Keresés
rovatok
novella | 2023 tél
Fotó:
Nagy Gerzson
Fehér taxi

Október közepén úgy döntöttem, egy időre kiiktatom az életemből az ajzószereket. Alkohol, kávé: ürüljön ki a méreg a szervezetemből, a reggeli futásról is lemondok, tisztuljon ki az agyam, jelenjen meg előttem a lecsupaszított, csalás nélküli valóság. Január és május között tulajdonképpen nem léteztem. Felkeltem reggel, munkába mentem, megkentem este a pirítóst ír vajjal, de azt, hogy mi vár rám a következő napon, mit fogok gondolni a válásról, a lányom mélyülő depressziójáról, mit fogok gondolni bármiről, fogok-e egyáltalán gondolkodni, nem tudtam, és ez kétségbe ejtett. A feleségemmel hosszú veszekedés után megegyeztünk, hogy a halottak napját a lányommal tölthetem.

Az első éjszaka volt, amikor nálam aludt. Az ágyamban nem akart, pedig már áthurcoltam a paplant, a párnát, a lepedőmet a nappaliba. Vihettem vissza mindent. Jó lesz itt neked, kérdeztem. A szekrényben tiszta ágyneműt kerestem. Általában csak néhány délutánt töltött nálam, iskola után rögtön odajött, azokon a napokon már délben befejeztem a munkát, és hét körül indult az anyjához, hogy vacsorára hazaérjen. Nem engedte, hogy kocsival elvigyem. Megágyaztam a kanapén, az ablak alatt a két hatalmas radiátor ontotta magából a meleget.

Éjszaka közepén felriadtam, forgolódtam, a szúrós kárpit átütött a lepedőn, nem tudtam visszaaludni. Kinyitottam az ablakot, és a párkányon ülve figyeltem az üres utcát. Már nem esett. Holnap megint használhatatlan leszek, gondoltam, de most nem ijedtem meg, aztán azt, hogy mióta nem iszom alkoholt, rosszabbul alszom. A kávé hiányától az első napokban fájt a fejem, de fokozatosan elmúlt.

A lányom másnap későn ébredt, rántottát készítettem, azt az anyja nem szokott. Mit csináljunk ma, kérdeztem. Vállat vont, pörgette az instagramot a mobilján. Láttad a tegnapi posztomat, kérdeztem. Rázta a fejét, a villával egy remegő rántottadarabot pakolt a szájába. Nem látom a posztjaidat, apa, mondta, rám nézett, és akkor hirtelen észrevettem, hogy már nem gyerek többé, eltűnt a gyerekarca, a gyereknézése, a gyerekhangja, nem szólhatok hozzá úgy, mint tegnapelőtt, és eddig mindig, hanem úgy kell szólnom hozzá, ahogy a feleségemhez vagy a munkatársaimhoz szoktam.

