Bár az érettségi után, mindhárman a fővárosba kerülvén más-más irányba – jogi, mérnöki és kereskedelmi pályára indultak –, csakhamar az újságírás, a tudományos kutatás, a novella- és regényírás lett az életcéljuk; a humán pálya felé fordultak.
Sorsuk példa arra is, hogy az egy családból induló életutak mennyire eltérőek lehetnek.
Cholnoky László nyolc évvel volt fiatalabb a kisebbik bátyjánál, Jenőnél – talán az ő helyzete volt a legnehezebb. A legkisebb fiúnak nem könnyű követnie tehetséges, sikeres idősebb testvéreinek pályáját. Mind a jogi, mind a kereskedelmi akadémiai tanulmányait csakhamar abbahagyta, s csupán a publicisztikának, az irodalomnak akart élni. Novellák és regények kerültek ki a tolla alól. Mindez azonban nem biztosított állandó, szilárd létalapot családjának.
Első kötete, a novelláit magába foglaló Bertalan éjszakája 1918-ban jelent meg a Táltos kiadásában. Tizenegy írást közöl, ahol különös, egyedi figurák jelennek meg. Az első, a könyv címét adó történet a pesti kiskocsmák borszagú, áporodott illatú világába vezet, ahol „A kiskocsma őslakói kivétel nélkül mindnyájan meg vannak győződve, hogy ott a kocsmában élik az igazi, az álmodozásoktól meg nem gyengített, könnyektől be nem maszatolt életüket”. Végül a züllés felé tartó Bertalan és az idős Kohaninszky együtt választják az öngyilkosságot a Dunában. Először tűnik fel az a motívum, ahogy majd később ő is megszakította életét.
A következő történet Prikk, a csavargó mennyei útja. Hosszú lelki vívódás után hurkot készített, s egy szilfa „egyik ágáról röppent az égbe Prikk lelke fehéren, tisztán, mint valami hatalmas, hófehér sirály”. A többi is szomorú történet, akár egy reális falusi színhelyre viszi az olvasót, az öreg Lipták halálakor a Vág mellé az éjszakába, akár a fővárosba, Mekegi, a púpos újságárus hatalmának összeomlásához.
Néha még a természet is társul ehhez a hangulathoz. „Vannak esős őszi napok, amelyeken az időnek magának is nyugta van. Múlik, ahogyan akar, néha éppen sehogyan. A templom órája elkezdi kongani a négyet, és amikor a végére ér, mintha egy év elmúlt volna. Ilyenkor minden és mindenki szomorú.” Szerette a fantasztikumot, s ez összefűzi bátyjának, Cholnoky Viktornak az írói világával. Műveinek reális alapjai mellett a víziószerű, a kísérteties, a fantasztikus hőseinek lelkéből és gondolataiból ered.
A Régi ismerős című első nagyobb lélegzetű regényét a Génius adta ki 1922-ben. Szmolenszky Miklós céltalan, széthulló életének történetét írta meg. A könyv olyan szép kerti, elmúlást idéző hangulattal kezdődik, mint Kaffka Margit regénye, a Színek és évek. Az elején mintha családi krónikát olvasnánk: szinte a három Cholnoky-testvér története lehetne, sok mindent megtudunk a gyermek- és ifjúkorukról, majd megismerhetjük és megérthetjük Cholnoky László lelkivilágát.
Majd ismét Veszprém, a szülőváros, máig ismert utcanevekkel. A téli vár, az öreg piarista gimnázium ablakaiból kitekintve a távoli Bakony hófedte vonulata, a vár alatti mélység, amelybe lassan szállnak le a hópelyhek. A történet voltaképpen egy régi birtokos család hosszú belső bomlása, süllyedése, ezt azonban egy varázslatos tájba helyezi, a Balaton-felvidék festői környezetébe, Arácsra, ahol a családi villájuk volt és Füredre.
Az író mindvégig jelen van a műveiben: „Amióta egyedül vagyok a magam bajaival, mindig szegény voltam… Végeredményben azonban teljesen mindegy, hogy így vagy amúgy, vagy akárhogyan is történik az, ami történik, mert végül így is, úgy is csak elviszi az ördög. Az utolsó szó mindig az ördögé…”.
