A regényed azzal kezdődik, hogy közlöd apáddal, hogy nevet változtatsz. Miért fontos ez ennyire?
A személyigazolványomban még mindig az szerepel: Biró Zsombor Attila. Tizenhat évesen kezdtem el novellákat publikálni, akkor mondta a mentorom, Potozky László, hogy nem lesz ez így jó, mert apám közszereplő, Biró Attila, tehát le kellene cserélnem a vezetéknevemet, vagy valamelyik keresztnevemet. A vezetéknevemhez ragaszkodtam, az Attilától viszont nem esett nehezemre megválni, mert nem volt jó akkoriban a viszonyunk apámmal, volt ebben egy önállósodási, leválási gesztus is. A BZSA monogramot viszont szeretem, az identitásom része, ezért az a-betűs nevek között keresgéltem, így lett Aurél.
És magadénak érzed már?
Hát persze, ezek a felvett identitáselemek eleinte furcsák, neked is, másoknak is. Nem értik, viccelődnek vele, nem veszik komolyan. Engem épp a legrégebbi barátaim kezdtek el először Aurélnak hívni, persze szívatásból. Olyan ez, mint amikor veszel magadnak egy radikálisan új kabátot. Először idegen az egész, nem áll jól, nem találod rajta a zsebeket. De aztán szépen lassan megszokja mindenki és talán utolsóként megszokod te is.
Zavarban vagyok, hogyan is térjünk rá a regényre. Valóság/fikció, hazugság/igazság – ezek a fogalmak, amelyeket kerülgetek. Hogyan alakult ki a könyv formája?
Úgy történt, hogy egyszer véletlenül belekerült a saját nevem egy novellába, amiben apámmal focizok. Volt egy mondata, ami a valóságban elhangzott: „Még tolószékben is elpicsázlak Zsombikám!”. Ezt a mondatot mindenképp bele akartam írni, de ha Zsombika helyett Tomikát írtam, hirtelen elvesztette a hatását. Ez elkezdett idegesíteni, rá akartam jönni a dolog miértjére. Ez az egész autofikciós, vállaltan önéletrajzi, saját neves irodalom így kezdett el igazán foglalkoztatni. Erre jöttek az olvasmányélmények, Knausgård, Vida Gábor, Édouard Louis, Annie Ernaux, akik megerősítették bennem azt, hogy ez baromi érdekes. Olvasóként és íróként egy időben jöttem rá, hogy nagyon nem mindegy, hogy a szerző csinál egy alteregót, akire nagyon hasonlít ugyan, de akiről mégis le van választva egy kitalált névvel, vagy pedig a név is ugyanaz, és ezzel egyenlőségjel kerül a valóság és a szöveg valósága közé.
Lehet ezt a befogadói létet ahhoz hasonlítani, mint amikor valaki dokumentumfilmet vagy játékfilmet néz?
Ez egy jó analógia, mert ugyan a dokumentumfilmet tényanyagként kezeljük, de szerkesztett mű, és a szerkesztés által fiktívvé válik. Az én regényem is a dokumentum-szerűség látszatát teremti meg, miközben erősen konstruált, szubjektív szemszögű alkotás. Knausgårdnál pont ez idegesített, hogy azt állítja, hogy amit ír, az úgy történt, és ezt azzal támasztja alá, hogy az adott történést a legapróbb részletességgel leírja. Baromi unalmasan, oldalakon keresztül, hogy ott van a pohár, és az így meg így néz ki, ott meg a csésze, ott meg a telefon. Rám ez altatólag hatott olvasóként, inkább azzal akartam kísérletezni, hogy leleplezem önmagamat és azt a gesztust, hogy dokumentumszerűnek hazudok valamit, ami egyébként fiktív. De valódi is.
Kerültél már bele más szövegébe?
Igen.
És milyen érzés?
A hiúságomat simogatja, de közben kényelmetlen is. Éles élmény, belenyomnak az arcodba egy kézitükröt, és mint Kubricknál a Mechanikus narancsban, szétfeszítik a szemedet, hogy tessék, nézzed. De hát van ilyen, szakmai ártalom.
Miért használod ezt az erős szót, hogy „hazudni”?
Azért, mert azt a történetet, amit én elmesélek mint valós Zsombor, a történet többi szereplője egészen máshogy meséli. A szüleim válásának a felgöngyölítése során jöttem rá, hogy egy ilyen történetet nem lehet dokumentum-szerűen elmesélni, mert teljesen ellentétes narratívák születtek az egészről, anyám így emlékszik, apám úgy, és akkor rólam meg az öcsémről ne is beszéljünk. Innen nézve, ha én igazságként állítok anyámék válásáról valamit, akkor az mindenképp hazugság lesz. Engem ez az ellentmondás érdekelt.
