A foci szeretete családilag kódolva volt?
Épp ellenkezőleg! A szűk családban rajtam kívül senki sem érdeklődött iránta, de különösebben a sport iránt sem, pedig négyen voltunk testvérek. Az Újlaki Téglagyár és a pálya közelsége miatt már korán értek olyan impulzusok, amik végül ebbe az irányba vittek el. Pontosabban az elején még nem is volt igazi pálya, csak egy üres placc, ahol nap mint nap játszottunk, mert az csak 1943–44-ben épült meg óbudai leventék és a téglagyár munkásainak segítségével. A csapat – 1920-as megalakulásától kezdve – egészen addig a szomszédos focipályákat bérelte, például a Gázművekét Aquincumban vagy az OTE-pályát a Hévízi úton. A házunk közvetlenül a Remetehegy lábánál, a pálya fölött, az erdő alatt állt, én meg a Kiscelli utcai óvodába, majd iskolába jártam, utóbbiba 1939-től. Itt a tanulók szüleinek döntő többsége a téglagyárban dolgozott, így rólam is mindenki azt hitte, hogy téglagyári gyerek vagyok.
Abban az időben a téglagyárak még javában üzemeltek a Bécsi út mentén. A Szépvölgyi úttól az Óbudai Temető irányába sorrendben így következtek: Salgó, Újlaki, Bohn, Drasche Téglagyár.
Milyen anyagi körülmények között éltek?
Szegényesen, de kijöttünk, az ostromot és az azt követő időszakot leszámítva nem nélkülöztünk. Édesapám kőművesként dolgozott, egri származású édesanyám háztartásbeli volt, de a plusz kereseti lehetőség reményében gyakran eljárt takarítani. Apámat nem hívták be katonának, de a három öccsét igen. Egyikük tüzérként tűnt el a keleti fronton, a másik kettő viszont túlélte a háborút, és a temetőnél lévő, Bécsi út végi iskolából is – ahol az oroszok a hadifoglyokat gyűjtötték – meg tudtak szökni, ezzel elkerülve a Szovjetunióba szállításukat. Ennek ellenére apám mégsem úszta meg olyan könnyen a dolgot, mert ’44 végén, amikor az öccsével vízért mentek a kúthoz a hegyoldalban, nyilas gyerekek – akik valahonnan fegyverhez jutottak – a téglagyár irányából géppisztollyal feléjük lőttek, és egy sorozat oldalba találta. Szerencsére a tizenkét kapott golyóból egy sem ért létfontosságú szervet, az orosz katonaorvos ellátása után a Margit Kórházban folytatódott a felépülése, de combtájékon négy-öt golyó élete végéig benne maradt.
További közvetlen élmények is érték a háború kapcsán?
Az ostrom előtt a légiriadók jelentettek egyre gyakoribbá váló eseményt. Mivel a környékünkön nem volt légópince, ahová mehettünk volna, ott maradtunk, és gyakran még néztük is a hegyről, ahogyan a szövetséges repülőgépek támadják a fővárost. Egy idő után aztán bezárt az iskola, és a környékünkön is megkezdődtek a harcok. A németek a hegyoldalban, az erdő alatt foglaltak állást, onnan lőtték az oroszokat a Schmidt kastély és a város irányába. A házunk, ahová behúzódtunk, a Margit-híd felől találatot kapott, és az egyik oldalfala bedőlt, de szerencsére nem esett bántódásunk, mert akkor éppen nem abban a szobában tartózkodtunk. A továbbiakban viszont a nagybátyám szomszédos házában aludtunk, amíg a lábadozó édesapám egy széken ülve, a segítségemmel újra be nem falazta a bedőlt épületrészt. Az oroszokra amúgy nem lehetett egy rossz szavunk se: apámat rendben ellátták, bennünket, gyerekeket kifejezetten szerettek, és enni is adtak nekünk. Az utcán eggyel alattunk lévő házban rendezték be a konyhájukat, mi pedig vizes vödrökkel mindig mentünk ételért hozzájuk, ami szinte kizárólag káposztalevest jelentett.
A front elvonulása után milyen gyorsan rendeződtek az állapotok?
Viszonylag hamar, az iskola is rövidesen újranyitott. A fő gondot inkább a pengő elértéktelenedése és az élelmiszerhiány jelentette, ezért édesanyámmal kénytelenek voltunk vidékre menni, hogy a használati tárgyainkat (cipő, ruha) a helyieknél élelemre cseréljük. Ez akkor teljesen általános volt. Sokat jártunk Erdőkertes és Váckisújfalu felé. Természetesen focizni is újra elkezdtem a haverokkal, ’46-ban lettem az Újlaki FC igazolt játékosa a mezítlábas kölyök bajnokságban.
1947-ben fejeztem be az általános iskolát, és szerettem volna inasnak állni, de hiába adtam be az erre irányuló papírjaimat a Tanácsnak, azt mondták, meg kell várnom, amíg az üzemeket államosítják, és az iparitanuló-képzés megindul, utána próbálkozzam újra.
