Miért pont ez a festménye került címlapra?
Mert a szerkesztőnek, Péntek Orsolyának nagyon tetszenek a képeim, ezért felkért, hogy készítsek egy festményt az Anziksz nyári számához. Így megcsináltam ezt a sárga színű, vidám, nyári képet külön a lapnak. És persze hozzáöltöztem, azért van rajtam sárga póló, még ha az interjúnk egy esős, tavaszi napon jött is össze.
Ön mit szeretett a nyolcvanas években?
Hogy kezdett lebomlani a Kádár-rendszer, a művészetben pedig eleresztették a gyeplőt. A nyolcvanas években a Műcsarnok is izgalmas időszakát élte, az akkori igazgató, Néray Katalin európai szintű kiállításokat rendezett.
A korszakban meg olyan művészeti jelenségek történtek, amelyek előre jelezték a ’89-es fordulatot. Ez nem az én történetem, ez mindenki története.
Az Ön stílusa az évtizedek során folyamatosan változott. Hogyan határozná meg azt a formai világot, amiben a nyolcvanas években alkotott?
Valójában, én képes vagyok egy nap alatt stílust váltani. A hatvanas években például színes pop-art plakátokat készítettem, mígnem ’71-ben egy csütörtök reggelen elővettem a főiskolai 6B-s ceruzámat, és elkezdtem fekete-fehér rajzokat csinálni. Aztán meg tollrajzokat, amiket tizenegy évig folytattam.
Ebből a korszakból melyik munkájára a legbüszkébb?
1982-ből Az utolsó vacsora című kiállításomra, amelyet az egykori Dorottya utcai kiállítóteremben rendeztem. A galériában egy megterített asztal székei fölé kitettem a tollrajzaimat tizenkét férfiismerősömről, akiket úgy hívtak, mint az apostolokat. Az installáció közepén pedig egy tévé szerepelt, amelyen a Magyar Televízió adása ment, miközben a térben váltakoztak a fények, hol kékbe, hol sárgába, hol pirosba. Ha pedig valaki bejött a terem közepére, akkor a képernyőn megjelent az arca, ahogy a galéria kirakatában egy másik tévén is. A kiállításon szerepelt még jó néhány repró Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című freskójáról, amivel arra utaltam, hogy a művet már mennyien sokszorosították, és ezáltal hogyan kommercializálódott. Amúgy ezzel az installációval zártam le a tollrajzkorszakomat.
Hogyan folytatódott az életmű?
Rengeteg plakátot csináltam, Szabó Istvánnak például az 1988-as Hanussen drámájához, Jancsó Miklósnak pedig az 1987-es Szörnyek évadja című filmjéhez. Amúgy vele és alkotótársával, Hernádi Gyulával egy alkalommal felléptünk a Stúdió 80 című tévéműsorban, ahol én televíziókból építettem diadalívet. Mindeközben Hegyi Lóránd művészettörténész bevezette az Új szenzibilitás fogalmát, amellyel azokat a műveket jellemezte, amelyek szubjektívek és érzékiek voltak.
Sőt, utóbbiért ’85-ben még bronzérmet is nyertem Japánban, a Toyamai Nemzetközi Plakát Triennálén. Másrészt én is ráéreztem a korszellemre, mivel ekkor laza, színes és nagy méretű filctollrajzokat készítettem. Akkor is egy nap alatt váltottam stílust. Egyszer amúgy valaki mondta nekem, hogy bármit csinálok, az olyan „kemény gyuris”. Én ezt nem tudom megállapítani. 
Hogyan készültek akkoriban a filmes plakátok?
Több grafikus is beült egy vetítésre, aztán megrajzolta a maga változatát, a rendező meg kiválasztotta a neki tetszőt. Mindenki azt csinált, amit akart, nem kaptunk szempontokat. Nyugaton viszont ekkor ellaposodott a műfaj: bevett szokássá vált, hogy a posztereken a főhős fotóportréját látjuk, fölötte kis jelenetben meg valakik ölik egymást vagy smárolnak. A nyugatiak irigykedtek is ránk meg a lengyelekre, hogy mi olyan plakátot csináltunk, amilyet akartunk. A magyar rendezők közül Jancsó és Szabó bíztak bennem leginkább, majdnem mindig az én plakátomat választották.
Melyik plakátja szólt a legnagyobbat?
