A Félj bátran című, felnőtteknek szóló könyve után miért tartotta fontosnak azt, hogy tovább foglalkozzon a félelem kezelésével, és a gyerekeknek is erről írjon könyvet?

Elsősorban azért, mert úgy gondolom, hogy nagyon sok minden a szemléletmódunkon múlik. Szerintem gyermekkorban érdemes azt a szemléletmódot elkezdeni formálni, ami tényleg a segítségünkre lehet, amikor nehézséggel vagy kihívással, kudarccal állunk szemben, vagy épp nagyon félünk valamitől. Felnőtt fejjel sokkal nehezebb a már rutinosan kialakult elkerülési mechanizmusokat, vagy azt a fajta hozzáállást megváltoztatni, ahogy mondjuk a nehézséggel bánunk, vagy ahogy a nehéz helyzetben viselkedünk.

Úgy látom, hogy sokszor a szülők is gondban vannak azzal, hogy hogyan tudnak jól reagálni, amikor a gyerekük fél vagy nagyon izgul valami miatt.

Azt gondolom, hogy kicsit túl is óvjuk a gyerekeket, nehogy traumatizálódjanak valami kudarc miatt, és nem hagyjuk őket egy-egy próbatételnek nekimenni, kihívás elé állni, nehogy a kudarcélmény miatt olyan csorba essen a lelkükön, amit aztán nehéz kiküszöbölni. Azt éreztem, hogy a félelem témája nemcsak a felnőtteket, hanem ugyanúgy a gyerekeket is érinti, és szerettem volna azokat az üzeneteket, amiket a Félj bátranban megfogalmaztam, a gyerekeknek is átadni, csak egy speciális történetbe, mesébe beágyazva.

Ha jól tudom, a légzőgyakorlat, amit Holli, a kis szörnytől a félelem leküzdésére tanult, egy jógában használt légzéstechnika.

Ugyan én nem jógagyakorlatként tanultam, de könnyen lehet, hogy ezt a jógában is stresszoldásra használják. Nagyon sok mezsgyén hasznos az, hogyha megtanulunk helyesen lélegezni. Ezt a légzőgyakorlatot a CNN-nél tanították azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet a lámpalázat leküzdeni.

Mit gondol, a mi gyerekeinknek több, másféle félelmekkel kell megküzdeniük, mint anno nekünk?

Szerintem bizonyos félelmek megmaradtak évszázadok óta, bizonyos félelmek viszont nagyon megváltoztak, a felnőttek és a gyerekek életében egyaránt. Arra döbbentem rá a mesekönyv írása közben, hogy szinte ugyanarról kell, hogy szóljon a gyerekkönyv, mint a felnőtteknek szóló, hiszen a legalapvetőbb félelmeink ugyanazok. Olvastam egy megdöbbentő statisztikát azzal kapcsolatban, hogy a mai gyerekek mitől félnek Magyarországon a legjobban: a top három a hajléktalanságtól, az elszegényedéstől, valamint a Föld kipusztulásától való félelem, ami nagyon más, mint amit az én gyerekkoromban kaptunk volna eredményként.

A könyv nagyban reflektál a mai társadalmi jelenségekre, azért, mert a média, a politika elképesztően beszüremlik már a gyerekeink életébe is.

A kiközösítéstől, az izolációtól való félelem egy univerzális félelem, ami a gyerekek körében azért láthatóbb, mert ebben a korban még beszélnek róla. Nagyon sok felnőttet is ugyanúgy érint az elidegenedés, hiába vannak közösségi felületek és csoportok. Ha az elmúlt húsz-harminc évet végigvesszük, elképesztő módon megváltozott a társadalom dinamikája, és sokkal kevesebb ereje van a csoportoknak, sokkal kevesebb közösség tart úgy össze, mint néhány évtizeddel korábban. A felnőttekben is megvan a kiközösítéstől való félelem, csak tabu erről beszélni.

Hogyhogy maga illusztrálta a könyvét?

Ennek az oka a gyerekkoromra nyúlik vissza, mindig nagyon szerettem festeni és rajzolni. Fiatalkoromban kacérkodtam a képzőművészi pályával – egészen tizenhat éves koromig, amikor végül döntést kellett hozni, hogy merre tovább. Más utat választottam, de hobbiként megmaradt a rajzolás. Többnyire nincs rá időm, de amikor kiégéses szakaszaiban voltam az életemnek, akár a tudósítói, akár a külpolitikai tudósítói munka kapcsán, akkor előszedtem az olajfestékeimet, és beletemetkeztem a festésbe. Persze azt nem gondoltam, hogy valaha is könyvet fogok illusztrálni, ugyanakkor adta magát – az ember elképzel egy belső képi világot, amikor kitalál egy történetet, és a családom is határozottan biztatott. Kezdetben kételkedtem abban, hogy menni fog, de pont egy olyan telefont vettem, amihez tartozott egy kis rajzolóeszköz.

