Az első világháborút követően az idős Benedek Elek hazatért Kisbaconba, arra a földre, ahonnan vétetett, ébren tartani a magyar nyelvet és irodalmat a kisebbségi sorsban. Hasonlóan Kós Károly is hazatért Sztánára. A sikeres építész a biztos megélhetést, a professzori egzisztenciát és elismerést hagyta maga mögött a megszűkült ország fővárosában, ahol már sok értékes alkotás fűződött a munkásságához, többek között az egyik első a református parókia épülete Óbudán.
Lemondó levelében távozását így indokolta az Iparművészeti Főiskola igazgatójának: „hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten.” Visszatért, és ő is csatlakozott a szülőföldjükön maradókhoz. Azok közé sorolta magát, „akik itt Erdélyben a maguk erdélyi esze szerint építgetjük a magyar életet…” Ezután Erdély múltjának, kulturális, népi és építészeti emlékeinek gyűjtésére, megőrzésére áldozta éveit. Ebből fakadt az ő transzszilvanizmusa. Ugyanígy döntött 1944 végén: egykori otthonát, a kifosztott és feldúlt sztánai Varjúvárat odahagyva – szinte nincstelenül – Kolozsvárra húzódott, de Erdélyben maradt. Vallotta: az írót kell, hogy kösse „a maga kora, a maga társadalma, korának látása, hite vagy hitetlensége.” A szellem emberének a múlt hősi vállalásaiból kell példát mutatnia a jelenének.
Az elsősorban építész és grafikus Kós Károly pályája elején, az 1920-as években ezért is fordult a szépprózához.
Az Önéletrajzomban így ír erről: „Életemnek ez az 1924-ben kezdődött és két évtizedes szakasza tartalmazza írói munkásságomnak summáját.” Szerény eredménynek véli az itt alkotott munkáit, s ha nem is ez lett termékeny életművének legdúsabb területe, számunkra mégis feledhetetlent alkotott. Ha csupán egyik – mint mondta, számára legkedvesebb – regényét, a Varju-nemzetséget írja meg, már akkor is maradandó, örök értéket teremtett, de még elkészült A Gálok, Az országépítő és a Budai Nagy Antal históriája is.
A Varju-nemzetség előszavában vall akkori élethelyzetéről és a mű céljáról: „Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsán-hirtelen megfordult a világ, és mi – alul maradtunk. Amikor az élő magyar hang erősen meghalkult.” 1925-ben járt az idő ekkor. Művével néhány szál virágot szeretett volna átnyújtani „abból a nagy cinteremből, amit Kalotaszegnek ösmer ezer esztendeje Erdélyország.” Mindezt pedig olyan veretes, szép nyelven tette, ami az erdélyi szólás sajátja. Voltaképpen egy család, a Varju-nemzetség négy generációjának történetét nyújtja. Hősei Kalotaszeg emberei, és a krónika történelmi háttere olykor csak aláfestő szerepet kap. Kós Károly megmentett számunkra egy olyan emléket, kincset Erdély múltjából, ahogy az általa tisztelt Móricz Zsigmond az egykori tiszántúli paraszti sorsot, Krúdy Gyula pedig a Nyírség, Podolin és a régi Buda életét őrizte meg.
A cselekmény a XVII. századi Erdély világába visz minket, visszavarázsolja az elmúlt történelmi időt. „Időutazás” a történelmi múltba, arra a Kalotaszegre, amely számára a legtöbbet jelentette, és mindvégig az élmények forrása maradt: tája, történelmi múltja, építészete, nyelve, valamint a jövője is. 1629-ben kezdi történetét, amikor még élt Bethlen Gábor, és 1660 tavaszán zárul, amikor II. Rákóczi Györgyöt temették. Ebbe a három évtizedbe sűrítette a Varju-nemzetség sorsát és mögötte a sodró történelem eseményeit.
Hőseinek küzdeniük kell a létért, életük harcok sora, azonban a pusztulás és halál mellett feltűnik az élet lírája, a szerelem is a törékeny alkatú Basa Anna eszményített alakja körül. Emellett ott a másik pólus, Vitéz Ilona: az erős, a családot, otthont összetartó, a férfiak mellett és helyett is helyt álló, az életet tovavivő asszony. Nem véletlen, hogy Kós Károly e könyvét a feleségének ajánlotta. Varju Gáspár és Maksai László érzelmi síkon kezdődő, majd a politikába szövődő tragikus, végül halálba torkolló ellentéte pedig a sors kiszámíthatatlan fordulatairól, a vétekről és a megkövetésről, az emberi lélek mélységeiről és a belső megtisztulásról vall.
Krónikának nevezi könyvét, amelynek hagyományai Erdélyben voltak a leggazdagabbak, s Apor Péter és Cserei Mihály szemléletének hatása érezhető is. Feszült, tömör, balladás hangú prózája társul ehhez, s emellett a kiváló építész-szerkesztő készsége is lemérhető a műben. Mesterien szövi a cselekményt: szinte aláfesti a történetet a drámai, leíró, lírai, epikus és reális elemek váltakozása. Azonban nem a fejedelmi udvar és a főnemesség krónikáját adja, hanem az alul élőkét: velük érez, hiszen minden gond és tragédia elsősorban őket érinti.
A protestáns kisnemesség, amely jelentős birtokkal már alig rendelkezett, a földközelben élők a hősei, akik generációkon keresztül őrizték a hagyományokat, féltették szülőföldjüket, és vállalták érte az áldozatot. Sokszor tragikus, de hősi, lángoló sorsokat ismerünk meg. Falusiak, hegyi emberek, havasi pásztorok, pakulárok, gornyikok, magyarok és románok, akiket összefűz a közös sors és élethelyzet. Közöttük nincsen elhatárolódás, egymásra utaltak küzdelmes életükben, ahol a sodró történelemmel, a természet erőivel, a gazdasági élet nehézségeivel szemben közösen kell helytállniuk. A szabadságvágy fűti őket, és az önkény ellen akár életük árán is fölkelnek.
Ahogyan távol kerültek a magyarországi politikától, és Erdély érdekeit tartották elsődlegesnek, Kós Károly véleményét fogalmazták meg: alulról vizsgált és onnan megítélt történelemszemlélet az övé. Ezért ítéli a külhonból érkező II. Rákóczi György regnálását ártalmasnak Erdély népére nézve. Hőseinek világa a hegyek, a havasok, nékik ez jelentette az életet, a szabadságot, a megmaradást. Bethlen Gábor hívei még a fejedelem holta után is, mert az ő politikájában vélték Erdély nyugalmát és függetlenségének zálogát. Minden történelmi katasztrófa után újjáteremtették az életet. Ilyenek voltak, s ilyeneknek kellene lenniük az utódoknak is.
Ebben a világban éltek a sokak által bolondnak tartott Varjuk, akik vállalták, amit reájuk mért az Úr, messzebbre láttak, sugárzó példát nyújtottak, értelmet adtak mindennapjaiknak. Egy romló, hanyatló világban, az őket ért tragédiák mellett is tudtak élni, újrakezdeni és megmaradni. A mű végén az egykori ellenfelek gyermekei, Varju Jankó és Maksai Katka egymás kezét fogva közelednek a virágos réten, jelképes az egymásra találásuk: a jövő, az új élet felé indulnak. A vérzivatarban megtisztul sok minden, és ők Kalotaszegen továbbviszik az életet. Kós Károly is ezért munkálkodott életének kilencvennegyedik évéig.