Addig mit csinált?
Igyekeztem bejutni az Újlaki Téglagyárba, ami nem ment könnyen. Minden reggel 40–50 gyerek várt arra, hogy fölvegyék, de csak 4–5 járt sikerrel. Mivel igen nehéz munka volt, nagy volt a lemorzsolódás, a fluktuáció. Sokáig hiába mentem el, nem vettek fel, míg apám meg nem elégelte a dolgot. Schram Pistának hívták a felvételért felelős személyt, akit apám ismert, ezért munka után elment hozzá a Bécsi út másik oldalán lévő kocsmába, és elintézte, hogy másnap reggel engem is kiválasszanak. Szűk egy évig dolgoztam ott mint kocsihúzó. A feladatunk abból állt, hogy a présházból sínen kihozott nyerstéglát áttoltuk a Zápor utcáig hosszan elnyúló szárítóba (a „hitnibe”), ahol a női munkások lepakolták róla, majd üresen visszatoltuk. Mindezt persze mezítláb, legalábbis addig, amíg az egyik szíjgyártó képzettségű ottani srác fölös szállítógépszalagból egy forintért krisztus papucsot nem fabrikált nekem. Napi nyolc órán át melóztunk, egy óra ebédszünettel. Addigra már összeálltak a csapatok, és az otthonról vitt zsíros kenyérrel a zsebünkben kimentünk focizni a pályára, amit munka után folytattunk. Apám mondta is, hogy ha egy szelet zsíros kenyérrel a kemény munka mellett még erre is van energiám, akkor valójában én nem is dolgozom.
Végül bejutott az ipari iskolába?
Igen! A Rómaifürdői Facsavargyárba közvetítettek ki inasnak, itt délelőtt dolgoztunk, majd délután átmentünk a Kórház utcai és a Lajos utcai iskolába, ahol a tényleges képzést tartották. Az üzem a strand és a Roessemann-Kühnemann Gépgyár (ma az MVM székháza) között helyezkedett el a Szentendrei út mentén. Két év után, 1949-ben kaptam meg a szakmunkás bizonyítványomat mint géplakatos, utána már segédként dolgoztam. Huszonegy évig voltam ott karbantartó, 91 automata tartozott hozzám, amiknek a cserealkatrészeiből mindig akkora készletet tartottam fenn, hogy meghibásodás esetén gyorsan pótolhassam az elhasználódott elemet, és a gép hamar újraindulhasson. Szerettek is ezért nagyon! A termelési mutatóink meghatározott százaléka után kaptam a fizetésemet, míg a szalagon dolgozóknak normabér járt. A Remetehegyről jó időben biciklivel jártam be, rossz időben gyalog az Árpád hídig, majd HÉV-vel. Később már könnyebb dolgom akadt, mert 1962-ben megnősültem, és kiköltöztünk Csillaghegyre, a Naplemente utcába, ahol ma is lakom. Akkor ez még gyakorlatilag Budapest határa volt, miénk pedig az utolsó ház, a Békásmegyeri lakótelepnek híre-hamvát sem lehetett találni. A feleségemet a Facsavargyárban ismertem meg, ahol a szülei és ő is dolgoztak. Ő kezdetben a csomagolóban, majd gyors- és gépíróként az irodán. Két fiunk született, 1963-ban és 1964-ben.
A futballpályán és környékén közben hogyan alakultak a dolgok?
Haladtam szépen fölfelé a korosztályos ranglétrán. Szerencsére az első UFC-s szezonomat követően már cipőhöz is hozzájutottunk, bár azt rendszeresen az időben előttünk játszó korosztályos csapat játékosaitól „örököltük meg”. Mindenkinek megvolt a kiszemeltje: akinek a lábmérete és -formája a legjobban hasonlított a sajátjához, attól kérte el. Saját meccseink mellett természetesen jártunk a többi korosztály mérkőzéseire, de elsősorban a felnőtt bajnokikra is, így érthető, hogy elég hamar megismertem Budapestet, legalábbis azon részeit, ahol pályák voltak. Akkoriban ugyan nem kellett különösebben messze menni ahhoz, hogy találjon egyet az ember.
Nekünk az UFC-ben az ötvenes években már remek körülményeket biztosított a téglagyár, az igazgató, Kohnhofer László mindenben támogatta a klubbot. Volt egy serdülő, két ifjúsági, két felnőtt (első csapat és tartalék), majd később öregfiúk együttesünk. Sőt, női kézilabda- és röplabdacsapat is, előbbi az NB I-ben!
Hidegkuti Nándorhoz nyilván személyes kapcsolat is fűzte. Mennyire látogatott vissza egykori alma materébe?
Nándit gyerekkorom óta ismertem, az öccsével, Imrével tíz évet együtt játszottunk a klub utánpótlásában. Agglegényként a szüleivel lakott a Körte utcában, a „cegajban” (a téglagyári munkáslakótelep helyi, „népies” elnevezése), nem messze a téglagyári óvodától; csak miután megnősült, költözött át a Kiscelli utcába. Többször tette tiszteletét a felnőtt csapatunk meccsein, nyilván akkor, ha éppen nem játszott az MTK-val. Nagyon rendes, közvetlen ember volt, baráti viszonyt ápoltam vele.
