Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2018 nyár
Fotó: OSZK Digitális Képarchívuma
Féja Endre: Ambrus Zoltán Óbudán
Valaha megbecsült mesterember volt a gombkötő: díszes gombok kerültek ki a keze alól: zsinó­rokat sodort, vitézkötést, övet készített, s mindezt selyemből, szőrből. Majd amikor az iparosítás, a gyári holmik kiszorították a szabók keze alól kikerülő magyaros ruházatot – többek közt a mentét –, a gombkötő mesterségnek leáldozott a napja.

A mi öreg mesterünk munka nélkül maradt, utóbb megözvegyült, lányát is elvesztette, s valahonnan az Alföld vidékéről került Óbudára. A veje hozta magával, a falusi kovács, aki a hajógyárban kapott munkát, és az emberségről mutatott példát: „Ahol kettő eszik, ott jut harmadiknak is”. Erről az öregemberről szól Ambrus Zoltán 1900-ban alkotott elbeszélése.

Ambrus Zoltán küzdelmes fiatalkora után jogásznak indult, majd író lett: regények novellák, kritikák és műfordítások kerültek ki tolla alól.

Nem az egyetlen ilyen életpálya a századforduló körül jelentkező, s a Nyugat folyóirathoz térő íróinknál. Az apai székely örökség és az anyai ág német polgári szelleme szerencsésen egyesült benne. Párizsban a francia légkör, Flaubert, Maupassant és Anatole France hatása alá került, ami ábrázolásmódjában, hőseinek lélektani elemzésében nyilatkozott meg. Témáiban a modern nagyvárosi élet egyik első ábrázolója lett. Ahogy Krúdy Gyula megfestette Pest-Budát, s benne a tegnapok ködlovagjait, Ambrus Zoltán tollrajzai is az egykori fővárosról és annak jellegzetes alakjairól nyújtanak képet. Éppúgy képes hangulatot teremteni, megeleveníteni, bár merőben más alkotói módszerrel, pergőbb eseménysort és több párbeszédet alkalmazva.

Az akkor közel negyvenéves író útja Óbudára vezetett, a Római-partra, s a novellában egyik barátjával mondatja el benyomásait. Gyakorta kereste fel a Rómaifürdőt, előbb egy vicinálison döcögve, majd fiákeren érkezett. Kiválóan megrajzolt figura Gáspár úr, a konflisos, aki az esti órákig mérhetetlen mennyiségű italt képes magához venni, mert a várakozás során „az ember nem tud mit csinálni, hát iszik”.

Leírja az egykori fürdőt: „A víz… de miért magasztaljam? Legjobban szeretném, ha megtarthatnám magamnak. Hogy a budapestiek még most sem fedezték fel ezt a vizet – a rómaiak óta! Mintha folyó smaragdban fürdenék, malachit falú medence ölén: ez a cseppfolyóvá vált drágakő. És vannak, akik meghalnak anélkül, hogy megtudnák: micsoda boldogság igazi vízben fürdeni.” Valóban, méltán becsülték már a rómaiak ezt a vizet. Az úszóházban együtt található, ami a legfontosabb: „a víz meg a csend”. Főleg a nyári hétköznapokon és az őszbe forduló időben. Ez a fürdő egy apró, zöld, békés oázis a pusztában. A környezet leírása után pedig megemlíti a források előtt található vendéglőt.

Vasárnaponként azonban nincs ekkora béke, megelevenedik a környék, és mint a legtöbb helyen, az emberek a víz mellett és helyett inkább a vendéglőben múlatják az időt.

Az író kitér az ivó emberek lelkivilágára: aki egyedül ül egy asztalnál, „aki magában szokott iddogálni, az legtöbbször nem született iszákos, csak szerencsétlen”. Ezzel készíti elő az elkövetkező történetet.

Egy asztal mellett, magányosan helyet foglalva tűnik fel a „jóképű öregúr”, az egykori gombkötő mester. Takaros, tiszta öltözetet, régimódi magyar ruhát viselt: „fekete atilla, vitézkötéses nadrág és aranypaszomántos nyakkendő”. A cigányzenekart figyelte; először csak dúdolva kísérte a nótákat, és dobolta a taktust, majd lassan emelkedett a kedve, mulatni kezdett, rendelte a nótákat: „Ég a kunyhó, ropog a nád!”, utóbb táncra perdült, a vendégek csodálkozására. Mutatósan járta a táncot, majd visszaült, fizetett, és hazafelé baktatott. A hétvégeken megismétlődött mindez. Az írói ábrázolásból érezzük az emberszeretetet, a megértést és az együttérzést. A jelenség egy darabja, emléke az elmúlt időknek és egy kerékbe tört emberi sorsnak.

Hazafelé menet, a lassan guruló fiákeren ismerte meg az író az öregúr szomorú történetét, családjának elvesztését és későbbi sorsát, vejének megértő szavait: „Hadd igyék, szegény!” Kiváló az áttételesen megoldott lélekábrázolás, a műgond és egy életút megformálása. Az író tollrajzaiban a századforduló társadalmának számtalan karakteres alakja tűnik fel.

Végül lezárja történetét: „Az a gondolat, hogy ha az emberek még most is magyar ruhában járnának, a részeges gombkötő meg talán virilista volna, és unokákat ringatna a térdén – egy darabig még nem ment ki a fejemből.” A szelídebb, lassúbb sodrású múltat idézi.

Ambrus Zoltán hetvenegy évet élt, s amilyen népszerű volt, amilyen tekintélynek örvendett korában – nyelvismerete, műveltsége, tehetsége következtében –, olyan mértékben és olyan gyorsan sújtotta életművét már életének utolsó éveitől kezdve a feledés. Öregkorát visszavonultan, csendes magányban töltötte, éppúgy „kikopott” az irodalmi életből, mint az öreg gombkötő a mesterségéből.