Ez a szüleid számára is szembesítés lehetett. Mennyire szólhattak bele abba, mi jelenik meg róluk a regényben?
Tudták mindketten, hogy dolgozom ezen a történeten. Édesanyámnak a munkafolyamat közben is mutogattam, reflektált is rá, és ezek a reflexiók aztán belekerültek a könyvbe, mint a regénybeli szereplő édesanya regénybeli reflexiói. Ez azért lehetett, mert anyám partner volt abban, hogy megértsem a családom történetét. Apám ezt az egészet inkább besöpörné a szőnyeg alá, vagyis hát már besöpörte, és nem nagyon akarja kikapirgálni onnan. Ha most itt ülne és megkérdeznéd tőle, akkor persze mondana ezt-azt, de ezek sablonválaszok, közhelyek lennének, mintha egy random generátor dobálná fel az életbölcsességeket.
Sztereotípia, de lehet, hogy ez ilyen „férfi” dolog?
Lehet. Mindenesetre ő már a kész szöveget olvasta, és ahhoz fűzött javaslatokat, amelyeket én nagyrészt meg is fogadtam. Úgy voltam vele, hogy ha ők tényleg ki szeretnének venni valamit, akkor nem fogok nemet mondani. De sok olyan rész volt, amire elsőre azt mondták, hogy biztos nem, aztán ülepedett, emésztették, csavargatták magukban, és végül elfogadták. Annyi mindenesetre biztos, hogy sokkal tartozom nekik ezért a könyvért.
A regény központi problémája a férfi identitás. Olvasás közben volt egy olyan észrevételem, hogy a férfiak nehezen beszélnek az érzéseikről, zárkózottak, közben meg azt olvasom, hogy egy férfi egészen komplex módon fejezi ki érzéseit, érzelmeit. Közben rájöttem, hogy nekem is van olyan tapasztalatom, hogy van olyan férfi, akivel nagyon nehéz érzésekről beszélni, közben meg csodálatos leveleket lehet kapni tőle.
Szerintem ez most már változik. Az én generációm férfitagjai sokkal nyitottabbak, sérülékenyebbek, legalábbis az értelmiségi szerepben tetszelgők biztosan. De az előző generációkkal is empatikusnak kell lenni. Az identitásunk alapelemeit, amelyeket magunkra szedünk tízéves korunkban, nem lehet csak úgy lehámozni, mint az izzadt zoknit foci után. Olyan változásokat akarunk előcsiholni a társadalmunkból, amelyek az életünk legapróbb mozzanatait is újraírják, ráadásul mindez változzon meg néhány röpke év alatt, holott ilyen mértékű átalakulásokhoz korábban évszázadok kellettek. Persze próbálkozni kell, én is dörömbölök apám ajtaján, hátha egyszer kinyílik, de nem kárhoztathatom őt, ha most már inkább bent marad a szobájában. Ami pedig a mi generációnk férfijaira jellemző: a pszichológusom azt mondta a múlt héten, hogy gördülékenyen színlelem az érzelmi nyitottságot. Nekem már elvárás, hogy tudjak mondani három bővített mondatot a lelkivilágomról, de azért nem jön ez ösztönből, mert eredetileg én sem erre lettem kondicionálva, hanem hogy Zsoltikát jól fejbevágjam az oviban, ha bántani merészeli Biankát.
Ez a mismásolás vagy érzékenységben tetszelgés nevezhető egyfajta nárcizmusnak?
Nem egészen. A nárcisztikus ember nem az elvárásoknak akar megfelelni, hanem különleges akar lenni. Megélheti a különlegességét abban, hogy ő minden elvárást teljesít, de nem tudom, ez mennyire gyakori. Nekem sajnos erős különlegességtudatom van, ennek egy eleme, hogy szeretem azt érezni, én mindenkinél önreflexívebb vagyok. Nem vagyok különleges, csak azért látszom annak, mert az akarok lenni. Édesanyámtól ötéves koromtól fogva azt kaptam, hogy zseni vagyok, és mivel ő asztrológus, e mögé az állítás mögé odaolvasott nekem a csillagokból egy komplett ideológiát. Én nemcsak azért voltam otthon zseni, mert négyévesen megtanultam olvasni, hanem azért is, mert eleve így volt elrendelve, azaz annak születtem. Ezt a narratívát soha nem fogom tudni kinyesni magamból. Lázadok ellene, küzdök vele, próbálok nem ilyen lenni, de néha a legváratlanabb pillanatokban kapom rajta magam, hogy hopp, most megint azért produkálom itt magam, mint egy vásári majom, hogy különleges legyek, más, mint a többiek.
