Keresés
rovatok
séta | 2018 tél
Fotó: PIM
Féja Endre: Az öregember sétái
Az öregember, Remenyik Zsigmond Őszi séták című elbeszélésének megtört, idős embere délutáni sétáit rótta a megszokott útjain, Óbudán. Éppen úgy, mint az élete alkonyához ért író, aki a vásárcsarnokban tett napi szemlélődése után, átmenve a Szabadság hídon, a budai oldal felé tért. Idős korukban az emberek álmai és útjai gyakorta a múltjukba vezetnek. Régi utcákat, házakat keresnek föl. Előtűnnek a kedves vagy fájó, majd lassan megszépülő emlékek, rég távozott szülők, barátok és életüknek egykori állomásai. Remenyik Zsigmondnak – szülőhelye, Dormánd mellett – gyakorta a dél-amerikai kalandozásainak színhelyei és olykor a régi Óbuda képei merültek föl.

Elbeszélésnek hőse, az egyedülálló, családtalan agglegény az óbudai Lajos utcában élt, és onnan indult délutáni sétáira. Forintos órabér fejében egy asztalosmester kislánya kísérte,  akivel egy házban lakott. Az író által jól ismert régi utakon ballagtak. A háromórás séták után a kislány keresete naponta három forintot hozott népes családjának. A Lajos utcából indultak, egy régi, sárgára festett óbudai házból, ahol az udvarban az asztalos műhelye és lakása volt, szemben az öregember szobájával.

REMENYIK ZSIGMOND (Escher Károly felvétele) Forrás: Országos Széchényi Könyvtár/ Színháztörténeti Tár

„A ház udvara hosszú és keskeny, amellett rideg és dísztelen. Magányos ecetfa áll az udvar mélyiben, megkopasztva és csupaszon, akár egy csonttá soványodott, oszlófélben lévő nagy madár. A fa alatt zöldre mázolt, kopott hordóban oleánderbokor. A sarokban vízcsap, csatorna és fából összetákolt illemhely, melyet a lakók közösen használnak, mert ez még régi ház, talán több is, mint százéves, talán kétszáz éves is van már; a gazdát, a ház tulajdonosát még sohasem látták a lakók. A szomszéd házban kocsma van, túl azon egy híres halászcsárda, ahonnan éjszakánként zene szól, tambura vagy cigányzene… Most még csend van, csak a közeli Dunáról hallható egy-egy elnyújtott kiáltás, vonuló hajók ütemes pöfögése, és időnként vijjogó sirályok.”

Az udvar sivárságát fokozták az őszi hangulatú képek; ez is az egykori Óbudához tartozott: a kétkezi szegény emberek világa. Mégis megható melegség búvik meg ebben a szomorúságban, amikor a kislány és az öregember kapcsolatát megismerjük.

Sétáik a Hármashatár-hegyre, a Margitszigetre és az óbudai Duna-partra, a Hajógyári-sziget közelébe vezettek, ahol a lassan gördülő hullámokat és a vonuló hajókat nézték. Miután a férfi nyugdíja megérkezett, amit már mindketten nagyon vártak, kávét és friss kalácsot vettek a szigeten. A megtört öregember és a kislány lélekben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Hasznos volt ez a belső kötődés mindkettőjüknek. Bácsinak szólította, és az idős ember sok mindent elmondott néki a világ dolgairól. Értékeket akart átadni, melyeket a hosszú élete során szűrt le. A szigeten egy padra mutatott: itt üldögélt Arany János.

„– Itt írta öregkorában a szép verseket. Azután ő is meghalt, mint általában a többi tisztességes öreg emberek… Ez a világ rendje, és ez ellen az emberek közül senki sem tiltakozik.

– A bácsi is meghal? – kérdezte a kislány.

– Bizony – válaszolta az öregember, és egy pillanatra megállt a nagy fák alatt. – Méghozzá, ha lehet, szeretném, ha tisztességesen. Ha lehet, minden szörnyűséges jajgatás nélkül, számomra ez lenne a legkívánatosabb dolog ezen a világon – a tizenkét éves kislány most találkozott először az elmúlás gondolatával.

– Utazott már a bácsi hajón?  – kérdezte később a kislány, s az öregemberben ekkor feltámadt a múlt.

– Végig a tengereket! – válaszolta; látott indián falvakat, őserdőket, ahol kívüle talán még senki sem járt.

– Ez az, amit tőlem nem vehet el senki. De ennek most már vége, elmúlt és nem jön vissza többé soha…”

A kislány pedig, aki eddig csak a maga szűk kis világát ismerte, csodálattal tekintett az öregemberre. Az öreg azonban megnyugtatta, hogy elég az, amit már ismer.

„– Az a te korodban éppen elég. Nem kell föltétlenül mindenkinek bebarangolnia a világot, mint ahogy én tettem ifjúkoromban.

Az effajta vállalkozás teméntelen szenvedéssel jár, szenvedéssel, keserűséggel, megaláztatással. Amellett, hogy az emberek itt is, ott is egyformák. De még a hegyek is, az erdők is, a mezőségek is és a folyók…

Ez afféle játék csak az életben, aminek a tanulságait mind meg lehet találni fenn a Széchenyi-hegyen éppúgy, mint a szigeten, vagy akár itt a Duna-parton, Óbudán.”