Sötétedett, amikor hazaindultunk a temetőből. A hátsó kapun jöttünk ki, hogy elkerüljük a tömeget. A lányom a meredek utca felénél megállt. Miért kell mindig gyalogolnunk, kérdezte. Miért nem ülhetünk villamosra? Az utca tetején, a kereszteződésnél vártam meg, amíg kidühöngi magát. Két sarokkal arrébb idős nő állt egy vastag fatörzsnek támaszkodva, jobb kezében barna utazótáska, lábán fehér bokazokni és bőrpapucs. Elsétáltunk mellette, a lányom megtorpant, húzta a kabátom ujját. Láttad azt a nénit, kérdezte suttogva. Visszanéztem, a nő mozdulatlanul támasztotta a fatörzset. Juhar vagy cédrus. Odamenjünk? A lányom bólintott. Minden rendben, segíthetek, kérdeztem a nőt, amikor mellé értünk. Hát, minden azért nincs rendben, felelte rekedten. Simára fésült ősz haj, a ruhája tiszta, de kabátot nem viselt. Vár valakit? Igen, taxira várok. A lányom szorította a kezemet. Régóta? Fél órája, legalább. Hívja fel őket, mondtam. Nem tudom. Miért nem? Nem tudom a taxis számát. Hívja a társaságot akkor. A diszpécser biztosan meg tudja keresni az autót. Nem tudom, nem tudom a társaság számát. Zsebkendőt vett ki a kardigánja alól, a szájához érintette. Le fogom késni a repülőt. Hova utazik, kérdeztem. Angliába, felelte. A lányomra néztem, aztán vissza. A nő nagy, kerek szemekkel bámult. Nem fázik, kérdeztem. De, most már kicsit fázom. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig várnom kell. Miért nem vett fel kabátot? Azt hittem, jó idő van. Jó idő, novemberben, kérdeztem. És Angliában, ott is? Igen, Angliában nincs hideg. Ott él a lányom a családjával, soha sincs hideg. Segíthetek valamiben? Hát, hívhatna nekem egy taxit. Megkerestem a számot, kicsörgött, féltem, hogy nem veszik fel, halottak napján biztosan nagy a forgalom. Szinte azonnal felvették. Bemondtam a címet, mi a neve, kérdeztem a nőt, bemondtam a nevét, SMS-ben értesítjük, mikor érkezünk, felelte a diszpécser. Nagyon köszönöm, mondta a nő. Eltelt pár perc, a telefonomat néztem. Sötétkék BMW terepjáró fordult be a sarkon, a nő az autóra mutatott, ez lesz az, kérdezte. Ráztam a fejem. Fehér taxit kértem, mondta a nő, mert rosszul látok. Ez nem fehér, és nem is taxi, feleltem. Magához szorította a táskát, ebben van a szemüvegem, mondta, de nem vette elő. A lányomra néztem, didergett. Nekünk mennünk kell, feleltem.

