Fogyatkozik a vízhozam szókincse.

Folyásiránnyal szemben szivárog

fölfelé ez a visszhang a Dunán.

Dadog a búvópatak, hadarja az örvény.

Torkolatcsönd fordul a forrásnyelvre:

Nyugat felé sodródik a tolmácskajüt.

Aki benne utazik, folyékonyan mosdat, takarít

– így tér vissza az átmeneti határokon túlra,

ahol rengeteg víz kell másokat tisztán tartani.

A partra vetett tolmácskajütből átguggol

egy passaui kádba. Szótár nélkül

a poliglott nyilván egy tisztítószer.

Vízkövesen bugyborékol elő a román,

bolgár, szerb, félig magyar, félig szlovák

hallgatagság. Zavaros, bölcs és nagy az akcentusa.

Se passkontrolle, se herzlich willkommen,

se hajóvonták találkozása, se hűtőmágnesek.

Néha kiabálná a sziréndúdolás helyett,

hogy ő még igenis fölkel!, springt noch auf,

de hordalékkal van tele a szája. Pedig

a Duna is kiöntene, ha beleeresztené.

Nincs az az ártér, föveny, vizes sík, fél

Európa, amit ne árasztana el, ha fárad.

Csak hát rühellé a mártíromságot.