Amikor utóbb fogyott az idős ember ereje, egyre rövidültek a séták, a kislány végül reája segítette a kabátját, és már csak az udvaron járkáltak, kézen fogva. Az öregember pedig mesélt:

„– Itt, ebben az utcában, nem is messze ettől a háztól lakott egy magyar író, Krúdy Gyula volt a neve. Általában az írók nagyon szerették ezt a környéket, sokan élték le az életüket itt Budán. Egy egész nemzetet tanítottak, az egymást soron követő emberiséget. Tisztességre, becsületre, egymás iránti megértésre tanították az embereket, és még arra is, hogyha meghalnak, haljanak meg nyüszítés nélkül, ahogy emberhez illik, tisztességesen. Mint ahogy az öregek után, akik kidűlnek, jönnek a fiatalok, ahogyan én is jöttem az én apám, anyám, elődeim után… Egyszóval ebben nincs semmi hiba, semmi csodálatos dolog, ami ellen lázadozhatnának az emberek. Csak ezeknek az íróknak, ezeknek a szegény íróknak a tanításait ne felejtsék el soha…

– Megértetted ezt, kislányom? – kérdezte az öregember, miközben még mindig a kapufélfának dőlt, háttal a keskeny Lajos utcának.”

Azután nemsokára mindent beborítottak a falevelek, és lassan közelített a tél. Hetek múltán, ebben az őszvégi szomorúságban a kislány már hiába várta idős barátját, elmaradtak a séták.

Napokig kereste, az utcán közeledőkben a bácsi hajlott alakját vélte fölfedezni, majd a Duna-partra is kiment, de mindhiába, végül mindent megértett: megeredtek a könnyei, és sírt keservesen.

Az őszi séták című novellát tartalmazó kötet

Remenyik Zsigmond munkásságát végigkísérte a földi élet teljességének, értelmének, értékének és színeinek megismerési vágya, munkáiban talán ezért tűnnek elő gyakorta az önéletrajzi elemek: nem térhetett ki előlük. Így történt ez élete helyszíneinek megjelenítésével is, ahol – többek között – feltűnnek az óbudai képek. Egy helyen az újpesti rakpartról ír, ahol a kikötött uszály felé, amikor „… már késő este van, kilenc óra is elmúlt, vagy éppen most van kilenc óra, mert a túlsó óbudai partról gyenge harangkongást sodor az újpesti rakpart felé a szél valamelyik szegény óbudai templomból. A sziget és mögötte az egész óbudai part sötét, alig egy-két lámpa világít csak hunyorogva, homályosan és messziről. Az égbolt viszont tele van csillagokkal.” (Hajók a Dunán, 1960). Az író mindenütt a hangulatteremtés mestere. Ott is, ahol egy vidám evezős társaság az óbudai partról indul Leányfalu felé.

A magányosság érzése – amit az előbbi munkájából is megérezhettük – már gyermekkorában jelentkezett az írónál. Remenyik mindig a maga útját járta, amely a szerénységgel, a gyakori nélkülözésekkel és a belső magánnyal volt kikövezve.

Az alkati vonások mellett a családi örökségben, göröngyös életútjában és a környező világ szorításában is sejthetjük a hátterét ennek az életérzésnek, a fájó egyedüllétnek. Az öregedő író bévül, lélekben még inkább magára maradt, s éppen olyan szerényen élt, mint novellájának idős embere.

Remenyik Zsigmond élete végén a rövidebb lélegzetű prózai művek, az elbeszélés és a kisregény felé tért, melyekben a múlt átélt élményei elevenednek fel: gyermekkorától kezdve, a Dél-Amerikában töltött évein át az idős kori megtörtségig. 1960-ban, két évvel halála előtt „szakadt ki” belőle az Őszi séták, ő is az öregemberrel együtt szemlélte a múló életet. Hasonlóan búcsúzó és egyik legmeghatóbb írása Az idegen. Utolsó éveiben bévül formálta ezt a munkáját, majd egy budai kórházi ágyon, végső napjaiban fejezte be. Távozóban e földi világból, lélekben visszatért oda és azokhoz, akik között valaha a kalandot kereste, akik között egy ideig boldog és otthon volt. Dél-Amerika nincstelenjeihez, valamint sosem felejtett halottaihoz: Águidához, a fiatal indián lányhoz, egykori élettársához, és korán elhunyt gyermekükhöz, a még karonülő kis Izabelhez. Szívszorító ez a látomás: úgy érezte, már várják őt, és képzeletében feléjük indult, belépve a limai temető kapuján. „Vártalak, egyetlenem… – mondotta az indián lány. – Most együtt vagyunk… Nézd, itt a kis Izabel! Neked is közöttünk van a helyed.” Szinte megírta saját halálának látomását: az életét summázta a részben önmagáról formált Máhner Antal sorsában, mert aki magányos és idegen volt az életben, az magányos és idegen a halálban is.

Pedig Remenyik Zsigmond, aki egyidős volt a XX. századdal, életútja során sokat tett az emberekért, a közösségért; írását ezzel a tanulsággal fejezte be: nem lehet magányosan élni a világban, idegenül az emberek között…

A földi sorsot lezáró írások ezek, bennük a számunkra is értékes vallomásokkal. 1962. december 30-án hunyt el, immár ötvenöt éve nincs közöttünk, s az író, életművével együtt, részese lett az utókor feledésének.