A lüktető tavasz és az érlelő nyár után ősszel lassul az idő járása, az élet ritmusa. Távolabbról érkező napsugarak melegítenek, kékebb és tágasabb az ég fölöttünk. A kertekben a gyümölcsfák érett terhüket kínálják: a szilvát, körtét, almát és a diót, utolsó gyümölcseit a távozó nyárnak; a szőlőszemek pedig egyre duzzadtabbak és édesebbek. Betakarításuk és a szüreti készülődés üteme is lassúbb az előző évszakénál. Végül pedig a szürke felhőkből érkező fonáleső tisztítja meg a földet, ahogy a tél felé tartanak a napok.

Gondolkodásra, sorsunkkal és a világ dolgaival történő számvetésre pedig ez az idő a legalkalmasabb, hiszen sehol sem oly közeli és tapintható az elmúlás érzése.

A lelki „betakarítás” ideje is ez. A létünknél lényegesebb, nagyobb összefüggések megértése. Az évszakok lassú változásának látványa az egyéni életünk múlásával és az általános törvénnyel simul egybe. Vonzza a gondolatokat az élet értelmének összegzéséhez, szűkre mért voltának elfogadásához, a mulandósághoz.

Az Ősz azonban nem csupán az elmúlás tényét hordozza magában. Néha még hosszabbítanánk kimért idejét a közelítő tél előtt.

Hangulata, illata, kék-arany színei változatosak és varázslatosak. Sokan érezték ezt, s ezért szerették ezt az évszakot.

Már Horatius is bölcsen szemlélte az őszbe forduló napokat, ajándéknak tekintvén mindegyiket. Berzsenyi Dániel pedig Kemenesalján, öreg diófája alatt ülve várta ilyenkor az ereszkedő alkonyatot, hallgatta az őszi bogár, a tücsök cirpelését, miközben asztalán egy mázas agyagkorsó őrizte borának hűvösségét. Megfogalmazta: a gyorsan tovatűnő „szárnyas idő” sodrában „Minden csak jelenés, minden az ég alatt / Mint a kis nefelejcs, enyész.”

Szerette Ady is: „Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött, / Talán legszebb ősze a világnak… / csiklandós-szomorús, / Ragyogásos…” Még Párizsban, a Szajna felé ballagva is az Ősz lépteit vélte nesztelenül átsuhanni Szent Mihály útján, melyek a várható elmúlás érkezését jelentették. A Szilágyságban és Csucsán is megérintette az Ősz, melynek „Ódon és nemes muzsikája… / Tud altató szépet mesélni, / De fölvág régi sebeket is.” Ady őszének hangulata, színei felejthetetlenek.

Krúdy Gyula az Ősz különös hangjairól írt: „Így ősz felé eszembe jut a száraz falomb, amely kísérteties hangjával ott csörög, ott zörög mindnyájunknak a sarkában… hangja támad az érett mákfejnek; vén betyár módjára, megértően sóhajtozik a kincseitől megfosztott kukoricás.” Őszi nyírségi tájai szintén tüneményesek: a rőt avar és a színeződő fák, ahol ezernyi árnyalata van a sárgának, barnának és az aranynak. „Külön illata van ősszel mindennek, ami Magyarországon tavasszal és nyáron termett, amint a búcsúcsók a legédesebb minden csók között.” A vörös postakocsin többször indult őszi utazásra.

Nem kell ennyire a múltba merülnünk, majdnem mindenkinél felleljük az ősz képeit, Mednyánszky László festményein éppúgy, mint Vas István Őszi stancákjában.

„A meleg ősz, a déli napsütés, / a reggelek jó, hűvös ébredése, / minden, mint lassú emlékeztetés, / mint éber mákony, úgy hatol a vérbe.”  Áprily Lajos az Őszi rigódal című versét így kezdi: „Megeste már a dér a bokros oldalt, / fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után. / Ragyog az ősz.” Ezt a színpompát váltják majd fel a ködök, esők és a szürkeség.

Első kötődésem az évszakhoz gyermekkoromban, a régi lévai őszök hangulatában fogant, ahogyan „beszökött” a város fölötti szőlősdombok apró présházai közé, és színezni kezdte a közeli temetőkert öreg vadgesztenyefáit. Utána az alföldi, Körös-parti őszi napok szépsége következett, ahogyan a néma víz tovaúsztatta a föléje hajló fűzfák sárguló leveleit. Majd a Balaton-parti ősz varázsa érkezett az életembe: az egyre néptelenebb füredi part, a víz és az égbolt összeolvadásának színei, amikor távoli harangszó szőtte át a tó fölötti esti párákat. Végül pedig, az utolsó stációmon, Óbudán érkezik felém az Ősz. Ahogyan az ablakomból látom a Hármashatár-hegy fáinak színváltozását, csúcsának összeolvadását előbb a fehér, majd a sötétszürke felhőkkel, a fények és árnyak őszi játékát, s nézem a közeli Duna méltóságteljesen ballagó, hűvösödő vizét; érzem Óbuda – Krúdy Gyula soraiban megelevenedő – egykori őszi hangulatát.

Kedves évszakom, ifjúkorom óta kötődöm hozzá. Ősszel születtem, majd pár hét múlva anyám egy ősz végi napon távozott e világból.

Talán több okom van a töprengésre, s átérezni az elmúlás fájdalmát, ahogy egyre több évtized rakódik a vállamra. Gyakrabban jár az ember az avaron, az emlékek őszi erdejében.

Egyre többször támad fel a múlt: édes és fájó, kedves és szívszorító emlékek. Helyek merülnek fel, ahol boldogok és fiatalok voltunk, és helyek, ahol megpróbáltatások, fájó megalázások értek. Gesztusok, melyekre jó visszagondolni, hogy megtettük, és az elmaradt mozdulatok, ölelések búcsúzáskor, melyeket immár pótolhatatlanul elmulasztottunk. Az önfeledt odafigyelések, olykor méltatlanokra, és az elengedett, meg nem hallott szavak a hozzánk közelállóktól. Volt, akinek a kinyújtott kezét még szorosabban kellett volna fognunk, s volt, aki felé nyújtanunk sem kellett volna. Úgy váltakoznak ezek az emlékek, mint a mosoly és a könny az arcunkon, földi életünk során. Ezek is az Ősz számvetései.

Életem nagy búcsúzásai is zömében őszre estek. Azonban a megbékélés, a belenyugvás az Úr szándékába könnyebb, látva a természet színpompás múlását. Érzem, hogyan fonódik össze a természet és az élet őszének kapcsolata. Valahogy úgy „úszik el” minden velünk és körülöttünk, ahogyan a vonuló felhők tűnnek távolba a magasban.