Önmagában attól meg lehet bolondulni, hogy a két szülő teljesen más világot sugároz feléd: az ezoterikus asztológiát és a nagyon pragmatikus sportot.
Vicces figurák a szüleim. Amikor elkezdtem novellákat írni, mindig kitalált történetekkel dolgoztam, és ezeket mutogattam Potozky Lacinak, aztán ahogy haverok lettünk, és ő egyre jobban megismerte a családi hátteremet, egyre többet mondogatta, hogy nyissam már ki a szemem, ott van előttem a regény, csak le kell érte hajolni.
A regény hogyan hatott a férfi identitásodra?
Mostanra nagyjából kialakult, hogy én alapvetően mitől érzem magam férfinak. Biztos fogok még pofonokat kapni, de egyelőre kényelmesen érzem magam a férfiasságomban, ami nagy szó, ez nem volt mindig így. Tizenhárom évesen abbahagytam a vízilabdázást, utána tíz évig nem voltam hajlandó egyáltalán semmit sem sportolni, még focizni se, pedig azt mindig is imádtam. Az utóbbi években ezeket a görcsös ellenkezéseket próbálom megváltoztatni, sportolok, úszok, túlélem a sikertelen polcfelfúrásokat, ilyesmi. Ha az ember megszabadul a kényszeres ellenállásaitól, akkor sokkal pontosabban rálát arra, hogy ő maga mitől érzi magát jól. Mindig gyanús, amikor azt veszem észre, hogy valaki huszonöt évesen még nagyon haragszik a szüleire, vagy akár fordítva, ha nagyon szereti őket. Ezek a heves érzések nekem valami lelki megdolgozatlanságról árulkodnak, az imádat meg a harag vakká tesz, és nem engedi, hogy empatikus legyél. Pedig a szüleink is csak emberek.
Számomra a regény leginkább megindító része Sári monológja. Olyan volt, mintha magamat hallanám, ahogy otthon pozitívan állok egy témához, bármi is legyen az, de aztán végül mégis belekerülünk egy spirálba, aminek a vége az, hogy ott dögöljön meg mindenki, ahol van, magamat is beleértve.
Szerintem ez értelmiségi pároknál gyakori dolog. Addig ássuk maguknak az önreflexióba csomagolt lapáttal az árkot, amíg egyszer csak lent ragadunk a gödör alján, ahonnan már visszamászni se lehet.
Hogyan íródott ez a rész?
Ezt a könyvet négyen szerkesztették, Potozky László, Juhász Tibor, Gáspár Sára és Tóth Ramóna Mirtill, a kiadó hivatalos szerkesztője, aki a már 90 százalékos kéziratban ezt az egy monológot jelölte meg újraírandóként. Nagy bánatomban elküldtem a regényben szereplő Sári hús-vér alteregójának a saját monológját, és közösen írtunk egy új verziót ebből, oda-vissza küldözgetve egymásnak a változatokat.
Nekem ebből az a tanulság, hogy nincs megoldás. Neked?
Most lehet, hogy kicsit Nők Lapjás leszek, de nekem inkább az, hogy annak a szeretetnek, ami más emberekhez fűz minket, nagyon sokféle formája lehet. Amikor az ember keresztülmegy egy szakításon, és épp el akar pusztulni, nem gondolja, hogy azzal az emberrel fogja feldolgozni ezt a szakítást irodalmi szövegként, aki miatt épp kibömböli a belét. Ez nekem nem azt jelenti, hogy nincs megoldás, hanem hogy vannak olyan kötelékek, amelyek tovább tartanak, mint egy párkapcsolat.
A generációtok felé támasztott elvárásokról még az jutott eszembe, hogy a társadalom tőletek várja el, hogy oldjátok meg a politikai helyzetünket. A saját generációmról azt tudom elmondani, hogy úgy jártunk, mint a lassan megfövő béka. Még egy viszonylag normális világban, normális tervekkel indultunk el, megpróbáltunk változtatni az ismert módszerekkel, például tüntetéssel. Aztán feladtuk és ma már nem bosszankodunk napi szinten Orbán Viktoron, hanem kapargatjuk össze a befizetnivaló adót.
