Nemcsak a fényképalbumok régi képei képesek a múlt idézésére. Ahogy egy régi utca öreg házai „mesélni” tudnak, a tárgyak szintén, csupán kapcsolatot kell teremteni velük, hogy „megszólaljanak”. Felidézhető, ahogy egykor alkotójuk formálta, esetleg a tulajdonosaik is, akik használták és kedvelték őket. Életük része volt, naponta kézbe vették, a szemüket nyugtatták rajta. Azután békésen öröklődtek, vagy kalandok sora kísérte megmaradásukat.
Valami személyes indíték kell, hogy a kötődés, a belső kapcsolat a minket körülvevő tárgyakkal létrejöjjön, ami nem nehéz, hiszen zömében mi választottuk, mi helyeztük magunk köré őket. Mindehhez nem szükséges egy kis régiségbolttal körülvennünk magunkat, elég csupán egy-két tárgy, amely lelkünknek, szemünknek kedves, amely azé volt, aki sokat jelentett nékünk, és máris hangulatot teremtenek, részévé válnak az életünknek, mindennapjaiknak.
Egy emberöltőkkel ezelőtt eltávozott asszony apró, mindennapi tárgyai kerültek elém: az imakönyve, kesztyűje, egyszerű nyaklánca, púderes szelencéje…
Majd fokozták a kötődést az évek, melyek vállamra rakódtak: több családunkhoz tartozó régi tárgyat igyekeztem magam köré gyűjteni, s hozzájuk kapcsolódnak a múltat idéző gondolataim. Ülök abban a karosszékben, melyben dédanyám is megpihent. Falióránk közel százhúsz éve méri az időt, nagyanyámé volt egykor. Nagyapám régi barométere a falon még mindig jósolja a várható esőt, és az ő törökhonban vett, díszesen megmunkált rézszelencéje pihen az íróasztalomon. A tárgyak segítségével könnyebben érnek el hozzájuk a gondolataim, melyek amúgy is egyre többször időznek náluk. Egy-egy novella szereplői lehetnének a tárgyak és az ő meséik.
Legjobban az egyik öreg falióra története követhető nyomon. A XIX. század végén került ki egy esztergomi órásmester műhelyéből. Nagyanyám nászajándéka lett, s azután a Felvidékhez kapcsolódott mindkettőjük sorsa. Becsületesen tette a dolgát, pontosan mérte a múló Időt, miközben generációk nőttek fel és távoztak mellőle.
Majd tanúja lehetett a gyásznak, és a nagyapám öngyilkossága utáni időben már egy jóval szerényebb ház szobájának falán mutatta az időt, a cserépkályha szomszédságában. Nem érintették az impériumváltozások, s azt is meg kellett szoknia, hogy már nem nagyanyám húzta fel hetente, mert ágyhoz kötötten feküdt éveken át, szemben az órájával. Azután egy méltatlan örökös egy szűk emeleti lakásba vitte, s ezt az öregedő szerkezete már nehezen viselte. Végül pedig ahhoz került vissza, akit egykor a lévai ház szobájában kisgyermekként látott éveken át, ahhoz, akivel közös emlékei vannak. Az íróasztalom fölött függ.
Szól hozzám a régi feszület is. Szépen megmunkált barna fakereszten függ a corpus Domini. Szüleim házasságkötésekor adta Varga Béla balatonboglári plébános. Nehéz éveket élt át, de megmaradt. Emlékeztet és figyelmeztet: van, aki értünk áldozta életét, és örök az Ő példamutatása. Adományozója, s akik áldásának kíséretében kapták, már rég távoztak e földi világból.
Mesélhetne a hétfiókos szekrény. Kik és mi mindent őriztek öblös fiókjaiban több mint másfél évszázadon át. Azonban legalább olyan kedvesek a fiatalabb tárgyak is, melyekhez újabb kötődés fűz. Az íróasztalomnál az édesanyám, feleségem és a lányom képe. A fiókom őrzi a fiaimtól kapott, kiskorukban készített tárgyakat, s mellettük az unokáim nemrég átadott apróságai. Értékük számomra felbecsülhetetlen. Apró papírlapokon olvasható, kezdetlegesen formált betűkkel: szeretlek. Egy kis kavics, kagyló, üveggolyó, színes fonal, egy maguk faragta fadarab: mind szívet melegítő.
Így mutathatnám be sorra az életemet körülvevő tárgyaim. A dedikált könyvek mindegyikéhez szintén események kötődnek. Mind nyugtatnak, emlékeztetnek, a múltat kötik össze a jelennel és az elmúlással. Részesei mindennapjaimnak, óvom és becsülöm őket.
Mi lesz majd utánam a sorsuk? Ki őriz meg és mennyit belőlük? Jelentenek majd másoknak ugyanennyit? Nem tudhatom, s ez már kevésbé foglalkoztat. Most azonban még otthonuk van nálunk, Óbudán. A jelenben telnek napjaim, és az egyre szűkülő jövőt építgetem magamban, ez tölti be az életem, bévül pedig sokkal üresebb lennék a régi időket és a közelmúlt emlékeit őrző tárgyak nélkül. Olyan kötődés ez, amely értéket nyújt, belső erőt ad, kapocs egykori és mostani szeretteimhez, tartalmasabbá teszi az ember életét.
