Fogyatkozik a vízhozam szókincse.
Folyásiránnyal szemben szivárog
fölfelé ez a visszhang a Dunán.
Dadog a búvópatak, hadarja az örvény.
Torkolatcsönd fordul a forrásnyelvre:
Nyugat felé sodródik a tolmácskajüt.
Aki benne utazik, folyékonyan mosdat, takarít
– így tér vissza az átmeneti határokon túlra,
ahol rengeteg víz kell másokat tisztán tartani.
A partra vetett tolmácskajütből átguggol
egy passaui kádba. Szótár nélkül
a poliglott nyilván egy tisztítószer.
Vízkövesen bugyborékol elő a román,
bolgár, szerb, félig magyar, félig szlovák
hallgatagság. Zavaros, bölcs és nagy az akcentusa.
Se passkontrolle, se herzlich willkommen,
se hajóvonták találkozása, se hűtőmágnesek.
Néha kiabálná a sziréndúdolás helyett,
hogy ő még igenis fölkel!, springt noch auf,
de hordalékkal van tele a szája. Pedig
a Duna is kiöntene, ha beleeresztené.
Nincs az az ártér, föveny, vizes sík, fél
Európa, amit ne árasztana el, ha fárad.
Csak hát rühellé a mártíromságot.