egy ilyen embernek az a mentalitása, hogy ő tudja a legjobban a világon, és hogy ha jövök, és mást mondok a teniszmeccsen, mint ő, aztán nekem lesz igazam, akkor ő engem utálni fog. És ezzel most mit tudsz csinálni? Semmit.
Egyébként az elvárás egy kommentátorral szemben, hogy mondjon meg előre dolgokat, vagy el lehet lenni úgy is, hogy egyszerűen csak azt mondod, ami történik?
Nem gondolom, hogy jósolok. Inkább elmondom nagyjából, hogy milyen várakozások vannak, hogyan működhet ez a verseny, és aztán vagy úgy működik, vagy nem; az se baj, ha nem. Én nagyon szeretem ezt a fajta várakozást, szerintem erről szól a sport: vannak valamilyen esélyek, és azok megvalósulnak, vagy nem. Ha foglalkozol vele, akkor látod, hogy oké, nedves hóban az az ember jobban síel, a másik meg a keményebb pályán ügyesebb, és akkor ezeket elmondod. Azt elmondani, hogy 1:28:46 az ideje, ahhoz azért nem kell egyetem. De van, aki meg arra esküszik, minden azon múlik, hogy legyen jó orgánumod, és szépen beszéljél. Mint az angolok. Ott arra van igény, hogy jöjjenek a nagy, fellengzős mondatok, abból kiválóan meg lehet élni, de nincs benne olyan iszonyatosan nagy meló. Az angol egy gyönyörű nyelv, nagyon jól lehet mondani ezeket az angolos fordulatokat, amelyek mögött nincsen semmi. Nekünk egy bővített mondatunkban sokkal több információ van, mint az övékben, ők meg mondják, hogy „gyönyörűen húzza az íveket”, meg mit tudom én, aminek ráadásul a fele csomószor nem is igaz. És lehet, hogy az is működik, csak tőlem áll távol. Ugyanakkor ők meg tudják azt csinálni, hogy világsztárok ülnek oda kommentálni. Például amikor Steve Cram közvetített atlétikát, és Monacóban Mo Farah, aki nem is nyerte meg azt a versenyt, megdöntötte az 1500-as Európa-csúcsát, akkor az volt a közvetítés vége, hogy „a második helyen befutó Mo Farah megdönti az Európa-csúcsomat”. Azért ez egy erős mondat. És így van hiteled.
