A kész fotók mindig lenyűgöztek, ám bizonyos idő elteltével, ha ránéztem a gyári fotópapíron látott fényképekre, a tökéletességérzet addigi harmóniája mellett hiányérzetem is támadt. A látott és tanult tételek igazolták számomra, hogy a fotográfia szuverén műfaj, fantasztikus alkotásokkal és alkotókkal.
Kezdetektől idegenkedtem a hagyományos értelemben vett fotográfia anyagtalanságától, alkotótól elidegenített megjelenítése taszított, ezzel egyidejűleg elkezdett munkálni bennem az igény egy sajátosan festői, fotográfiai képalkotás létrehozására, majd ennek a teremtő gesztusnak kiállításmegnyitón, közönség előtt történő dramatizált bemutatására a fénykerékpáros performanszaimban.
Elérkeztem tehát a mai napig használt technikához, egyfajta teremtő gesztusig, teremtésmisztériumig, ami óriási vonzerőt gyakorol rám. Gondoljunk bele, milyen gazdag az alkotás dramaturgiája! Ha elkészítek egy fotót, a munkám nem ér véget az exponálással, hanem folytatódik a műhelyben, ahol a negatívból humanizált formában lesz kép, manuális, kézműves eljárások segítségével.
Innen haladok tovább a bonyolult technológiai sorrendnek megfelelően. Átvilágítom a setét kamarában a negatívot, beteszem a papírt az előhívóba, majd a teremtés csendjében várakozom… még néhány másodperc…. és, mint egy ősrobbanás, megérkezik a kép, látszólag a semmiből. A fejem, a szemem és a kezem munkája nyomán így végül előidéződik a műtárgy, az egyedi fotográfiai táblakép. Ezek a képek fotográfia alapú képzőművészeti munkák, amelyek mixed media – magyar fordításban vegyes technika – eljárással készülnek, de ezt a kifejezést nem érzem pontosnak.
„Fényszülést levezető operátor” – mondotta rólam Kincses Károly igen találóan egy kiállításmegnyitómon.
Az A38 hajón működő K. Petrys Galéria régi tagja, 15 éve kiállítója vagyok. Az A38 hajó galériájában állítottam ki a Hajó sorozatomat is. Ezt a kiállítást látta Bús Balázs – akiről akkor még nem tudtam, hogy polgármester –, és szimpatizált a képanyag stílusával. Felkért, hogy dolgozzak ki hasonló felfogásban egy Óbuda változatot is, majd ezt látva megrendelte a sorozatot.
Nagyon izgatnak az olyan egymásra épített képi rétegek, mint itt a földön a századról századra egymásra rétegződő kultúrák. Óbuda csodás példája ennek, ami a munka folyamán mindvégig nagyon inspirált.
Indiában, Delhiben születtem, nekem az maga volt a fény. Láttam fényt, pompát, csillogást és a nagy nyomort. Az összhatás, ami mindezeken átütött és elért hozzám, fantasztikus volt. Gyerekkorom életritmusát a magyar vidéken töltött évek is meghatározták. Óriási volt a kontraszt az 1960-as évekbeli Dédestapolcsány és Újdelhi kultúrája között, ahol mesebelinek tűnő, mégis valóságos maharadzsák és egyéb egzotikus népek jártak a követségre a fogadások alkalmával.
Ezek egzisztenciálisan egymástól szinte felfoghatatlanul távoli pontok voltak, a teljes izoláltságot és védettséget váltotta a totális életközeli és mégis boldog kiszolgáltatottság. Innen is eredeztetem szélsőségek befogadására is nyitott érdeklődésemet, a fotótól a képzőművészetig.
Vizuális gondolkodásom a sorsom leképezése. Életem különféle egymástól távoli pontokról ered és zajlik, a folyamatos jelenben találkoznak és keresztezik egymást a szignálok. A kulturális sokkok, vagyis inkább rétegek összehangolásán fáradozom továbbra is, alkotóműhelyemben előidézve a fénytől telítettet.