Amikor 1985-ben Néray Katalin megbízott azzal, hogy készítsek egy óriási posztert a magyar plakáttörténet száz évét bemutató Műcsarnok-kiállításhoz, amelynek a rendezésével szintén engem bízott meg. Az eseménybe azonban beleszólt a történelem: akkor ünnepelték Budapesten a Helsinki Értekezlet tizedik évfordulóját, amire Margaret Thatcher is ellátogatott. Az akkori kultúrpolitika pedig tartott attól, hogy mit szólna a Vaslady, ha ellátogatna a tárlatra, és meglátna néhány imperialistaellenes plakátot. Így a Műcsarnokban akkor inkább gobelineket állítottak ki. 1986-ban viszont pótoltuk a kiállítást, amelyhez Néray Kati kért tőlem egy új címet, de fogalmam sem volt, hogy mit adhatnék.
Mentem is gyorsan a Műcsarnokba, és mondtam Katinak, hogy ez jutott eszembe. Mire mondta, hogy meg van véve.
Hogyan festett a plakát a homlokzaton?
Nyolc méterszer öt méteres volt, mögé pedig festett hungarocellből elkészítettük a Műcsarnok több oszlopát, de ferdén és megtörve, így a homlokzat olyan érzést keltett, mintha szétrobbanna az épület. Sőt, annyira hiteles lett, hogy amikor a munkások az egyik nagyobb darabot véletlenül leejtették, és az elkezdett gurulni a járdán, egy totyogó, idős házaspár a férfi tagja majdnem szívrohamot kapott.
Változott a nyolcvanas években még a stílusa?
A filcrajzokat idővel abbahagytam, mert bizonyos színek, mint a bíbor és a vörös kifakultak. Aztán pasztellben alkottam, mint Rippl-Rónai és Renoir. Meg készítettem aktképeket, például az akkori élettársamról, Jerger Krisztináról, melyeket kiállítottam a Pécsi Kisgalériában Kriszta címmel.
Voltak nemzetközi sikerei is?
Igen, 1989-ben az Air France légitársaság és a Grapus grafikus csoport meghívták a világ legjobb hatvanhat grafikusát, hogy készítsenek plakátokat a Nagy Francia Forradalom kétszázadik évfordulójára. A másik magyar résztvevő Pinczehelyi Sándor volt, én meg ismét Krisztát rajzoltam meg meztelenül, rajta az angol felirattal: „Én szeretem az emberi jogokat, mert szeretem a feleségemet és a gyerekemet”. Emellett a Szabó Istvánnak tervezett piros betűs Mephisto logóm bejárta a világot. Rengeteg országban használták, harminc változatot magam is eltettem. Németországban pedig a Der Spiegel magazin címlapján is szerepelt a felirat. Egyszer meg láttam a tévében, ahogy egy New York-i mozinál vagy tíz munkás szereli fel a homlokzatra, a logó szerintem harminc méter is volt.
Ugorjunk egyet az időben. Mi történt 1989 után?
A rendszerváltozás után nagy vákuum lett a munkámban. Pedig ’86-ban a Műcsarnokban rendezett plakátkiállítás az életem csúcspontja volt. Biztattak is bennünket, hogy azután tele leszünk megrendelésekkel, miközben pont az ellenkezője történt. Egyre kevesebb plakátot rendeltek tőlünk, a megbízásokat felmondta a Mokép és számos múzeum. Ezután abból éltem, hogy az IPM magazint terveztem, és a Színház folyóirat címlapjait. Szóval eléggé kemény és rossz időszakom volt a rendszerváltás után.
Történt valami jó is?
Persze, terveztem Helikon-könyvborítókat, Spirónak, Esterházynak és másoknak. Aztán Dávid fiamnak vettünk egy kompjútert, hogy ne maradjon el a többiektől. Közben én is használtam, és egyre jobban megszerettem. Annyira, hogy ’98-tól elkezdtem számítógépes munkákat csinálni. Azóta is kompjúteren dolgozom.
Az absztrakton belül is voltak korszakok?
Igen, eleinte a saját fotóimat applikáltam a képekbe, majd digitálisan rájuk firkáltam. Ez olyan öt-hat évig tartott. Most viszont már csak tisztán absztrakt képeket csinálok, ami például mögöttem van a falon, azt a Magyar Tudományos Akadémián mutatják majd be a Maurer Dóra és asztaltársasága című kiállításon. Amúgy amióta nincsenek megrendeléseim, olyat alkotok, amilyet csak akarok. Szabad ember vagyok.
Kitől örökölte a tehetségét?
A szellemi vénámat apukámtól. Amikor hatéves voltam, elvitt a Szépművészeti Múzeumba, amikor pedig tíz, akkor a Zeneakadémián hallgattunk Bartók-, Beethoven- és Bach-koncertet. 1947-ben meg vele láttam először absztrakt műveket a Fővárosi Képtárban. De még elvitt biciklizni, úszni és vívni is. Anyukám viszont semmilyen múzeumba nem járt, de nagyon jól főzött. Tőle mást örököltem: a fizikai állóképességemet. Anyukám soha nem volt beteg, és nyolcvannyolc évet élt.
