Már az első versszak varázslatos téli képében, ahol mindent beborít a hó, „mint egy álom lép eléd sok ó csuda, / régi váru Ó-Buda.” A vers megjelenésekor a költő még közel volt az elhagyott gyermek- és ifjúkor idejéhez. Még elevenen éltek az emlékei: „mindenre emlékszem, a múltamat világosabban látom, mint ami előttem van.” Felmerültek az ősei, „akik vidéken éltek-haltak, kis szobák ódon asztalain, horgolt arabeszkes terítőin hagyták az életük és a kezük nyomát.

A vidék a csodák földje.” Óbuda pedig ekkor még kicsit „vidék” volt, családias, otthonos, és mint írta: „az élményeim ma is gyermekélmények.”

A vers már a címében jelzi, hogy idill következik, tehát derűs, érzelmes, a jelenségeket szépítve, eszményítve bemutató zsánerkép. Ugyanaz a meghitt, szeretetteljes hang szólal meg, mint A szegény kisgyermek panaszaiban, amelyik művét legjobban szerette, s amely egy költői bűvölet: nosztalgiával átszőtt kötődés a múlthoz, az egykori otthonához és az emlékeihez. A Budai idill hangulata, a rímek összecsengő muzsikája, az érzelmi azonosulás mind azt mutatják, mennyire meghatározó a családi hajlék emléke az életében, amely végigkíséri földi útja során.

Édesanyja, Brenner Eulália gyermekkorának világát, a régi német polgári otthonok atmoszféráját, berendezését igyekezett megteremteni szabadkai otthonukban. A bútorok, szőnyegek, órák, képek, horgolt terítők, nippek, a háztartása mind ezt sugározták. „Ódon, ónémet cifra óra / áll a szekrényünk tetején, / szálló korok bölcs bámulója… az Alt-Wien porcelán, / parókás, farsangos időknek / parfümjét leheli reám.” Hasonló légkörben nevelte gyermekeit. Kosztolányi mindvégig emlékezett erre, lélekben kötődött ehhez, feltehetően utóbb mindez meg is szépült, s boldog volt, amikor hasonlóra lelhetett.

Az emlékeiben élő gyermekkori világra valahol Óbudán talált rá. Szabadka, a „csöndes, álmos kisváros” után Óbuda hangulatában és régi házaiban vélt némi hasonlatosságot fölfedezni. Valóban itt járt, vagy csupán a képzelete szülte mindezt? Már nem fontos! Ami lényeges: ide helyezte, és megalkotta a vallomással fölérő versét. Egy pillanatnyi benyomás keltette hangulatot örökített meg olyan közvetlen hangon, olyan láttatóan, mint a gyermeki kitárulkozás.

Érezni a „rátalálás” örömét, amikor egy régen elhagyott, már csak az emlékeiben élő, hasonló hangulatú lakás és életforma tűnik elő.

Gyermekkorának emléke támad föl, nosztalgiája a régi, elhagyott vidéki élet után. Mindegy, hogy ilyen volt-e a régi szabadkai, és teljesen hasonló-e a most látott, a lényeg: egy varázslatos hangulat megteremtése, ahol visszatér a vidék, a meghittség, az otthon melege. Ez pedig több bárminél.

Ebben a fehérré szépült téli világban egy idős ember nyit ajtót Óbudán a költőnek, és barátságosan invitálja a lakásába, bort tölt a kancsóból, majd elkezdődik a környezet bemutatása. Minden régi: a bútorok, az óra, a könyvek, épp csak a kredenc tetején illatozó birsalmák hiányoznak a leírásból; a parázsló tűz és a lámpa ernyője alól kisugárzó fény teremt sejtelmes hangulatot, barátságos légkört. A német és magyar szavak barátian összefonódhatnak, mint az emberek érzései; sajátos csönd, sajátos nyugalom és sajátos illatok veszik körül. Nyugalom, béke árad ebből az otthonból, amire a költő is mindig vágyott. Gondoljunk a Boldog, szomorú dal című versére.

A szobában megjelenik a gazdasszony, majd visszatér a konyhába, utóbb a leányuk is belép; minden barátságos, mértéktartó, látomásszerű hangulatot sugároz. A konyhában közben készülnek a Szindbád asztalára is odaillő ételek. Biedermeyer stílus, Weber hangjai a kis zongorán és a gondokat, a hideget, a telet messze űző életérzés tölt el.

A szoba berendezése, hangulata épp olyan, mintha Szindbád múltjából tűnne elő, akár egyik régi szerelmének a szobája lehetne valamelyik Krúdy-regényben, és mintha mi is oda érkeznénk.

Huszárik Zoltán sem találhatott volna méltóbb környezetet egy múltat idéző, meghitt, egy kort és egy életformát megörökítő miliőhöz.

Kosztolányi Dezső a család, az otthon vonzalmában élő ember maradt. Ilyen impresszionista színekkel átszőve, ilyen hangulatot teremtve és ilyen szeretettel csak az írhatott, aki mélyen kötődött a vidékhez, az ifjúsága világához és az emlékeihez. Már a fővárosban élt, de újrateremtette a múltat: egy óbudai hajlék berendezése, hangulata egykori otthonának ízét, békéjét, nagyanyja szobáját varázsolta vissza. Derű, béke, életöröm és idill a századfordulót követő években, s egy szobába varázsolva. Mindezt pedig nemsokára elmosta a történelem, az első világháború, és már többé sosem tért vissza. Ami pedig a helyébe lépett: „Rongyselyembe kárhozottan… / háborogva, zúgva Pest.” A költő pedig utóbb, bár mindene megvolt, mégis kereste gyermekkora hitét és vágyait: „jaj, valaha mit akartam, / mert nincs meg a kincs, mire vágytam…”