Mi lesz a nénivel, kérdezte a lányom, amikor hazaértünk. Vizet forraltam, kipakoltam a teafüvet és a csészéket, az enyémről szinte teljesen lekopott a kézzel festett szamóca és a zöld APA felirat. A lányom a konyhapultnál állt, kibontott hajjal, telefonját a farzsebébe csúsztatta. Tudni akarod, kérdeztem. Bólintott. Rátöltöttem a gőzölgő vizet a filterre. Megérkezik a fehér taxi, a néni beszáll, mondja a címet. Reptér, melyik terminál, kérdezi a sofőr. Amelyikről Londonba indul a járat. Akkor bármelyik lehet, mondja a sofőr. Tessék megnézni a jegyet. A nő a táskájában kotorászik. Nem találom, mondja. Csak induljon el, kérem, mert lekésem a gépet. A sofőr vállat von, gázt ad, kifordul az útra. Az Erzsébet hídon lépésben halad a kocsisor, kivág a buszsávba egy sötétkék BMW, nem ugyanaz, mint délután, ez nem terepjáró, a taxis fékez, csikorognak a gumik. A kurva anyád, kiáltja a sofőr, hátrafordul, elnézést, mondja halkan, azt hiszik, ezeknek mindent szabad, a nő bólint, szétpattintja a bőrtárcája klipjét, papírpénz nincs, a patentes zsebben néhány százas és ötvenes. A lányom biztosan a reptéren vár, gondolja, egyedül, a férje és a gyerekei nem szoktak kijönni, a váróban ül egy műanyag széken, könyvet hozott magával, várakozás közben mindig olvas, angolul, magyarul már alig, majd utólag kifizeti a jegyét. Nincs is jegye, kérdezte a lányom. Nincs, feleltem. De akkor nem engedik fel a gépre. Nem, nem fogják felengedni. De még a taxiban van, ezt nem tudja. És a taxist ki tudja fizetni? Várj, feleltem, a nőnek most nem jut eszébe a taxis, arra gondol, amikor a lánya még gyerek volt, és élt a férje, mármint az ő férje, nem a lányáé, és együtt mentek a temetőbe halottak napján, a mécsest otthonról hozták, a virágot a temető kapuja előtt sorakozó árusoktól, gyufát is venniük kellett, mert a skatulyában csupa leégett fejű gyufaszál volt, a lánya gyújtotta a mécsest, a gyufa megégette az ujját, kétszer egymás után, ezen nevettek. Én is megégettem ma az ujjam, mondta a lányom. Véletlen egybeesés, feleltem. A lányom nevetett, apa, miért találod ezt ki? Kitöltöttem a teát a csészékbe. Ráhajtanak a repülőtérre vezető útra, tudod, ott a toronynál, a Wekerle szélén, ahol a röpis barátnőd lakik, nyaralásról hazafelé általában ott válik valósággá, hogy újra Budapesten vagyunk, a nőnek most válik valósággá, hogy a férje meghalt, nincs vele, egyedül van, egyedül ment ki ma a temetőbe, a férje sírja gondozatlan, tavaly kint hagyta a mécsest, tavalyelőtt is, az egyiket nem találta, a másik tele esővízzel, vissza kellett csoszognia a temető bejáratához, hogy újat vegyen, a gyufát megint elfelejtette. És visszament megint, kérdezte a lányom. Gondolkodott, hogy visszamenjen-e, feleltem, de fáradt volt már, nem ment, csak kicserélte a mécsest, a régit, a tavalyit vagy a tavalyelőttit a kukába dobta. Leseperte a leveleket a kőről a kis seprűvel, amit magával hozott. A kő oldalát belepte a moha, azt nem tudta lekaparni. Nyár végén volt itt utoljára a lánya az unokáival, két kisfiú, törik a magyart, a férje nem jött a házfelújítás miatt, a célegyenesben vagyunk, mondta a lánya, akkor megbeszélték, hogy halottak napjára is hazajön. De nem tudott jönni mégsem, nem lett kész a ház. A nő azt gondolja, ott a taxiban, ahogy átsuhannak a KÖKI üveg gyalogos-felüljárója alatt, hogy ez kifogás, a lánya nem mond igazat, a ház kész van, beköltöztek, a konyhában új tűzhely, valami mágneses fajta, nem égeti meg a kezét, csak akkor kapcsol be, ha az edénnyel érintkezik, a lánya ezt hosszasan magyarázta nyár végén, indukciós, igen, ez a neve, hozzád is beszerelünk egy ilyet, anya, mondta, de a nő nem akarta lecserélni a gáztűzhelyét. A lányom belekortyolt a teába, felszisszent. Forró, vigyázz. Elfintorodott, jókor szólsz, apa. Szürcsölve ivott. De miért hazudott a lánya? Miért hazudta, hogy még nincs kész a ház? Nem tudom, feleltem. A gyerekek szoktak hazudni a szüleiknek, nem? A lányom arca kipirosodott a forró teától. Érdekel még a néni, kérdeztem. Nem, már nem igazán. Nézzünk akkor tévét? Inkább haza kellene mennem. Azt mondtad, hogy holnapig maradsz. Hogy nincsen a héten tanítás. Nincsen, de inkább hazamennék.

Kikísértem a villamosmegállóba, nézte az appot, még négy perc, mondta, nem kell megvárnod, ha nem akarsz. Jó, akkor nem várlak meg, mondtam, pedig semmit nem akartam jobban, mint vele lenni. A néni már biztosan Londonban van, mondta, és megfogta a kezemet. Nem is őt kellett volna megvárnom, hanem a villamost.

Ki akartam szellőztetni a fejem, felgyalogoltam az utcán a temető felé. A kerítésen át is tisztán ki lehetett venni a sok kis remegő lángot. A kereszteződésnél fehér autó állt, befordultam, a juharfa tövében barna utazótáska, bőrpapucs. A kapuhoz siettem, próbáltam kibetűzni a táblára írt neveket. Élesen láttam magam előtt az idős nőt, ahogy kinéz a repülőgép ovális ablakán, felismeri a Dunát, a kivilágított hidakat, a sötétbe borult Sas-hegyet, de mielőtt a temetőt megpillantaná, a gép eléri a felhőréteget.