Ami legutóbb a kezemben volt tőle, egy vékony, sárgult lapú kisregény: Tamás, egy vergődő lélek története. Az özvegye adta ki „tragikus sorsú férje emlékére” 1929-ben. Jeligéje: „Az élet legértékesebb tartalma az örökös kétség.”. Az alkotók örök kétségét fogalmazta meg.
Hársvölgy embereiről szól, akik élik mindennapjaikat, s úgy mozognak, mint a „kis marionettek”. Itt él a harmincnyolc éves Fridolin, a sekrestyés öccse, aki részben az író lelkivilágát jeleníti meg, az álmodozás és a realitás kettősségével. Egy hányatott lélek vágyai hívták életre benne a meséket, a víziókat, „hogy elkerülhesse az élet minden durva szögletét”. Az ábránd-élet teszi lehetővé az igazi elviselését. A magány, a sötétség és a vele járó csönd az, „amelyek fekete, lágy testéből az álmok, a mesék válnak ki, és belefúródnak a szívbe”. Fridolin sorsa hasonlít az alkotójára: kételyeivel, életének céltalanságával és végül az öngyilkosságával, mert „minden, amihez kezdett, valami mély mesebeli mocsárban hígult szét”.
Az ő élete is szüntelen belső vergődés volt. Gondjai elől egyre gyakrabban fordult az éjszakák és a bor mámorához. A kiskocsmák gyakori látogatója lett Pesttől Óbudáig, az éjszakákba nyúlóan, s ez, ahogy az egészségének nem használt, az anyagi helyzetét is nehezítette.
Tóth Árpád és Tersánszky J. Jenő is méltatta a munkásságát. Halálakor Színi Gyula közölt megható nekrológot, mint írta: nem ebbe a világba való, Villon-szerű bohém volt, aki nem akart beilleszkedni a középosztály világába, kinek kezéből elfolyt a pénz, s állandó létbizonytalanság vette körül.
Szívszorító Tersánszky J. Jenő visszaemlékezése, akit Cholnoky László egy nappal az öngyilkossága előtt keresett fel, mielőtt Óbudán az utolsó útjára indult. Végsőkig szorult anyagi helyzetében ugyanis – életének utolsó napjaiban – a barátaihoz fordult segítségért. Tersánszkynak így számolt be erről: „Bútoraim az árverés előtt az udvarra kerültek. Feleségem bőg az üres lakásunkban, és fölváltva őrzi négy gyermekemmel a bútorainkat… Egy mentségem van, ha barátaimtól karitatíve összekaparom azt az összeget, ami az árverés elhalasztására kell és a bútoraim visszaszállítására. Ezen kívül már csak az jöhet, hogy végzek magammal! Ez nyilván könnyíteni fog családom sorsán!”.
Tersánszkynak csupán húsz pengője volt ekkor, s ebből tizet átadott néki. Utóbb így zárta visszaemlékezését: „Az élet maga nem rendelkezik be arra, hogy kímélje azokat, akik őt mindenek gyönyörűségére ábrázolják. Sokkal inkább kedvez azoknak, akik tehetségtelenül, de értelmesen könyöklik ki a maguk számára a sikert, jólétet, sőt a megbecsülést is.”
Cholnoky László idősebbik bátya, Viktor ekkor már tizenhét éve nem élt. Az ötvenkilenc éves Jenő, a híres geográfus a világot járta kutatásai során. László pedig 1929. április 21-én Óbudáról az Északi összekötő vasúti hídra felmenvén, szándékához híven a Dunát választotta…
Krúdy Gyula: Jegyzet Cholnoky Lászlóhoz
Cholnoky Lászlót a tabáni szellemek ítélték halálra.
Mi, régiek, akik ismerünk egyet-mást az élet furcsaságaiból, titokzatosságaiból, érthetetlenségeiből, már régebben tudtuk, hogy valakinek kell következni a tabáni öngyilkosok sorrendjében. (Tabán, egy kis avas városrész Budán, ahol még mindig kísértetek járnak.)