Laci bácsi milyen poszton játszott, és mikor került fel a felnőtt gárdába?
Az ifjúságiaknál szinte minden pozícióban kipróbáltam magam a kapust leszámítva, a felnőttben már a jobbhátvéd felé tendáltam. 1951-ben öregedtem ki az ifiből, és kerültem fel a tartalékba, az első csapat épp abban az évben esett ki másfél évnyi NB II-es tagság után a budapesti első osztályba (BLASZ I). Akkor az Újlaki FC-t már egy éve hivatalosan Óbudai Építőknek hívták, egészen az 1956-os forradalomig. 1953-ban hívtak be két évre katonának a Budaörsi úti Petőfi Laktanyába (1961-ben még négy hónapra berendeltek tartaléknak ugyanoda), ahol a hadseregbajnokságban szerepeltünk. Az UFC BLASZ I-es első gárdájában nem játszottam, ahogy az 1957 tavaszán NB III-ba jutott, majd 1959-ben bajnokként visszajutott együttesben sem, utána egy-két bajnokin, több edzőmeccsen ugyan szerepet kaptam, de alapvetően végig a tartalékban jutottam szóhoz. Sajnos az edzőnk Baranyai Pistát favorizálta a jobb-bekk posztján, aki a „csókosa” volt. A tartalékkal megnyertük a Budapest bajnokságot, ezért velük az NB II-ben szerepelhettünk. Utána az öregfiúknál folytattam, ahol nagyjából 56 éves korom környékén hagytam abba a focit. Kényszerűség is diktálta ezt, mert a munkahelyemen megemelten magam, és szétszakadt a hasfalam. Nyolcszor műtöttek sérvvel…
Mikor lett az Újlaki FC labdarúgó szakosztályának intézője?
Még fiatalon, az ifiben kezdtem. A klub elnöke kért meg, hogy segítsek be az akkori intézőnek, az idősödő Csízner Feri bácsinak, aki kezdte össze-vissza lekötni a csapatok mérkőzéseinek időpontjait. Jártam be vele a szövetség székházába, amely akkor még a Vadász utcában volt, eltanultam tőle a dolgokat. Aztán Feri bácsi pár év múlva elment tőlünk, én pedig egyszerre csak magamra maradtam. 1951–52-től a felnőtt együttes, és a saját pályánk 1997-es megszűnéséig minden korosztályunknak én intéztem az ügyeit. Sőt, még utána is évekig az utolsóként megmaradt öregfiúknak, akikkel a csillaghegyi focipályát béreltük. 1997 nyarán a Gázművek szakosztályvezetőjének hívására kék-fehérről zöld-fehérre váltottam, és 2007-ig az aquincumiak focistáinak kötöttem le a bajnoki találkozóit (ifit, felnőttet, öregfiúkat). Ezután pár évet kihagytam, majd Budapestről kimozdulva elmentem a leányfalui labdarúgócsapathoz.
Miért kellett ’97-ben megszűnnie az UFC-nek?
Annak ellenére, hogy 1973-ban bezárt az Újlaki Téglagyár, a szakszervezet és a régi UFC-sek továbbra is segítették a klubot, úgyhogy nem ez volt a fő oka. A gondok alapvetően Kohnhofer László halálával kezdődtek, az őt követő igazgatónő már nem támogatott bennünket. Pálya nélkül pedig nem lehetett tovább folytatni, így a BLSZ II-es felnőtt együttest is meg kellett szüntetni. A szívem szakadt meg! 2007-ben két, korábban az Újlaki FC kölyökcsapatában játszó srác újjáalakította a felnőtt gárdát, és elindultak a BLSZ IV-ben. Kicsivel több, mint három évig szerepeltek ott, a Fóti úti egykori Cérnagyár pályáját bérelték Újpesten, de a költségeket egy idő után a tagdíjból már nem tudták fedezni, ezért 2010-ben ők is befejezték. Bár konkrét kötődésem nem volt hozzájuk, azért egyszer-kétszer kimentem a meccseikre, ha a környéken játszottak.
Jól érzi magát a Leányfalunál?
Alapvetően igen, az UFC öregfiúk feloszlása után ők maradtak meg nekem egyedüliként. A megye II-es gárdájuk meccseinek lekötése mellett nemrég még a pályájukat is gondoztam (pl. felvonalaztam, füvet nyírtam), ám azt abba kellett hagynom, mert már nem bírtam erővel, az intézőséget viszont továbbra is végzem. Ha tart a futballszezon, akkor hétvégenként természetesen elmegyek a csapat aktuális bajnoki meccsére: hazai pályára tömegközlekedéssel, idegenbe elvisznek kocsival. Amíg élek, és az egészségem engedi, folytatom.