A telefonomon kezdtem el kísérletezgetni, hogyan képzelném el a főhős karaterét, kinézetét, aztán végül belevágtam. Hála istennek a kiadóban – bár kicsit csodálkozva – megszavazták nekem a bizalmat.

Mi volt az első gyerekkori félelme?

A sötétségtől való félelem már egész kisgyermekkorom óta ugyanúgy jelen volt, mint ahogy egyébként a felnőttkoromat is végig kísérte, és nem is tudtam igazán leküzdeni, legfeljebb kezelni. A háborús tudósítói élményeim során a legfélelmetesebb benyomások mind olyan helyzetekhez kötődnek, amikor valamiért a vaksötétben kellett boldogulnunk, vagy éppen csak kibekkelni egy éjszakát úgy, hogy nem volt áram. Szóval, amikor megkérdezik, hogy mi volt a legfélelmetesebb, amit átéltem, akkor nem az jut először eszembe, amikor éppen bombázták azt a várost, ahol forgattunk, hanem abszolút a sötétséghez kapcsolódó élmények ugranak be először.

Anyaként is tud bátran félni?

Amíg az ember csak a saját életéért felelős, addig teljesen máshová kerülnek a hangsúlyok. Simán tudtam fatalistaként mozogni a háborús területeken: ha a bajnak meg kell történnie, akkor az úgyis megtörténik. Ezt a fajta fatalizmust azonban nagyon nehéz anyaként elfogadni, azt, hogy nem tudjuk mindig száz százalékosan irányítani a dolgokat. Ugyanakkor rá kellett ébrednem, hogy az a legfontosabb dolog, amit megtehetek a saját és a gyerekem biztonságérzete kapcsán is, hogy tudjak hinni magamban: amikor szembejön egy kihívás, akkor majd jól tudok reagálni. Ahhoz, hogy ez a fajta önbizalom kialakuljon, sikerélmények kellenek. A sikerélmények pedig csak úgy jönnek, hogy belemegyünk azokba a helyzetekbe, amiktől tartunk, amiket nem feltétlenül tudunk irányítani vagy előre megjósolni. Amikor aztán megoldjuk ezeket a helyzeteket, akkor tudatosan vállon veregethetjük magunkat: ezt is túléltük, ezt is megoldottuk, szuper. Mi a következő? A gyerekekben is ugyanezt kell megerősíteni.

Azt a fajta önbizalmat kell kiépíteni, amiben elhisszük magunkról, hogy még ha nem is sikerül minden elsőre, meg másodszorra sem, sőt, lehet, hogy tizedszerre sem, attól még tizenegyedszerre sikerülhet. Anyaként is ugyanezt erősítem magamban.

Nem mindig egyszerű, nekem sem mindig sikerül. Tény, hogy a féltés félelem elképesztő szinten tud uralkodni az emberen – annál ösztönösebb és elemibb félelmet én nem is igen éltem át, mint amikor valamilyen helyzetben a gyerekemért aggódtam. De fontos, hogy ne hagyjuk, hogy a pánik uralkodjon el rajtunk. Lássuk picit kívülről a helyzetünket, hogy képesek legyünk a félelem ellenére nem pánikba esni, hanem inkább erőt nyerni ebből az érzésből. Az anyaság sok félelemmel jár, ráadásul élethosszig tartó folyamat, ezért sem mindegy, hogy ezeket a félelmeket a megfelelő helyükön kezeljük-e, megfelelően reagálunk-e rájuk. A könyvnek az az egyik üzenete, hogy szülőként nem akkor teszünk jót, hogyha ezeket a félelmeinket elrejtjük a gyerekek elől. Nagyon fontos, hogy beszélni tudjunk a félelmeinkről, mert a gyerek megérzi, ha nincs valami rendben. Ha a szülő megpróbálja eltitkolni, elrejteni az aggodalmát, akkor azt a gyerek a saját félelmeként kezdi el internalizálni, és az nagyon nem jó. A gyereknek meg kell tanulnia, hogy a mindennapi életben vannak félelmek, vannak dühös helyzetek, sőt, az érzelmek egész skáláján végigmegy egy anyuka és egy apuka is. Ha erről beszélni tudunk, az nagy dolog, támpontot ad a gyereknek, mert ennek segítségével felismerheti a megismert érzelmeket, és megtanulhatja ő is kezelni azokat.

Milyen fogadtatása volt a könyvnek, érkeztek visszajelzések?

Rendszeresen kapok visszajelzéseket, főleg szülőktől, de kapok rajzokat, és volt, hogy egy kislány kézzel írt egy fantasztikus levelet arról, hogy a könyv hatására nem félt a matekversenyen, ahol mindenki más izgult. Egy anyuka pedig épp ma írta meg nekem, hogy a 14, 10 és 7 éves gyereke esténként feszült figyelemmel követi a mesét, ahogy felolvassa nekik, és úgy örül, hogy sokféle gondolatot ébreszt bennük a történet, amit aztán meg tudnak beszélni.