A tabáni kiskocsmák világában, az álomvilágban, ahol délutánonként azért is szokás az ivóasztal mellett könyökölni, hogy a borivó fiatalkori boldogságaira gondoljon; a kísérteties bormérő helyett álmodozásában szép leányt lásson; a tikkadt szomjúságban a mély pincék borain kívül álomkortyokban is üdüljön a lét valósága elől, miközben ezeregyéjszakai nőalakok mendegélnek el az ablak előtt: – mondom, a Görög utcában, a régi templom árnyékában, a Kereszt téren, ahol mozdulatlan emberek ülnek a kocsmák félelmetes, de hívogató sötét sarkaiban, már régebben tudták Cholnoky László regényes sorsát, mielőtt ő maga ráeszmélt volna. Itt haltak meg öngyilkosok módjára barátai: Bitskey, egy költő, akire manapság alig emlékeznek; Czakó, egy művész, akit csak a Tabánban ismertek. És most harmadiknak utánuk ment a tabáni kisvendéglők „lakói” közül maga Cholnoky László, aki apjuk, nagybátyjuk, mentoruk, gyámjuk lehetett egy darab ideig a tabáni öngyilkosoknak – mintha elnöke lett volna a tabáni öngyilkosok klubjának –, mert szelleme, lelke, egyénisége, jelleme, életbátorsága, elszántsága, tagadása és bölcsessége (amely néha olyan is volt, mint Madáchban a Luciferé); most Cholnoky László tűnik el a Duna hullámai között fehér fejével, szikár, csontos, szíjas testével, akaratos kakaslépteivel, piros tekintetével, hiányos fogai között szűrött beszédével, szenvedélyes gyűlölködéseivel, fokosütéshez hasonlatos megállapításaival, nagyszerű embergyűlöletével, az emberek gyarlóságaival szinte labdázó kétértelmű beszédeivel, megvető különcködésével, zordságával, tehetetlenségével, alkudni nem tudásával, kísérteties életével és magányosságával, miután a „Klub” tagjai már elmentek előtte abba a másik világba, amelyről késő délutánonként, amikor a Tabánban vecsernyére harangoztak a sánta sekrestyések, annyit beszélgettek.
Az írósága: ebben a döbbentő fertályórában legföljebb azoknak a könyvkiadóknak és segédeiknek nevét juttathatnák a tollamra, akik nem hiteleztek Cholnoky nagyszerűségének (mint akár annak idején Cholnoky Viktorénak, akit most, halála után tíz körmükkel ásnának ki a sírjából a régi Podmaniczky utcai lapszerkesztőség vezetői), az írósága magyarázatra szorul, mert nyilván akadnak majd műkedvelők, akik később magyarázgatni kezdik Cholnoky László rejtelmes, emberek által csak átlátszó, de valójában lefüggönyözött irodalmi munkásságát, ha majdan ezek a műkedvelők a maguk életének kis szemeteskocsiját ugyancsak a föld alá, vagy föld fölött járó kristálymadárhoz akarják kapcsolni. A rejtelem volt az írósága… A lélek, a mámor, az emberfölöttiségek detektívregényeivel bajlódott, amikor kakaslépteivel a Tabán földbe dugott kiskocsmái körül ólálkodott, és a párás ajtónyíláson át benézett, vajon találhatna-e odabent megbízhatókat, akiknek egy korty borital mellett elmondhatná mindazt, amit a pesti hidakon jövet magában gondolt? Bitskey és Czakó, a „Klub” tagjai már fogadalmuk szerint felkötötték azt a nyakzsinórt, amelyet hiába oldottak föl a derék budapesti mentők. A kiskocsmák egyéb vendégei, akik még fölrévültek néha a meszes, boldogtalan, oktalan és boldogságos bormámorokból, a messze világító, de alapjában véve kijózanodott pesti éjszaka felé vonultak a tabáni kísértetek elől; aki ott maradt a mesemondó sarokasztalnál: annak meg volt pecsételve a sorsa. Nem a motorkerékpár gázolta el a Váci utcában, hanem önszántából, kigombolt kabátban, esetleg kalap nélkül, szilajon, mámorrendületlenséggel, bizonyos lelki nyugalommal bandukolt ki a pincéből az utcasarkon leskelődő kísértetek felé:
– Itt vagyok. Már régen kereslek.
(1929. április 22. A Reggel)