Ma délelőtt egy novellán dolgoztam, az pont ilyesmikről szól. Ezt abszolút érezzük. Potozkynak van erre egy nagyon pontos idézete az Éles című regényében: „Gátlástalanul törölt segget a huszonévesekkel a negyvenes-ötvenesek generációja, megtehették, mert velük is segget törölt a szocializmus, és örökre szarosak maradtak.” Én ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy míg ti megfőttetek a levesben, mi már a megfőtt levesben tértünk öntudatra, eleve ebbe a posztapokaliptikus világba érkeztünk, és ezért könnyebben mozgunk benne, otthonosabb nekünk. Én nem pazarlok energiát arra, hogy most vajon azért nem kaptam ösztöndíjat, mert fideszeztem a múltkor a Telexen, vagy csak szimplán nem volt elég jó a pályázatom, hanem megoldom máshogy, hogy pénzt keressek az írással. A mi generációnk már sokkal szabadabban értelmezi az ellenállás lehetőségeit és értelmét is, és bizonyos dolgokban hajlékonyabb, bizonyos dolgokban viszont nem hajlandó együttműködni ezzel a rendszerrel még úgy se, ahogy az előttünk lévő generációk tették. Szerintem például az is egyfajta együttműködés, hogy állandóan radikálisan szembehelyezkedsz a rendszerrel, mert ez a hozzáállás dichotómikus felállást eredményez: van Orbán Viktor, és van mindenki más, aki nem szereti őt. A világ viszont nem ilyen egyszerű. Én azt látom magam körül, hogy a Z generáció kevésbé morális alapú politizálást folytat. Én például soha nem fogok olyan dühös Facebook-posztokat írogatni a Fideszről, amiből a milleniál-boomer értelmiség napi tizenötöt kiböffent. És nem fogok egy húszéves barátságot megszakítani valakivel amiatt, mert elment valamelyik minisztériumba dolgozni. A nálunk idősebb generációk sokszor a mai napig egy pre-Fidesz koordinátarendszerben gondolkoznak, egy liberális, szabályokra és közmegegyezésekre épülő világban élnek. Jó lenne, ha elfogadnák, hogy ez a világ nincs, nem létezik, és nem is jön vissza soha.
Egy másik dichotómia, amire rámutatsz, hogy rendes értelmiségi pesti ember lenézi a sportot, a rendes sportoló pedig lenézni az olvasgatást, köldöknézegetést. Ez a két szempont is összecsapott az életedben.
Ez egyébként egy új dolog, nem volt mindig így. Amikor apám a Fradiban játszott a kilencvenes években, akkor jóban volt a budapesti éjszakában Cseh Tamástól kezdve, Bajomi-Nagy Györgyön át Kárász Zénóig színészekkel, írókkal, zenészekkel. Aztán ez valahogy megváltozott, mert ma nem nagyon tudom elképzelni, hogy Szoboszlai Dominik Kemény Lilivel sörözik. Egyébként nekem sincsenek vízilabdás vagy focista haverjaim, annak ellenére, hogy imádom a sportot, és rendszeresen sportolok is. Ez elsősorban azért lehet, mert politikailag ellenérdekeltek ezek a rétegek. A sportot egyértelműen a Fidesz pénzeli, a kultúrának az értelmezhető részét viszont mindig is a baloldal vagy a liberális körök támogatták.
Nekem nagyon érdekes volt, hogy a regénynek Óbuda a „díszlete”, mert ahogy írod is „úgy vagyunk szegények, hogy valójában gazdagok vagyunk”.
Ez Óbuda! Hattól húszéves koromig Óbudán éltem, tehát az életem nagy részében, ide jártam iskolába, a Waldorfba, a kerületben fociztam. Óbuda egyfajta olvasztótégelye Budapestnek, a város legjobb és legrosszabb részeiből is van itt egy kicsi. Nekem ez a kerület azt jelenti, hogy a százmilliós, harsánylejtői luxusvilláktól tíz buszmegállónyira már Békásmegyeren vagy a panelek közt. Meg az, hogy nem lehet bejutni ebbe a rohadt városba, csak három átszállással. Amióta az eszemet tudom, arra várunk, hogy kiépítik a fonódót a temetőig, de persze az óbudaiak tudják, hogy ez soha nem fog megtörténni. Pedig ígérte már a Fidesz, a DK, az MSZP, mindenki. Egyébként most belegondolva kicsit bánom is, hogy nem írtam bele a regénybe, milyen érzés, amikor részegen elalszol a 960-as éjszakai buszon és a Csobánka téren ébredsz.
